Csak most érzem igazán, hogy a mindig termékeny Pixar minőségi gyümölcsözése mennyire hozzászoktatott a gazdaságukon kívülről származó, egyéb lelki vitaminbombák nagy legyintéssel kísért elbliccelésére. Mitchellék szeretettel megcirógatva emlékeztettek arra, hogy a bevált receptből menetrendszerűen kifőzött csudaságok bár joggal formálnak helyet minden idők legnagyszerűbbjeinek asztalánál, azért megéri néha kinézni az ablakon is, hátha piknikezik még kedélyesen néhány klassz versenyző az udvaron, mit sem törődve a bentiekkel. Sokszínűség ide, nettó könnygyár oda, egy kis változatosság sosem árt, szóval irány a Netflix és kalandozzunk el Michael Rianda és Jeff Rowe első nagydobásának imádnivaló világában.

Te is érezted már magad digitális számkivetettnek? Hogy a megállíthatatlanul növekvő információs óceán egyre zavarosabb habjain evezni sokszor inkább riasztó és veszélyes? Hogy a hatalmas áramlatainak kiszolgáltatva sodródsz bele az ismeretlenbe? Te is látod magadon, hogy a korlátlan tudás, a mindenre kiterjedő, azelőtt soha nem tapasztalt lehetőségek könnyed elérhetősége valójában csak még jobban bezár? Ha felkapsz rá, rabul ejt, ha lemaradsz, kimaradsz. Az emberi társadalom közepén hasadt ketté a valóságunk, aminek elmosódott peremei egyre csak távolodnak egymástól. Mindeközben jövőből jött terminátorokról, biomechanikus  kiborgokról, szuperintelligens androidokról álmodozunk? Van egy jó/rossz hírem: a jövő most van. Csak nézz végig egy átlagos emberen az utcán. A lehető legtöbb érzékszervét stimulálja valamilyen mesterséges eszközzel összenőve, hálózatokra csatlakozva, információt cserélgetve azonnali válaszok birtokában, leválasztva magát az offline tér tapasztalásáról. Szinte észre sem vettük és pár évtized alatt több generációnyi kiborgot teremtettünk. Saját magunkból. Ébredtél rá valaha, hogy tulajdonképpen mi ennek az igazi tragédiája? Észreveszed még, hogy a rengeteg globális kihívás és mainstream figyelemmágnes elszipkázza a kapacitásainkat valami sokkal közelibb, sokkal szomorúbb jelenségről? Belegondoltál már abba, hogy a társas magány évszázadába masírozunk vakon? Túl őrülten hangzik, hogy ha MINDENT csinálhatsz, semmit sem fogsz? Vagy épp ismerősen…? Túl nagy ökörségnek tűnik, hogy ha MINDENKIVEL azonnal foglalkozhatsz, igazából senkivel nem fogsz? Vagy egyáltalán nem…? „A Mitchellék a gépek ellen” pont ezen kényes kérdések mezsgyéjén jár körül minket bravúrosan jó tanárként, fájdalmasan sima tükröt ránt elénk és orrunkra koppint a jó ideje fejünkre növő, mégis minden nappal újkeletűbbnek tűnő problémáinkra figyelmeztetve, amikről hajlamosak vagyunk tudomást sem venni, mert az kevésbé melósabb út…

A Mitchell család első pillanattól megnyerő vonzereje abban a kedves tökéletlenségében rejlik, amivel bárki szembesülhet otthon, barátoknál vendégségben, a sorban előtte állókat figyelve, vagy emberi történeteket olvasgatva a nagyvilágból. Itt senki sem teljesen normális, ahogy nyilván az életben sem az. Persze erre nem először játszik rá egy, a felszínen zajló csinnadratta alatt komolyabb jelentéstartalmakat csempésző rajzfilm, de az üzenetek célba juttatásához elengedhetetlen építőelem. A cselekmény intenzitása és sztori kiszolgálása érdekében túlszaturált jellemű karakterek viszont minden körülöttük gomolygó apokaliptikus látványfantasztikum ellenére sem vesztik el a szilárd talajt a talpuk alól, rögzített fókuszban marad a szívnek címzett lényeg a szemek és rekeszizmok masszírozása közben. Ez a gördülékennyé esztergált kommunikációs sokrétűség és annak egymáshoz profin integrált szintjei remekül elősegítik a nézői átszellemülést és a felhőtlen kikapcsolódást, melyben úgy pereg le a játékidő 115 perce, hogy rövidebbnek érzed, mint amikor a kávéval lefojtott kefir áthúz rajtad.

