In The Tall Grass (A magas fűben - 2019.)

mv5bzja2zwu3n2mty2jkyy00yjfjlweyzwqtmjq0mtu0ndk1ztzmxkeyxkfqcgdeqxvymtkxnjuynq_v1.jpg

Szóval megint itt tartok. Nem tanulok. Fogalmam sincs, hányszor fogok még bamba vigyorral rátrappolni egy Stephen King adaptáció kárörvendően tenyerét dörzsölő, bárgyúságrepeszekkel töltött aknamezejére, csak azért, mert egy ügyes szakember hangulatos trailert vágott össze a rendelkezésére álló limlomból. Neki ez a dolga. Nekem pedig az lenne, hogy átlássak a trükkjein. Főleg annak fényében, hogy King mester az utóbbi években tudvalevőleg úgy szórja mindenfelé a történetei megfilmesítési jogait, mint bolond pék a lisztet. Érzésem szerint, végül ez a „mintha nem lenne holnap” mentalitás válik majd a képernyőkre űzött hagyatéka eltékozlásának legfőbb mozgatórugójává.

Az alapgondolat gerincét alkotó könyvhöz ugyan nem volt még szerencsém, de ha másra nem is, arra pont elégséges volt ez a 101 perc, hogy a jövőben egyszer csak kézbe vegyem a 2012-ben kiadott, Joe Hill társszerzésében világra hozott művet. Kiváló ízelítője lett, de ennek okai sajnálatos módon nem felvonultatott értékeiben, vagy megindító pillanataiban keresendők, mert azok úgy… hát eltévedtek. Sokkal inkább az agyzsibbasztó hiányosságok és félkész elképzelések orvoslásának vágya az, ami erőteljes kiegészítésért és átgondoltabb prezentálásért vinnyog fel a lapok közül. Én marha, hagytam elragadtatni magam a kifejezetten érdekes kipárolgású alapötlettől és titkon reménykedtem, hogy minimális foglalkozással le lehet hozni egy kellemesen csúszó lelki terrort. A nem épp jóemlékű alkotásairól híres, leginkább sorozat epizódokat dirigáló Vincenzo Natali rendezőnek azonban eltérő elképzelései vannak a minimális foglalkozásról, mint nekem. Bár vétkek megbocsáthatatlan létsíkjaira nem ereszkedik, hibái pont annyira rángatják le a minőségben kicsit is kicsúcsosodni törekvő húzásait, hogy az összkép megmarad egy abszolút érdektelen semmiségnek. Szóval itt-ott elpukkannak különféle ötletpetárdák és biztosan lesznek, akiknek ennyi elég a megváltáshoz, az én ingerküszöböm egyáltalán nem szakította át, még meg sem csiklandozta. Nem érdemel teljes spoilermentességet élvező véleményezést, ennek tudatában tessék továbbgörgetni!

ittg.jpg

A történet szerint az Egyesült Államok szívében létezik valahol egy néptelen útszakaszt szegélyező, végtelen futó… hogy mondjam… fűmező. Olyan hetyke kis 2,5 méter magasságban tör az ég felé, ami később problémák egész cunamiját fogja felverni. Mondjuk eleve nem értem a puszta létét sem. Bár nem vagyok tengerentúli földműves, vagy mezőgazdasági szakember, egy ennyire termékenyen zöldellő területen nem valami takarmánynak kellene hajlongania a szélben? Igen, ezen tényleg fenn tudtam akadni. Volt rá időm. Tehát az ősi érintetlenségében fetrengő flóra szüntelen figyeli árgus leveleivel a foghíjasan elhaladó átutazókat, és akit csak lehet, valamilyen ocsmány fondorlattal betessékel túlzottan is marasztaló vendégszeretetétől fűtve. Nem jár másképpen a San Diegoba tartó hogyishívják srác és hogyishívják húga sem, akik a lány állapotos rosszulléte miatt félreállnak a hatalmas rét szélén szusszanni egyet. Hogyishívják lány még javában a selymesen csillogó hányadékot maszatolja el puszta kezével az arcán, mikor áttépi a légkört egy kétségbeesett kisfiú segélykérő esdeklése, miszerint nem találja a fűből kivezető utat. Há’ minek ment oda… Nem sokkal utána egy hisztérikus nőszemély is belegajdol a térbe, csekély lehetőséget hagyva a találgatásoknak idegállapotát illetően. A szitu persze nagyon meleg, ordít az egészről, hogy valami nagyon nem stimmel, de majd jó amerikaihoz méltón, a lehető legszokványosabb módszerrel megoldjuk, és tárcsázzuk a 911… ja nem. Tehát a telefonszám, ami 0-24 forróbban olvad bármilyen testi-lelki szolgálat vonalánál, amit a sarki boltban elfogyott sajtos csipsz üres kartondobozai fölött kiborulva is szorgosan hívnak általában, ezúttal parlagon marad. Oké. Hogyishívják srác tehát vakmerően hátrahagyja az út szélén 6 hónapos terhes húgát hogyishívják kisfiúért, akit az igen zaklatott hogyishívják nő is szólongat a kazalban. Oké. Hogyishívják lány mi mást tehetne, beveret ő is az ismeretlenbe, ahogyan bárki tenné. Oké. Az átláthatatlan zöld uralta terepen aztán elszabadul a megmagyarázhatatlan, élők halnak, holtak élnek, mobilhálózat huss, tér torzul, idő megszűnik, a természet törvényei derekasan összegubancolódnak. Kezdetét is veszi a botcsinálta, Drágám, a kölykök összementek! szájízű mentőakció, ahol szép lassan azért mindenki ráébred, hogy mentőegységből hamar kiszolgáltatott áldozattá lettek a rejtélyes gyom fogságában. És mert egy valamirevaló wannabe horrorhoz igen csekély lenne eddig a felvonultatott bodycount, képbe kerül még hogyishívják kisfiú szintén bolyongó faterja, a minden „B” film üdítő jelensége, Patrick Wilson. Később követi őt a szegény ember Dane DeHaan-je is Harrison Gilbertson személyében, aki történetesen hogyishívják lány méhében növekvő emberpalánta felelőtlen nemzője.

