Mi mással, ha nem az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetésfilmjével nyitottam volna meg a Youtube csatornánkat!

Még egy diszkréten intézett válás is elég csúnya dolgokat tud művelni egy szebb időkben csodálatos családdal, ha a döntéshozó szülők személyes ellentéteiktől elvakulva megfeledkeznek a helyzet ártatlan kiszolgáltatottjairól. Bármi is volt Jaume Balagueró és Paco Plaza szakmai szakításának oka, a…

  A minimum rém kiábrándítóra sikerült második fejezet után járunk pár évvel. Paco Plaza, a REC címet nagy lendülettel földbe állító rendezőpáros 50%-a egy madárcsicsergős reggelen valamiért arra a csiklandozó gondolatra ébredt, hogy két filmjük ellenére benne még ragadt némi közölnivaló a…

„Kimerültnek tűnsz, túl keményen dolgozol… te nézel bele az ördög szemébe.”

Hogy mi…? I. világháborús horrorfilm? Lélekszakadva evakuált árok- és bunkerhálózat? Földalatti kísérletek során elszabadult kórság? Két behatoló ellenséges csapat versenyfutása a bizonyítékok megszerzéséért kontra elpusztításáért? Dohos deszkafalak fagyos visszhangjain szárnya kelt halál? Proaktív…

Ezúttal visszatértem egy rég elfeledett kiválasztási módszeremhez és átmenetileg szakítottam az előre listázott filmjeim messze kígyózó sorával. Nagyobb kihagyás után újfent random trailerbányászni kezdtem a Youtube hírhedt algoritmusai által felköpködött, gyakorta érthetetlen ajánlások közt.

Az Uncut Gems halogatása nem ok nélküli húzás volt tőlem. Gyakorlatilag a létező összes olyan aknára rátrappolt, ami a szememben élből ellenszenvessé tesz egy filmet és megvonja tőle kedvem legutolsó morzsáit is.

Ha létezik az az alkotás és annak képviselt műfaja, ami mellett alapesetben a legkisebb vállrándítás nélkül, lefitymáló közönnyel elsétálok, az a Préda című.

Hosszú idő telt el a Guns Akimbo vetítése óta. Tulajdonképpen a karantén előtti életem utolsó moziélménye lett. Hogy csupán a rendkívül sajátos körülmények kuriózumaként fogom-e felemlegetni később, vagy kikezdhetetlen erényei csillogtatása okán, ez mindjárt kiderül.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pörkölte meg a szemöldököm a fellobbanó lángszórók gomolygó pokla, ahogyan a radar alatt érkező Overlord trailere előtt ülve keresgéltem az állam. Már a plakát puszta látványától megindult a nyálelválasztásom. A világháborúk vértől bugyogó környezetébe…

Vihar előtt… hogy egy hungarizált filmcím valaha beszédesebb és aktuálisabb lesz, mint azt egyébként várom, sosem hittem volna. Persze nyilván nem a film mondanivalóját illetően, azért túl nagy elvárásokat ne támasszunk a hazai fordításokért felelős diákmunkásaink szakembereink felé. Homokszemekként…

Hálátlan feladatra vállalkoztam, amikor ordító szembeszéllel dacolva kitűztem célul e méltán nagysikerű klasszikus modern felhabarásának 10-es skálán való számszerűsítését. Számomra ez egy érdekes kísérlet volt, ugyanis az, ami most nehezíti a dolgom, általában ugyanúgy bennem is harsányan jelen…

Idejét sem tudom, utoljára mikor távozhattam úgy egy moziteremből, hogy a megvásárolt jegy és a rövidtávú túlélő ellátmány minden egyes forintját, illetve a játékidő alatt életem homokórájában lepergett szemcsék összességét indokolt és jól befektetett kiadásként könyvelhettem el. Bár félelfogult Guy…

Talán nem rugaszkodom el túl messze valóságunk felszínétől az állítással, hogy Genndy Tartakovsky korunk legmeghatározóbb rajzfilmeseinek egyik legeredetibb szemléletű mesterembere. Nyúljon pezsgő fantáziája bármely eldugott rekeszébe is egy pikáns koncepcióért, életre keltésében sem fog…

Majd’ 3 gyönyörűséges év szökellt tova, mióta Michael Bay görcsbe feszült, szennyes karmai többé-kevésbé le lettek pajszerezve az utolsó szikrányi energonig kizsigerelt Transformers franchise meggyalázott félholttestéről. Még ha ezzel a döntéssel legalább 4 robotos filmmel elkésve is, de végre…

Velejéig megrögzött, mindenevő sci-fistaként nem sok olyan hátráltató tényezőt ismerek magam előtt, ami fel tudna tartóztatni egy új, a javarészt feltáratlanul elnyúló exoszférába lőtt történet megtekintésében, nem pláne, ha francia készítők zavarják mindezt egy tök helyes kis pixelorgiába. Habár…

Mielőtt botrányra éhes katasztrófaturistaként rávetnéd magad jelen szövegtörzsre, szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy ez az írás nem fog beállni az egyoldalú, hangzatos pocskondiázások sorfalába, hogy könnyű egyetértésekért felüljek a sokszor céltalan Disney-ellenszenv tomboló…

Néhány erős kivételtől eltekintve az életrajzi filmeket nem kultiválom különösképp, kimondottan kényes műfajnak tartom, ahol a legapróbb vétségekkel hasra lehet vágni a végeredményt, ezzel együtt akaratlanul is bepiszkolva a választott alany megérdemelt dicsfényét.

