Volt egyszer egy sorozat, mely épp csak szárba szökkenő történetével akaratlanul is saját, predesztinált elkaszálásának állított megrendítő metaforát. Amit a profit mámorító vakságában raboskodó ember romlott kézjegyének feromonjával csak megfest, Káin bélyegeként lüktet rajta kárhozatra ítélve, lassú kiszenvedésének elnyújtott pillanatáig.

Csinált világunkat mozgató, csinált értékeket üldözünk csinált érzések kielégítésére, miközben páros lábbal gázoljuk ki az élet utolsó rezdüléseit azon valódiakból, amiknek köszönhetően ma ott vagyunk, ahonnan ezt a múltunktól elfordított arccal megtehetjük. Ha hátra hagyjuk az enyészetnek egy, az ökológiai létünket alapjaiban meghatározó szeletét, az óhatatlanul korrodálni kezdi a gondos anyatermészet évmilliókig csiszolt, törékeny egyensúlyát működtető aranyszabályrendszert. A keletkezett űrt nemhogy gyalázatosan primitív, 21. századi állapotunkban nem áll hatalmunkban a kivett alappillérhez fogható építőelemmel kitölteni, ez széles összefüggésekben gondolkodó szellemi fejlettségünk és markáns paradigmaváltásra kész belátóképességünk evolúciós csúcsán sem adatna meg. Ha statikailag egyszer megbontunk egy szilárd szerkezetet, az bizony a kiszámíthatatlan minden irányában bemozoghat, és be is fog. A többi már vastagon légből kapott valószínűségszámítás és vaktában lövöldözés. Bármennyire is szeretjük azt hinni, ezt a vérünkkel illusztrált (rém)mesekönyvet nem egyszemélyben mi írjuk. A lapok közt sodródó szereplők egyikeként a reménybeli folytatások köteteinek kiadása érdekében nem tehetjük meg, hogy szemet hunyunk a többiekkel szükségeltetett optimális interakciók meglépése felett. Ember, emlékezz, ki vagy…! Akár egy ön- és környezetpusztító faj képviselőjéről, akár egy filmstúdió lesújtó produceri vasöklének becsapódó végpontjáról van szó.

A Swamp Thing nem kis vállalást jelentett James Wan csapatának, amikor a Beaufort-skála szerinti 12-es fokozaton tomboló atomszélben próbált virágot hozni a szélsőséges elemekkel dacolva. A sorozatnak inkubátort nyújtó DC VOD szolgáltatása ugyanis kizárólag a tengerentúl 327 milliós népének kínál jogtiszta, vagyis megtérülést jelentő elérést, ami a teljes fogyasztói embertömeg eleve durván 1/20-adára szorított anyagi kereteket állít egy olyan téma és karakter eredetsztorija elé, amit tipikusan vagy bitang jól, vagy sehogy nem érdemes megcsinálni. A financiális értelemben vett „amink van” és az „amennyi kellene” közt tátongó különbséget így kizárólag különböző adókedvezmények és támogatások által lehetett közelíteni egymáshoz, remélve, hogy az így megállapított büdzsé elbír majd a previzionált aranybánya tárnanyitó robbantásával, nem pedig dohos lőporfüstbe fullad a kockázatos törekvés. Miközben a cirka 85 millió dolláros forgatást vendégül látó Észak-Karolina állam nyomott egy lájkot a dologra és 40 millió dollárral a produkció hóna alá nyúlt adókedvezmény formájában, a készítési folyamat gépezetébe apró homokszemek peregtek valahol a kreatív területek közelében. Mint utóbb kiderült, már a legelső évad epizódjainak számában sem tudott kompromisszumra jutni a stáb és a stúdió. A megálmodók által előirányzott minimum 13 részt, ami a cselekmény koherens és fokozatos felépítésének szempontjából elengedhetetlen lett volna, a részvényesek zsebéből kuksoló döntéshozók önkényesen 10-re maximalizálták.