gn-gift_guide_variable_c_2x.jpg

Ahogy néztem az agyatlanul kóválygó szereplőket, akik a játékidő feléig semmi mást nem csinálnak, mint egymás nevét kiabálva botladoznak a növényzetben, megértettem, hogy eddig miért nem forgattak soha filmet emberekről a magas fűben. Tudniillik némi többlettartalom nélkül mocskos mód unalmas a következőt hallgatni:

TOBIIIN! BECKYYY!!! TOBIIIN!! MARADJ OTT!!! VINCENT!!! BECKYYYY!!! TE VAGY AZ??!! TRAVIS?? IGEN!! HOGY KERÜLSZ IDE?! TOBIIIIN! ITT VAGYOK SAMUELNÉL!! AZ KI? BECKYYY! A KUTYÁM! SAJNÁLOM BECKYY! HOL VAGYTOK?!...
Jézus mindenható ereje, kushadjatok már el egy pillanatra…
(A nevek tényleg csak most ugrottak be, gépelés közben)

Mind bután szájtátva, össze-vissza csetlik-botlik, néha megijednek valami olcsó ijesztéstől, elvétve találkoznak, hogy aztán nyilván elszakadjanak, van, aki megkattan, van, aki kijutni akar, van, aki maradni, és van az egész közepén egy, valamiféle pszichotikus meteorit darabka, ami hoppmesterkedik az érzékszervi cirkusz halálszagú porondján. A film drámája kevéssé átélhető, hála a némileg szegényes alakításoknak, a kiszámítható meglepetéseknek, nem megfelelő színészvezetésnek és a jelentéktelen konfliktusoknak, amiket egy teljesen kibontatlanul hagyott kerethelyzetbe potyogtattak. Persze, rá lehet ezt fogni az álművészkedő megúszásra, hogy „de hát ez pont azért zseniális, mert mindenki szabadon értelmezheti” vagy „ez annyira deep, hogy nem érted”, és valóban, nem értem. De nem azért, mert kognitív képességeim akadoznak, hanem mert pár LSD parádés flashelésen kívül teljesen elengedi a kezem a film. Egy idő után pedig már nem is akarom megérteni, kutatni, figyelni, mert egyszerűen nem érdemes rá. Csak történjen meg és legyünk túl rajta. Hátha valamivel meg tud még örvendeztetni.

