Ez volt az a film, amiről aztán tényleg nem akartam írni egyetlen sort sem. Mindenki ismeri, majdnem mindenki látta elődjeivel együtt, nagyon sokan játszották is, javarészt szereti az istenadta nép, összes bugyutasága ellenére. Még ha nyilvánosan kivont karddal vonulsz is ellene, szíved mélyén ott a helye a megfelelő polcon, ebben biztos vagyok.

Én például sosem fogom elfelejteni a ’96-os játék tűhegymellű Laráját és minden idők legparább inasát, aki a Croft birtok MINDEN szegletébe némán csoszogva követ a tutorial pályán. MINDENHOVA. Utolér, megáll, és néz. Csak néz. Mai napig feláll a szőr a hátamon tőle. Aztán persze ott vannak a kétes színvonalat képviselő, Angelina Jolie főszereplésével megvalósult filmek, amik generációm egészébe ültetettek pavlovi, intenzív nyálzási reflexeket a puszta cím kiejtésére. Túl a hatásvadász, de mindenképp effektív, domború eyecandy zuhatagon, valahogy mindkettő képes volt valamiféle bájt és mai szemmel is egészen szórakoztató akciót maga köré gereblyézni, hogy közutálat tárgya mégse legyen. Ezek után én naiv, azt gondoltam, Tomb Raider témában nem igen van mi újdonságot kinyilatkoztatnom, ám hiába küzdöttem ellene, mégis klaviatúrát kell koptatnom, mert dühös vagyok. Azért nem kimondottan veszem a szívemre, de egy vaskos, hamuban sült ejnye-bejnye bőséggel elfér a 2018-as reboot(?)/remake(?) batyujába útravalóul.

Dacára a combos kontrolcé-kontrolvé Indiana Jones és Bruce Wayne összetevőknek, én mindig úgy láttam, hogy Lara Croft-ra szüksége van a világnak. Szomorúan gyér ugyanis az ikonikus női karakterek felhozatala manapság a popkultúrában, Lara viszont ezen kevesek egyik éllovasa. Én azt mondom, az unalomig járatott kalandfilmes kunsztok kapnak egyfajta újszerű megvilágítást, ha nem is tiszta lapot nyitó paradigmaváltásról beszélünk. Valahogy úgy tudnám leírni, ha laboratóriumi körülmények közt ugyanazon sztorit, settinget, szövegkönyvet, satöbbit 100%-ban sikerülne klónozni, viszont az egyik alanyt férfi, a másikat női főhőssel oltanák be, valami olyasmi történne, mint a Sliders sorozatban anno. Két, látszólag egyforma, párhuzamos univerzum szemtanúi lehetünk, ahol minden megegyezik, de semmi sem. Ha adott pillanatban a két karakter mondjuk ugyanazt a fegyvert süti el ugyanarra a célpontra, egymástól teljesen különböző szájízt hagy a férfi és a női verzió. Kimondottan nagy várakozásom ugyan nem volt felé, de a tisztesség kedvéért azért mégiscsak ki akartam pipálni. 

Az első perctől fogva folyamatosan egy kettős érzés munkált bennem. Egyik kezével adott, a másikkal elvett. Amit adott, annak őszinte lelkesedéssel tudtam örülni, amit elvett, az bizony fájóan taposta a lelkem. Én felvállaltan nem sorolok túl sok színésznőt kedvenc művészeim közé, akár hímsovinisztának találtok, akár nem. Egy kezemen meg tudom számolni, hány rendező tud megfelelően bánni a női karakterekkel és átgondoltan alájuk játszani a produkcióban, hogy az valóban képességeik kirügyezését hozza. Ha csak egy színésznőt kell megneveznem, aki viszont előkelő helyen tanyázik nálam, az bizony Alicia Vikander, aki párszor már bebizonyította számomra (Ex Machina, The Light Between Oceans…), hogy érdemes rá odafigyelnem. Fogta és laza természetességgel felülírták a szerep attitűdjét, elénk tár egy merőben új Lara Croft-ot, olyat, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Vicces, hogy igazán most törpül el Angelina Jolie bohóckodása a mértanilag tökéletesen összeműizzadt, feszülős trikójában, minden körülmények között kifogástalan megjelenésével, sminkkel összekoszolt pofijával, Chuck Norris pörrrrgőrúgására szaltóból, még legalább 360 fokot verő ushiro ura mawashi gerijeivel. Vikander Croft-jának terminátor vonásai durván vissza lettek ollózva, esik-kel, lilul, horzsolódik, nyög, törik, mocskos lesz, kimerül, kétségbe esik, fél, vívódik, hogy innen állhasson fel a végjátékra, szépen bejár egy kijelölt ívet. A szilikon keblek helyét átvette az igazi fizikai terhelés alkotta, kidolgozott test, a felpumpált ajkakról átkerült a hangsúly a változatosan kifejező arcjátékra, pucsítós szerkók és pózok kuka, életszagú helyzetek yes, művien steril környezet agyő, helló káprázatos és valós(nak látszó) helyszínek!

