Underwater ( Árok - 2020.)
Még a kivételesen széles spektrumú magyar szókészlettel is igen nehéz kifejeznem, hogy mit jelent nekem egy olyan film előzetes ígérete, mint az Ároké. Koromsötét mélytengeri nyomás alá helyezett sci-fi horrorkodás Lovecraft-et idéző lényekkel? Na ne b*ssz.. Ebben a ritka vegyületben összeér minden, ami hevesen megmozgatja a szívbillentyűim. Amikor viszont szinte a semmiből öledbe pottyan egy finom falat, önkéntelenül is kiolthatatlan kétely ébred benned. Hol a csapda? Van egyáltalán? Vagy csak én vagyok a köcsög?
Aztán befutottak az első vélemények, mivel nyilván lemaradtam az első hullámról, így elég volt egybe belepörgetnem ahhoz, hogy a magam védelmében jó időre kiiktassam a felé irányuló érdeklődésem áramköreit. Mégis ki nézi szívesen a hősei porba hullását? Aztán egészen tegnapig telt-múlt az idő és végül is visszavonhatatlanul felülkerekedett bennem a "nekem ti ne..." érzés, ami nagyot nyelve továbbfejlődött a "majd én tudom" szintjére. Bele kell néznem az ördög szemébe...
!SPOILERS AHEAD!
Először is wow... wow... hagy rögzítsem zárójelben, hogy bármit is írok a továbbiakban, amit összképileg láttam a szemeimmel és a szívemmel, az messze-messze túlment az elvárásaimon. De még amit hallottam is, ha csak a hangkeverésről beszélgetünk. Ehhez viszont le kellett húznom az agyam a hálózatról. Zárójel bezárva.
Szokásosan másodvonalbeli a történeti felállás. Mi rohadékok lemegyünk olajért a természet szívéig, ahol szembejön Gaia bosszúja valami addig ismeretlen fenyegetés képében, beüt a gebasz, pár túlélővel összeverődünk, menekülünk, elhullunk, van aki nem. Függöny. Sablonsztori sablonemberei sablonkodnak sablonmódon mozgatva sablonútvonalakon sablonmondatokat formálva. Mégsem akarom bántani. Annyira. Ugyanis a film mintha két párhuzamos síkra szakadt volna, amiket külön szeretnék kezelni. Az egyik a technikai dimenzió, a másik pedig a minden egyéb.
Kezdjük a minden egyébbel. Három dolog:
1. Jól észleltem és Kristen Stewart színészi játék jeleit villogtatta meg az imént? Azt kell mondjam, bármily szerény elismerést tartogat is ez neki, a messzemenőkig kézben tartotta a filmet, ami különösen akkor érdekes megállapítás, ha létezik egy Vincent Cassel is vele egy térben. Jelenléte egyértelműen oszlatott a háttérben terjengő "B"-szagon, ezt pedig komolyan nem vártam tőle. Remélem megtartja a kormányrudat ebben az irányban. Szomorú széljegyzet, hogy ugyanezt Cassel nem tudta/akarta megugrani, kicsit flegma alibizésnek éreztem tőle ezt a figurát megúszósra venni, ha módfelett alulírt kartonlap is volt mindenki mással egyetemben. Ha Stewartnak nem derogált odatenni magát, neked mi a mentséged? Csak mert a legidegesítőbben vonyítozó karakterhez képest is mindössze annyi a sikered, hogy nem vettél el a filmből, igaz, hozzátenni csak egy ujjmozdulatodba került volna. A színészek egyébként tényleg bámulatosan csupasz és tucatarcokat mozgattak, ahol megint a fekete hal meg először, T.J. Miller szófosása is a várt ponton marad abba, a többi meg szóra sem érdemes. De elérkeztünk a következő ponthoz.
2. Az extrém környezeti adottságok ellenére a karakterek frusztrálóan felismerhető sorrendben és időpontokban förmedtek meg. A nagy szökés tervének ismertetésekor szinte rá tudtam rajzolni magamban egy új rétegen a kiléptetési pontjaikat és azok alanyát, már csak a módja érdekelt. Ezek ostobasága viszont fájdalmas volt. Az önfeláldozó feka lemegy 10km-nyi víztömeg alá egy tudván sérült sisakkal, hogy utolsó gegként mindenki szeme láttára és életüket veszélybe sodorva csak úgy simán miszlikjeire robbanjon a picsába. Ki csinál ilyet?! Az ügyeletes bohócunk utolsó gondolatáig kb. 5-ször mondja el, hogy valami követi őket, de azért egy szarul megmagyarázott helyzetben mindenkitől lemaradva bevárja a halált. Megérdemled. A decibelfelelős ideggyengélkedőnk ezzel szemben az életerős és tapasztalt túlélőket megszégyenítve két embert is megment, pl. végigvonszolja egyik társát a tengerfenék egy nem kis szakaszán, miközben bárki mást már rég osztrigaként szüpürtyültek volna ki a szkafanderéből. Kettőt találhattok, ki lesz az egyik túlélő... És igen, igen, igen... játékba hozták az egyetlen valamirevaló figurával az önfeláldozós kártyát, így Stewart addig értékelhető útját az iszapba állították. Egyedül Cassel elvesztésénél nem kapartam le az arcom, bár túl sok egyediség abba a jelenetbe sem szorult, hirtelen vagy 15 másik filmét ismertem fel benne.
3. Édes kisjézus, azok a meggyötrő bullshitekké formált szavak, na taka'... Amikor nem hiszed el, hogy azt mondta ki, amit kimondott... Ha lett volna rá mód, csak a beszédhangokat kiiktattam volna, mert konkrétan egy nagykanál büdös semmit sem adtak a látottakhoz, sőt, megkockáztatom, hogy egy vízalatti horrornak kiváltképp jól állt volna, ha kizárólag a környezeti hangokkal operált volna valamiképp. Maradjunk annyiban, hogy innen sem fogok a falamra ragasztani idézeteket.