in-the-tall-grass-header-1200x676-1680x880_aybn.jpg

Gyakorlatilag gyökerestül hiányzik a gondosan felépített feszültségteremtés, csak lejárt szavatosságú megugrasztásokat kapunk pár elborult vizuális trippel meghintve, aminek csúcsát a hátráló szereplőket követő kameramozgás szűkre zárt szöge jelenti, ahol már a hangeffektek elvétele előtt is sejted, hogy nyilvánvalóan bele fog tolatni valamibe, aminek nagyon nem fog örülni. Ezt kéretik nem kiragadni kontextusából. De a lens flare orgia az fontos, az mindenképpen kiemelt prioritást kellett élvezzen! Gyűlölöm ezt a semmire nem jó J.J. Abrams szindrómát. A másik kedvencem, hogy az egymástól folyamatosan elszakadó szereplőknek az első perctől a végéig nehezére esik a legegyszerűbb megoldás az eltévelyedés problematikájára: kézfogás. Számukra ez teljes science-fiction. Ahogyan az is, hogy bármilyen döntési helyzetben életszerűen reagáljanak. Értem én, hogy rendezői szempontból sokkal könnyebb az ostoba karaktereket csapdából csapdába terelni, de 2019. végére próbáljunk már meg kinőni ebből és alkossunk potens túlélőket, vagy legalább racionálisan gondolkodó gore alanyokat. Akkor talán nem döfné ki a szemem, hogy hőseink percek alatt lazán túllépnek sérüléseiken, még ha az a cselekvőképtelenség határára sodorja is őket. Haver, NEM ÁLLSZ LE BUNYÓZNI, AMIKOR AZ ELŐBB KÍNÁLTÁK MEG A HASFALAD 20 CENTI MÉLYEN EGY TÖRÖTT COMBCSONTTAL!  NEM KELSZ FEL TÖBBÉ, AMIKOR 8 MÉTERT ZUHANSZ GERINCOSZLOPOD SZINTKÜLÖNBSÉGRE, FEJED BETONRA ÉRKEZTETVE! Amennyiben mégis, biztosan nem futásban, vagy beszédben fogsz gondolkodni, ha tudsz még olyat egyáltalán a hajzatod megszínező velőkoszorú tükrében. Ilyenkor állandóan eszembe jut egy korábbi autóbalesetem, ahol pár bukfencet sikerült vetni az autóval a pálya mellett, biztiöv nélkül. Ha jól emlékszem, nem nagyon akartam ugrálni utána. Vagy ott van szegény Michael Schumacher. Lassan hetedik éve épül fel egy síbalesetből, ahol sisakos fejjel levett egy sziklát. Az én véleményem az, hogy az emberi anatómia a filmben is csak emberi anatómia.

1_gegewnmiwnk1jxsfp6p-eq.jpeg

Hiba volna nem kiemelnem azonban a kevés pozitívumát e törzsi zenére lengedező fűtengerben üvöltöző, sziklasimogató zsákmányállatok kalandjának.  Szerencsére a temérdek egyhangú felvétel közé szorult egy fikarcnyi mennyiségű, különlegesebb elképzelés is. A környezet ellenséges természetét kifejezetten pezsdítő volt látni a közeli, már-már makrókkal bemutatott részletekkel, bár kétségtelen, hogy ezt sem ő találta fel. Sajnos így is túl kevés jutott ki a posványba toccsanó cipőkről, bőrmetsző levelek táncáról, a folyvást idegesítő legyek alkalmatlankodásáról, pedig kőkeményen adta volna magát egy Jungle szintű ábrázolásmód, hogy érezzük magunkon az elgyötört fáradtságot, szomjúságtól száraz torkot, a bőr konstans viszketését. Ennek átadására tett kísérlet során az abszolút „B” színészgárda tankönyvi példája mondjuk valószínűleg azonnal megfeneklett volna, egyedül Patrick Wilson emelkedett el fényévekkel tőlük. Ez a fickó hellyel-közzel mindig képes megmenteni a bűnrossz mozikat is, legalább valami kedves emléket tartósít számunkra az aktuális rettenetből. Vérzett a szívem, hogy ennyire keveset volt a színen, de azt aztán becsülettel megtöltötte valódi játékkal, élvezet nézni minden percét. Többet játszatnám közönségfilmekben, kincs a pali, ha nem is a legfényesebb. Ebben a filmben derült ki számomra az is, hogy mennyire fület kényeztető énekhangja van. Kis apróság, de mégis egy újabb oldalát villantotta meg előttem.

Nem tudok bíztatót mondani. Ha elkötelezett Patrick Wilson rajongó vagy, nézd meg. Ha nem állítja keresztbe az agysejtjeid, hogy a történet lényeges(nek tűnő) pontjai kifejtés nélkül odavetve lehelik ki a lelküket előtted, nézd meg. Ha… nem, tényleg nem tudom miért ajánlani. Max bűnös élvezetnek, ahhoz viszont vérszegény. Számomra ez a film nem több a Netflix egy klasszikus purhabjánál, amivel a kínálatának tátongó réseit fújja ki időnként, hogy azért mégis tartson a kirakat, de ettől még ízetlen, rágós, egészségtelen vackot fogyasztok.

10/5, de vállalkozó kedvűek térítési kísérletét szívesen veszem bármikor. 

A magas fűben MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!