Amit láttam, a végletekig meggyőzött. Nagy kanállal pakolt az élményre, hogy a megszokottól eltérően viszonylag messziről közelítettük meg az események fősodrát, kaptunk időt kicsit mélyebben belenézni a hősnő sorsába, motivációiba. Ahogy ez elkezdett tetszeni, pont azzal a lendülettel fordult át a tempó sajnos.A pozitív elemek pedig ezen a ponton ki is merültek. Hirtelen szaporázott léptekkel kezdte el venni a lépcsőfokokat, mintha a film észbe kapott volna, hogy fogytán a játékidő. Kapkodva túrta kis erszényében maradt eszközeit és alkalomadtán bedobálta őket a játéktérbe. „Fú, az íj még nem is volt, akkor… akkor most kapd fel és csak lőj vele valamerre, meg fuss! Fuss sokat! Van itt mééééég… egy kinyitható logikai kütyü-mütyü, ilyet mindig kinyitnak az ilyen filmekben. Akkor most… akkor nyisd ki minden előzetes magyarázatot nélkülözve, tök mindegy, csak legyen kinyitva. Na, majd ami benne lesz, az lesz ám a… a mi is…? (erszénybe túr)” Szóval innentől indul a lavina, amit szerencsétlen Vikander egy szánkón próbált meglovagolni. A történet teljesen átlagos, fordulatai annyira ismerősek, hogy már születésükkor megszűntek fordulatnak lenni, iszonyatosan alulírt szereplők lézengenek jelenetből jelenetbe, kevés és ostoba rejtvényekkel tömik be a pofánk, vagy éppen menten kezünkbe adja a megoldást, tökéletesen érdektelen az egész végjáték és sorolhatnám… Csak két átírt, spoilermentes példa a szemléltetés kedvéért.

1. Random, ugyanakkor sorsfordító rejtvény megoldása:

- Hmmm… ez vajon mi lehet…? – bámul a szimbólumokra hősünk.
- Az egy elefánt. – kontráz a full inkompetens szárnysegéd.
- Tényleg. Ez egy elefánt. – tényleg az. Pipa.

2. Hiperveszedelmes antagonistánk attól gonosz, mert 2 percenként elmondja róla valaki, hogy egyébként ő az. Meg néha céltalan lövöldözéssel alátámasztja. Walton Goggins ennél azért messze több potenciált hordoz magában, csak vagy nem szedték ki belőle, vagy nem adta.

Fel nem foghatom, hogyan adhattak egy ilyen címet egy ennyire jelentéktelen rendező kezébe, mint Roar Uthaug, amihez eddig is nyúlt, inkább ne tette volna, említésre sem méltó. Értem én, hogy maga a Tomb Raider brand elég nézőt hoz az anyagi megtérüléshez, de ez így egy hatalmas lehetőség nettó elpocséklása volt. Remek gárdát toboroztak egyébként össze, minden adva a sikerhez, de kifolyt a rendező ujjai közül. Üveges tekintettel bámulva a felfelé futó stáblistát az jutott eszembe, hogy valójában mekkora szereptévesztésben is van Jolie és Vikander filmje. Ez kb. minden volt, csak Tomb Raider nem. Ez egy Lara Croft film volt. Az a Lara, aki most kezd lépegetni a tombréjderség rendkívül hosszú és kusza ösvényén. Jolie filmjei pedig a Lara Croft: stb… címeket viselték, amik meg pont, hogy inkább voltak Tomb Raider mondanivalóval töltve, mint firtatták volna Lara Croft egyéniségét, széteső múltját. Persze, ott voltak felületesen, de a súlyozás teljesen fordítva történt. Kérdem én, ha ezt egy magamfajta átlag filmfaló észreveszem egy kanapéról, a rendezői székben dirigáló úr és felelős stábja miért nem?

Összegezve, Alicia Vikander továbbra sem okozott csalódást, öröm nézni minden percét, viszont a film minden más ponton megbukik. Rendezőcsere után szívesen bizalmat szavazok Lara újabb kalandjainak, de ebben a formában nagyobb a füstje, mint a lángja. A füstmérgezés meg szar dolog.

Csak Vikander miatt egy harmatos 10/6 a még rosszabb helyett.

A Tomb Raider MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!