Egyet mondhatok. Azt a magasságos fűzfán fütyülő rézf*szú bagolynak a térde kalácsára borult szentséges szivarja végit, azt…

2 röpke esztendővel ezelőtt egészen új típusú kihívások jelentek meg vadul integetve hétköznapjaim horizontján. Imádott kislányom örömteli eljövetelével, ami eddig a bal volt, huszárvágással lett a jobb, a fent a lent és oda-vissza fordítva.

Jó, kimondom. Alapvetően nagyon kedvelem Roland Emmerich munkáit (Godzilla, Holnapután, 2012., Függetlenség napja 1-2…). Valahogy mindig úgy tekintettem rá, mint a gyerekszobájában ragadt, félcédulás Michael Bay német féltestvérére, aki családi háttere dacára valamelyest túl tudott lépni az üres…

Hónapok óta lépem át, kerülgetem, nézek át rajta, magyarázom kifele, valahogy mindig sikerült valaminek betúrnia magát elé, de ő csak némán figyelt és várt. Mindketten tudtuk, bármennyire is odázom, az idő neki dolgozik.

Sokszor érzem, hogy lassan rámszakad a padlás a törlesztésre váró filmek türelmetlen súlya alatt. A helyzet egyébként tényleg nem irigylésre méltó, jobbára ugyanis olyan művek alkotják ezt a kritikus, majd’ behozhatatlan tömeget, melyekről messziről ordít, hogy még a ráfordított időt, tán a…

Fogalmam sincs, mikor írhattam ilyet utoljára, de végre valahára kaptunk egy tényleg frappáns magyar címet a gyakran ostorozott fordítóinktól. A sors kegyetlen fintora, hogy a Halálod appja ezzel egymagában leszállította a film összes értékelhető momentumát. 90 perc alatt ritkán talicskázza ki…

Csak idő kérdése volt, hogy a Hotel Transylvania szörnyuniverzumos cukiság kampányának dollármilliókkal kirakott sikerén felbuzdulva más, kellően infantilizálható rémtörténetek tulajdonlói is felkapnak a Sony által gerjesztett hullámokra kicsit élvezkedni, mert nincs is annál felemelőbb, amikor…

Pontosan egy évtizede kaptunk megannyi szempontból emlékezetes leckét arról, hogy a csillapíthatatlan éhségtől holtában is nyüzsgő Zombieland bizony nem az a tájék, ahol különösképp be kéne feszülnünk néhány „apróbb” elrugaszkodástól a vaslogika vértől sikamlós felületéről.

Eszembe jutottak a régi A38 hajós bulik. Amikor egy felejthetetlen éjszakán túl kellemesen megfáradva kikászálódik az ember az épp csak jobb oldalára forduló főváros felett ébredő nap első, még erőtlenül kóválygó sugarai közt. A Petőfi híd lábai közt átkeringőző Duna hűvös habjait lustán cifrázza…

Szóval megint itt tartok. Nem tanulok. Fogalmam sincs, hányszor fogok még bamba vigyorral rátrappolni egy Stephen King adaptáció kárörvendően tenyerét dörzsölő, bárgyúságrepeszekkel töltött aknamezejére, csak azért, mert egy ügyes szakember hangulatos trailert vágott össze a rendelkezésére álló…

Fú, de nehéz, bizony pokolian nehéz ilyen elementáris energiákkal lüktető produkció átélése után összeszedetten nyilatkozni a látottakról, amikor legszívesebben az összes építőeleméről többoldalas szuperlatívuszokban értekezne az ember. A Joker temérdek, beláthatatlanul messzi gondolati síkra vitt…

Tikk... takk... tikk... takk... tikk... takk...

Sose essetek abba a szarvas hibába, hogy hagyjátok magatokat meggyőzni egy érdekfeszítő alapgondolatnak, tudva, hogy a ráhímzett végeredmény ostobasága minden valószínűség szerint pusztítóbb az általa bemutatott, instant világvégét elhozó paranormális jelenségnél is.

Vannak napok, amikor csak úgy vagyok. Napok, amikor kontrollt vesztve járom körbe saját magam külső szemlélőként, s mélázom el az ismerős ismeretlen, ismeretlen ismerős világom felett. Az agy röviden elköszön, biztonsági mentést készít egy módfelett terhes időszak után, helyette pedig a gyengéd…

„Fogd meg a botom és mondd ki a nevem!” Nem, ez nem egy mikrohullámú sütőben defrosztált Amerikai pite rész vérszegény próbálkozása.