A történet epicentrumában a szülői elengedés, a kimondatlan érzések, a gyermeki megfelelési vágy, és a kölcsönös elismerésre törekvés kerülgetik egymást a generációs szakadék tornácán. Linda és Rick idősebb gyermeke, Kate ugyanis egyetemre megy, hogy végre olyanok közt hódolhasson animációkészítéshez és filmezéshez fűződő szenvedélyének, akik megértik az idők szavát és értékelni tudják mindazt, amit egy sok szempontból egyszerűbb kor kineveltjei nem, vagyis a szülei. A családi egységért bármit elkövető Linda még csak-csak egyszerű falat, érteni nem érti, de támogatja és óvja Kate útját. Ezzel szemben a tőle kissé eltávolodott apja, a régivágású és érzelmileg szűkebbre vett szókészlettel működő Rick nem tudja csalódottságát palástolni egy számára felfoghatatlan sebességgel robogó világ által kiforgatott olyan pillanatérték fölött, mint Youtube videók tartalomgyártása. Kettejük egykor bimbózó apa-lánya kapcsolata mára örökös marakodásba fulladt és nem látni a kivezető megoldást. A dolgok helyrerántásában Rick egyetlen utolsó esélyt vél felfedezni, ha Kate másnapi repülőútját lemondva egy utolsó, nagy családi kirándulással ötvözik lánya bevonulását az egyetem falai közé. Az államot átszelő hosszú kocsikázáson szó szót, tett tettet követ, de egészen addig számottevő javulás, vagy őszintén jó hangulat nem következik be a közös légtérben, amíg le nem csap a bolygóra egy mesterséges intelligencia által előidézett invázió és a vészterhes idők ki nem kényszerítik a családtagokból az egymás iránt táplált érzéseiket, legyenek azok bármilyen kényelmetlenek is. A zűrös körülmények összekovácsolják az utolsó szalmaszálakba kapaszkodó csapatot, akik az emberiség utolsó reményeként igyekeznek úrrá lenni a nyakukba szakadt káoszon.

Nehéz a családról szóló családi rajzfilmek etalonjától, a Hihetetlen családról akár csak egy percre is elvonatkoztatnom, mert Mitchellék famíliája, dinamikája, a szereplők alkata és viszonya annak leklónozott szerkezetére lett felhúzva egy gyönyörűen textúrázott, egyedi karakterdizájnnal, aminek minden egyes szegletét élvezettel fogadja magába a még többre éhes pupilla. Összehasonlítgatásokba talán azért volna felesleges belemenni, mert a vastag áthallások dacára az egyéb rápakolt stíluselemektől annyira más színezetet kap és imádnivaló lesz az egész, hogy egyedül a képviselt stílusa miatt juttathatja eszedbe a Pixar szuperhőseit. Ettől függetlenül óhatatlanul meg fogod tenni, és ne lepődj meg, ha minőségben nemhogy elmarad, vagy csak simán az elismert stúdió műremekeinek mellé lép, hanem minden tekintetben meg is tudná izzasztani, ha ez egy verseny lenne. Mi sem bizonyítja jobban a rendezőpáros témára való rátermettségét, hogy olyan biztos kézzel kötöznek egymáshoz esszenciális illatanyagaikat kölcsönösen kiemelő összetevőket sikerrajzfilmekből, hogy az valami zseniális. Az imént említett, Pixartól kölcsönvett alvázra ugyanis a legnagyobb természetességgel rácsavaroztak egy Sony-s „Derült égből fasírt” ízhatású humorkasztnit, majd fogták és az egészet lefényezték a Pókember – Irány a Pókverzum képregényes látványvilágának egy mutációjával.

Önmagában így viszont még nem lett volna non plus ultra az összkép, ha az összegyúrt egyvelegből kimarad a roppant különböző múzsák legfontosabb közös metszete, a hatalmas szívük. Mitchellék rajzfilmjét ugyanis ízig-vérig áthatja a feltétlen szeretet nyelve, annak összes szívfacsaró eszközével. Olyan bitang erős pillanatok vannak elszórva a küldetésük csúcspontjain, hogy ember legyen a talpán, aki megállja száraz könnyzacskókkal… Nekem nem ment. Nem is akartam ellenállni. Csodálatos emberi pillanatokat ábrázoltak a készítők valószínűleg nem különben csodálatos élményekkel maguk mögött. A film minden pixeléről ordított, hogy mennyire fontos célkitűzés volt a stáb számára úgy átadni a nézőknek ezt a megható történetet, ahogy ők élték át aspektusait saját életükben. Ez a ritkán látott alkotói alázat és őszinteség koronázza meg ezt a kis érzelmi hullámvasutat, ami annyi mindenről szól egyszerre, hogy bőven ad táptalajt szárba szökkenteni néhány gondolatot magunkkal, szűkebb környezetünkkel és a világban elfoglalt helyünkkel kapcsolatban.

Gyönyörködtem, nevettem, sírtam, tanultam. Azt hiszem, ennél többet nem kérhetek egy ilyen alkotástól. Erre nem számítottam. Mindenkinek ajánlom, akinek dobog valami  a mellkasában.

10/10