Ezek után hagy nyilatkozzak a már említett másik, technikai dimenzióról, ami mindezen öles kátyúk dacára fel tudta menteni előttem a filmet az életfogytig alól.
EZ AZ ATMOSZFÉRA MEGB*SZ!
Úristen, mennyire jól átadta, amit kellett neki! Az extrém kiszolgáltatottság fojtó szorítását, a félelmetesen korlátozott látási viszonyok mögött tekergő halál bőr alá mászó fenyegetését, az éles helyzetekben meghozott vagy meg nem hozott döntések roppant súlyát, az emberi jelentéktelenséget, a megszokott környezeti hatásokból kitépve jelentkező elveszettség érzését, a fölötted nyugvó víztömeg hatalmas nyomását... Itt nincs "B" terv, nincs hezitálás, nincs újrakezdés, nincs bizonyosság vagy tervezhetőség. A pillanat van, amiben még éppen lélegzel és nem rajtad múlik, hogy lesz-e következő. Te mindössze csak az esélyeid javítgathatod. Képileg és hangban is annyira bitang erős végig a cselekményt körbeúszó világ minden eleme, hogy rendesen nyomasztó érzés még az eseménytelen snitteket is nézni. Most is lever a víz. Az épületszerkezeti roppanások, a tompa felbugyogások és sejtelmes sikamlások, messze kongó koppanások, a kavargó iszap fullasztóan lenullázott látótávja, az ismeretlen kiszámíthatatlansága... Döbbenetesen jól működik. De mondok még valamit.
Sokan az Alien filmekhez hasonlítgatták ilyen szempontból. Én továbbmennék. Szerintem jobb nála. E tekintetben részemről beelőzi a kultfilmeket és bármelyik másik űrdrámát, még pedig egyetlen, nagyon prózai okból kifolyólag. Ha kifogytatok a paradicsomból, folytatnám... A légkörünkön túl elnyúló vákuumban viszonylag kevesen jártunk még és csak elmondásokra hagyatkozhatunk, amikor megpróbáljuk elképzelni milyenségét, még ha több ponton hasonlít is a mélytengeri állapotokhoz. Amit pedig egyáltalán nem kezdesz meg tapasztalati úton, attól nem is tudsz igazán szorongani. Ez pont olyan, mint a halál. Persze mind féljük, meg nem akarjuk, de rettegni nem tőle rettegsz, hanem az elvesztés tényétől. A halál minden, amit az ember nem ismer és nem is fog soha, ezért csak egy mesterségesen keltett félelem övezi, amit hiedelmek, tragédiák, háborúk, betegségek alakítanak. Gondolj bele... Felfoghatatlan, nem igaz? De amit az agy nem tud felmérni, attól hogyan félsz? Csakis a hozzákapcsolt negatív élmények mentén tapogatózik, ami természetes és teljesen normális működése.
Ezzel szemben az a közeg, amibe már legalább egyszer belekóstoltál és valóban realizáltad, hogy a tőled telhető legtöbbet megtéve is képtelen vagy úrrá lenni egy helyzeten, ott döbbensz rá végképp, hogy mennyire kicsi vagy. Mondhatnád, hogy a halál is ilyen, de onnan nincs visszaút, hogy mindezt legyen időd személyesen, élesben felismerned. Pedig ez az az érzés, ami totálisan megsemmisítő. És felteszem, természetes vizek alatt sokan tartózkodtatok már. Úsztatok át Balcsit úgy, hogy nem tudtátok, mikor fog random végigsikamlani rajtatok egy megtermett, undorító zsíros ponty. Léptetek már úgy nádas közelébe, hogy nem tudtátok, hány kiló piócával megpakolva fogjátok kihúzni a lábatok legközelebb. Gyűjtöttetek már kagylót snorkelezve, hogy bármelyik pillanatban belebukkanhat a korlátolt látást adó szemüvegedbe egy áttetsző medúza. Láttatok már lomha teknőst is olyan sebességgel elúszni mellettetek, amire te sosem lennél képes. Kapkodtatok már csaholva levegő után egy adag félrenyelt víztől. Úsztatok már le olyan mélyre, hogy a dobhártyátok pattogni kezdett. Hallottál már elzúgó motorhangot víz alatt és megbecsülni sem tudtad, hogy honnan, milyen távolságból érkezik, vagy egyáltalán távolodik-e a forrása. Emelkedtél már úgy felfelé a táncoló légbuborékaid füzérében, hogy nem tudtad eldönteni, meddig tart még ki a tüdődbe zárt oxigén maradéka. Lebegtetek már át matracon egy közeli lakatlan szigetre, amit ismeretlen sötétkékség választ el a biztonságos parttól. Csupa apró, de vesztes és kellemetlen helyzet, amiknek emlékét a film remekül triggereli, hogy segítsenek pontosan átélni a filmben látottak egy részét, ahol a VFX-nek ráadásul jótékonyan hóna alá nyúl az ábrázolt környezet. Nekem ezek a momentumok dörgölték az arcomba az űrsztorikkal szembeni méretes fölényét. Komolyan bravúros, amit itt összehozott a stáb, ha más nem is, ez bőven aláhúzza a filmet a kategória hasonló versenyzői közt. Nehéz ügy értékelni az Underwater-t, mert nem a baromságai miatt, de sokáig emlékezni fogok rá, ugyanitt letagadni sem lehet a brutális írói, rendezői és színészi 1+1-ét.
5/10, de az csillagos. Egypatronos, ám erősen ajánlott a vizes témák szenvedélybetegeinek.
Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!