A kezdeti döccenők ellenére a sorozat csak elkészült, majd maradéktalanul pozitív visszhangok kíséretében debütált a nagyközönség előtt. Az online tér hangos ovációját azonban hamar lelohasztotta a pilot kiadása utáni bejelentés: a DC nekifutásból elhasaltatja Mocsárlényt. Értetlen tekintetek, céltalan találgatások és hitetlen méltatlankodások találkoztak egymással egy globális kérdőjellé formálódva, melyre jött is a stúdió hivatalos bullshit-generátorból kipottyant válasza, miszerint adminisztratív hibák elkövetett sorozatából kifolyólag nem tudják lehívni az Észak-Karolina állam által kilátásba helyezett teljes adókedvezményt, legjobb esetben is nagyságrendileg csak a felét. Az ilyen mód elszállt költségekkel a stúdió a továbbiakban nem tud egy hasonló színvonalon mozgó produktummal tervezni, ezért elejét véve az esetleges nézői elégedetlenségeknek, már a rajtnál magára hagyva levágta a James Wan által dédelgetett embriót az életet jelentő köldökzsinórról. Ez a magyarázat szépen meg is állna, ha meg nem nevezett belsős informátorok nem cáfolták volna a probléma mibenlétét, sokkal inkább kreatív nézetütközések feloldhatatlan ellenállásának tulajdonítva a lendülő kaszát. A koktélcseresznyét pedig Észak-Karolina állam pöttyintette fel a habra, amikor határozottan és alátámasztva visszautasította a stúdió kifogásainak őket érintő tartományát, vagyis szó sem volt hibás adminisztrációból fakadó végleges forrásmegvonásról. A két híresztelés közös nevező alatt összeállva igen meleg helyzetbe hozta a DC-t, nem is göngyölítették tovább a mellébeszélést, csak hagyták csendben megdögleni a témát. Mi pedig fanyar szájízzel nézhettük tovább a 9 résznyi élőhalottként kipusztuló sorozatot. Pedig, ha valakire istenesen ráfért már, hogy merjen lapot rántani 19-re, az pontosan a DC filmes divíziója volt. Amíg a DC Animated Series szinte minden darabjával hozzák a stabil minőséget, élőszereplős téren fénysebességgel robog el mellettük a világ, mivel az igazi DC rajongók éhínségét összességében nem látszik sikerrel csillapítaniuk, de egyelőre ahhoz meg pláne kevesek, hogy a megrögzött Marveleseket megmozgassa, így maradnak az elnéző mindenevők és a szuperhős univerzumok átutazó turistái. Engem mindig különösen rosszul érint a szívcsakrámhoz legközelebb álló karakterek gyűjtőjének esetlen bukdácsolása, jelen esetben mégis hirtelen felkelt és biztos léptekkel járni kezdett. Az, hogy mindezt nem a vetítőgépek lencséjén át tette meg, engem lepett meg a legjobban. Ő pedig nem más, mint a roppant találó nevű Swamp Thing, az emberi konfliktusok közömbös szemlélője, a minket körülvevő flóra és fauna védelmezője, az ökoszisztémánk egyensúlyáért felelős természetfeletti entitás.

Kezdjük a legelején. Én szenvedélyesen imádom a jó sorozatintrókat, ami szépen megágyaz a hangulatnak minden rész előtt, amíg utolsókat fészkelődsz a tv előtt, ami egy percben meg tudja ragadni és mutatni az egész történet velejét, aminek képi és zenei megoldásai leválaszthatatlanul odatapasztják a képernyőre minden receptorod, hogy az áttekerése legyen az agyadon átvillanó legutolsó gondolat. Apróságnak tűnik, de szerintem szerves részét képezi egy magára valamit is adó sorozatnak. Mindeddig a Taboo és a True Detective első évadának intrói versengtek a szinte eldönthetetlennek látszó első helyért („EPIC BLASZFÉMIA ON” igen, a Game of Thrones a kanyarban sincs „EPIC BLASZFÉMIA OFF”), de most újabb kihívó csatlakozott a bennem dúló végtelen háborúhoz.

A szúrós szagú, dohos mocsarak félelmetes misztikummal belengett, kiismerhetetlen vidékeibe helyezett eredettörténet védhetetlen gyengepontom célozza, már a pilot nyitóképeinél leolvadtam, amit csak tetőzött a folytatásban látott csodálatosan szép fényképezés, ami kapott egy csipetnyi depresszióba mártott, zöldes-szürkés szűrőt. A látványt csont nélkül zsákolja be, a spec effektek sem térdelnek le igazán sehol, ilyen tekintetben a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok pedig szép számban akadnak az idő előrehaladtával. A készítők szerencsére nem finomkodtak/görcsöltek túl semmit. Néhol egészen hátborzongató részletességgel operálnak a képi megoldások, ahogyan a természet visszaköveteli az ember nevű rákos megbetegedéstől mindazt, amit kölcsönhasználatra adott nekünk. Engem kilóra megvett. Nagyon szépen bontakoznak ki a két világ közt feszülő, zaklatott viszonyok, valamint a fokozatosan beleoltott szupernaturális jelenések, amik exponenciálisan növelik a magyarázatra váró rejtélyek listáját. Módszeresen hajt, csal befelé a rohadék csapdáiba, ahol bizony volt pár alkalom, hogy tüdőre vettem a kérődzött nachost férfias, néma sikolyban visszaköhögve morzsáit. Nem vagyok egy sorozattól hozzászokva ilyesmihez. A gore-faktor szerencsére lazán megugorja folyamatosan az első részekkel feltett lécet, bár a horror eszközkészletből idővel párat visszazárnak a dobozba sajnos. A szereplőgárda testi épségének megromlása/megrontása így is szemkápráztató a naturalista ábrázolással, iszonyatosan jól harmonizálnak a vizuális elemek. A helyszínek, a díszletek, az effektek és maszkok még nagyvásznas mércével is durvajók, a címszereplőt alakító Derek Mears jelmezének kidolgozott textúráján konkrétan órákig tudnám legeltetni a szemem, annyira gyönyörködtet a vérprofi kivitelezés. Az embert távolról sem környékezi meg a bóvli műanyag-érzet, mint pl. a The Flash-nél. Telitorokból üvölt minden percéről a ráfordított 85 millió dolláros keret és a végtelenül gondos, elhivatott alaposság. A megválasztott zenei aláfestések pedig kitűnő ízfokozói a látottaknak, sejtelmes összhangban ölelkezve játszanak a néző szívritmusával. Képesek azonnal karon fogni a nyitóképtől és visszavezetni az előző epizódtól eltelt időben már kiveszett lelkiállapotunkba, hogy ott folytathassuk, ahol esetleg félretettük.