Mert „minden más délibáb, csak a barátság él tovább”.

Mióta az eszemet tudom, belém van kódolva egyfajta tudatalatti, passzív ellenállás az egyetemes hisztériák, tarajos hype-hullámok és a bármilyen területen elkövetett erőszakos tukmálás szentháromsága mentén. Ahogy elkezdenek ugrálni a fejemen, hogy „EZT MINDENKÉPP LÁTNOD KELL”, vagy egy addig…

Kivételesen élnék egy rövid preambulummal: Anyád!

Gondosan dédelgetett reményem agyveleje váratlan gyorsasággal freccsent szét a valóság rideg márványpadlózatán, ahogy leszédült az előzetes elvárások magasságaiból. Picit még rángatják az idegek, aztán nem mozdul többé. Lefekszem mellé. Semmibe révedő, élettelen tekintetébe veszek, mialatt sokszor…

Volt egyszer egy sorozat, mely épp csak szárba szökkenő történetével akaratlanul is saját, predesztinált elkaszálásának állított megrendítő metaforát. Amit a profit mámorító vakságában raboskodó ember romlott kézjegyének feromonjával csak megfest, Káin bélyegeként lüktet rajta kárhozatra ítélve,…

Kedvelek néha nem nagyokat érezni és migrénig kirakózni, vagy tövig rágni a körmeim. Nehezebb napokon, heteken átmanőverezve, midőn asztráltestem már hányni sem tér belém, és a tükörképem sem integet többé vissza, jobb gyógyírt keresve sem találhatnék egy szimpla feel-good filmnél. Se ő, se én nem…

2018. hangos év volt a filmiparban. Túl hangos. Az egyébként is harsány marketing robajló ordításának káros tevékenységét szépen fokozza, mondhatni katalizátora a legtöbb nagyobb cím megjelenését övező, menetrendszerű feminista, pc, social justice warrior stb… gerjesztett hisztériaözön. Hatalmas…

Én naiv marha megint hagytam magam túszul ejteni egy sorozat kínálta, nagyívű történetnek, ahonnan nincs kiszállás, míg az utolsó résszel nem végeztél. Már az első 20 perc alatt hallottam lelki füleimmel az idő-medvecsapda fémes nyikordulását, ahogyan megállíthatatlanul rám csattan, és keblére ölel…

Nehéz egy ilyen film után bármit is mondani, írni. Nem is akartam. Egyáltalán nem is kell. Gondolatban lesétáltam a Duna-partra és a vízbe hajítottam a kulcsot, amit az imént fordítottam rá szívem egy fiókjára, benne 136 percnyi gyönyörű, életre szóló emlékkel.

VIGYÁZAT, HOSSZÚ OLVASMÁNY!

Ahogyan életem minden területén, úgy filmszerelmesként is az elvek emberének vallom magam. Van egy igen terjedelmes, képzeletbeli filmes becsületkódexem, ami tartalmazza az általános nézői etikett főbenjáró bűneinek listáját is. A legritkább esetekben hagyok magamnak kibúvót ezek alól, akkor is…

Baaaaaby shark, du du duu dududu du duuu, baby shark, du du duu… bocs, szülői ártalom… szóval plakát meglát (nem ezt), áll összeszed, trailer megnéz, lélegzet eláll, szerelem pipa. Óriáscápa, Jason Statham, mértéktelen kínai tőke. Hát mi kell még ide?

Van ez a megfáradt zombis téma. Maga a műfaj is hasonlatos felvonultatott szörnyetegeihez. Általában agyatlanul csoszog, folyamatos vágyakozással, nyálcsorgatva éhezi a nézői figyelem frissen lüktető húsát, melyből erőt nyerhetne a folytatásra. Van, hogy ritmusvált és futásnak ered, néha még…

A trailer önmagában nem igazán nyűgözött le, inkább tűnt nekem egy mesterkélt sejtelmesség mögé bújtatott kacatnak, pont olyannak, ami csak a jegyváltásig kell, hogy fenntartsa az érdeklődésed. Túl sokszor csalatkoztam már hasonló esetekben ahhoz, hogy gondolkodás nélkül megelőlegezzem neki törékeny…

Jááájjj… Nehéz ilyenkor bármit is írni. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a Netflix lecsapott a film kizárólagos forgalmazására, elég pipa voltam.

Joel Edgerton-ról az It Comes At Night alatt szóltam már néhány jó szót, szeretném most elétek tárni a miértjét.

Többnyire minden műfajról van egy szilárd elképzelésem, megítélésem, hogy mennyire akarok vele érintkezni életem során. Ebben egyáltalán nem ismerek árnyalatokat, vagy rá sem emelem a tekintetem, vagy szélesre tárt karokkal üdvözlöm, döntésem természetemből fakadóan általában tartós,…