A színészek A-Z-ig korrekten kitesznek magukért, senki nem irritált különösebben, ami ritka madár házam táján. Sőt, problémamentesen rájuk tudtam hangolódni, igaz, fárasztóan semmibe futó mellékszereplők azért meg-megfordulnak a deszaturált játéktérben. Nem szeretnék egyesével kitérni mindenkire, bár pazar meglepetésvendégeket sikerült összetrombitálni e természet zord ölén tett véráztatta fogócskára, akik derekasan helyt is állnak kiszabott figuráikban. Viszonylag életrevaló karakterek lépnek kifejező, érzelemdús interakciókra egymással, lassanként kirakosgatva a titokzatos ködben úszó mocsár övezte kisváros és főszereplőink eltemetett múltját, jelenét, jövőjét. A történet ügyesen bánik a kirakóssal, jól fordítgatja fel a lapjait, miközben gondos óvatossággal húz be minket a baljós légkörébe. Kimérten kötéltáncol a személyes kapcsolatok és konfliktusok közt a főszál mellett. A hangulata végig lehengerlő, finoman púpozza a misztikus rétegeket a kiindulási konfliktusra, megfontoltan húzza össze a lazán kapcsolódó szálakat. Swamp Thing jelenléte és jelentősége részről-részre sokszorozódik és egy csepp hiányérzetet nem hagy maga után. A tempó kezdetben se nem lassú, se nem gyors, pont úgy veszi a lépcsőfokokat, hogy még bőséggel lekövethetők és érthetők maradjanak az események, de ne is forduljunk unalmunkban az értesítésektől recegő mobilunk felé. Aki attól félt (én is), hogy a mesteri pilot bemutatkozója után érezhetően lejjebb tekerik majd a tempót egy kis tárcakímélő storytime kedvéért, azokat megnyugtatnám. Az elkövetkező részekhez képest a pilot pusztán éhessé tett. Padlógázzal hajtunk tovább az első epizód által kijelölt úton, és meg kell mondjam, nemhogy alálőttek volna látványban, hangulatban, vagy lendületben, a kiemelt várakozásaim is csuklóból felülteljesítette. Az utolsó részekre aztán váratlan ritmusváltás szemtanúi leszünk, szokatlanul elnagyolt ecsetelésekkel tessékelnek minket a végkifejlet irányába, ami gyorsulás gondolom az érezhetően hiányzó, minimum 3 epizódnak köszönhető. Igazán kár érte, a felrántott kontrasztjában rengeteg részletgazdag lehetőség veszett el, aminek sűrű masszájában szívesen eldagonyáztam volna plusz 3-4 órát, pláne, hogy a körülményekhez képest igen kellemesen csiklandozó és érdekes fejlemények tárulnak fel előttünk a végjátékban. A gondolat, hogy jó időre biztosan nem érkezik folytatás, még fájóbb. E tagadhatatlan erényei mellett a sztori persze szeret felvonultatni minden mások által már bejáratott sorozatos fogást, legalábbis ami a csavarintásait illeti. Tud kiszámítható lenni, de ne hazudjunk magunknak... Senki sem a Hatodik érzék szintű csattanókért fogja meglátogatni alkalomról-alkalomra Marais campogó lápjait.

Izgalmas, dinamikus, pofás, rejtélyes, szórakoztató. Szeretem. Sajnálom. 10/8.

A Swamp Thing MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!