Csak most érzem igazán, hogy a mindig termékeny Pixar minőségi gyümölcsözése mennyire hozzászoktatott a gazdaságukon kívülről származó, egyéb lelki vitaminbombák nagy legyintéssel kísért elbliccelésére. Mitchellék szeretettel megcirógatva emlékeztettek arra, hogy a bevált receptből menetrendszerűen kifőzött csudaságok bár joggal formálnak helyet minden idők legnagyszerűbbjeinek asztalánál, azért megéri néha kinézni az ablakon is, hátha piknikezik még kedélyesen néhány klassz versenyző az udvaron, mit sem törődve a bentiekkel. Sokszínűség ide, nettó könnygyár oda, egy kis változatosság sosem árt, szóval irány a Netflix és kalandozzunk el Michael Rianda és Jeff Rowe első nagydobásának imádnivaló világában.

Még egy diszkréten intézett válás is elég csúnya dolgokat tud művelni egy szebb időkben csodálatos családdal, ha a döntéshozó szülők személyes ellentéteiktől elvakulva megfeledkeznek a helyzet ártatlan kiszolgáltatottjairól. Bármi is volt Jaume Balagueró és Paco Plaza szakmai szakításának oka, a végül külön utakra terelt munkájuk legnagyobb vesztese egyértelműen közös gyermekük, a REC filmsorozat lett. Ha formálásában nincs meg többé a gondoskodó kollektív akarat, az összekülönböző egyéni elképzelések erőltetése egyfajta tudathasadásos állapotba taszíthatja az ütközőfelületre szorult, addig érezhetően odaadással kezelt kreatív termésüket.

A minimum rém kiábrándítóra sikerült második fejezet után járunk pár évvel. Paco Plaza, a REC címet nagy lendülettel földbe állító rendezőpáros 50%-a egy madárcsicsergős reggelen valamiért arra a csiklandozó gondolatra ébredt, hogy két filmjük ellenére benne még ragadt némi közölnivaló a megerőszakolt és porba taposott témában. Ám ahelyett, hogy kiírta volna magából a fióknak, vagy kibeszéli valakivel, aki időben közbeléphetett volna és kihívja a fehér köpenyes bácsikat, hogy rásegítsék a kényszerzubbonyt, ő még egyszer, szerencsére utoljára nekifeszült a meghurcolt sorozatnak és ezúttal egyedül vágódott a rendezői székbe, mert amire készült, azt még korábbi társa, Balagueró sem vállalta...

Rohadt egy dolog az előítélet. A filmtörténeti példákból tanulva nehéz sziklaszilárd bizalommal hozzáállni egy olyan folytatáshoz, aminek elődje nem csak számodra vált esetleg meghatározóvá, de széles körben is kiemelkedő elismeréseket zsebelt be. Mert hát mire vélje az ember egy egyébként etalon-közeli mestermunka utólagos megtoldásának indítékait...? Mit lehet még elmondani arról, amiről korábban mindent elmondtak? Ha létezik is ilyen, egyáltalán el kell-e mondani? Van annyira atombiztos a talapzata, hogy sajátja mellett elbírja az első rész súlyát is? Akárhogy is, bárminemű válaszaink kizárólag akkor lesznek, ha belevetjük magunkat a közepébe.

„Kimerültnek tűnsz, túl keményen dolgozol… te nézel bele az ördög szemébe.”

Hogy mi…? I. világháborús horrorfilm? Lélekszakadva evakuált árok- és bunkerhálózat? Földalatti kísérletek során elszabadult kórság? Két behatoló ellenséges csapat versenyfutása a bizonyítékok megszerzéséért kontra elpusztításáért? Dohos deszkafalak fagyos visszhangjain szárnya kelt halál? Proaktív fertőzöttek vérbújócskáznak új játékosokra várva az eldugott sarkok tátongó feketeségében? Mikor kezdjük?

Egy váratlan nekrológnak kell szentelnem a kezdést.

Az Uncut Gems halogatása nem ok nélküli húzás volt tőlem. Gyakorlatilag a létező összes olyan aknára rátrappolt, ami a szememben élből ellenszenvessé tesz egy filmet és megvonja tőle kedvem legutolsó morzsáit is.

Hosszú idő telt el a Guns Akimbo vetítése óta. Tulajdonképpen a karantén előtti életem utolsó moziélménye lett. Hogy csupán a rendkívül sajátos körülmények kuriózumaként fogom-e felemlegetni később, vagy kikezdhetetlen erényei csillogtatása okán, ez mindjárt kiderül.

Zack Hemsey. Rémlik valahonnan a neve? Nem? Kár. Pedig lenne rá nem egy ok.

Vihar előtt… hogy egy hungarizált filmcím valaha beszédesebb és aktuálisabb lesz, mint azt egyébként várom, sosem hittem volna. Persze nyilván nem a film mondanivalóját illetően, azért túl nagy elvárásokat ne támasszunk a hazai fordításokért felelős diákmunkásaink szakembereink felé. Homokszemekként pergő napok váltották egymást meddő próbálkozásaimtól tarkítva, hogy igazán megfoghassam a látottak esszenciáját.

Hálátlan feladatra vállalkoztam, amikor ordító szembeszéllel dacolva kitűztem célul e méltán nagysikerű klasszikus modern felhabarásának 10-es skálán való számszerűsítését. Számomra ez egy érdekes kísérlet volt, ugyanis az, ami most nehezíti a dolgom, általában ugyanúgy bennem is harsányan jelen van.

Talán nem rugaszkodom el túl messze valóságunk felszínétől az állítással, hogy Genndy Tartakovsky korunk legmeghatározóbb rajzfilmeseinek egyik legeredetibb szemléletű mesterembere. Nyúljon pezsgő fantáziája bármely eldugott rekeszébe is egy pikáns koncepcióért, életre keltésében sem fog belesüppedni a hétköznapi alkotások kondicionálta, eltompult ingerküszöbök szolgai cirógatásába.

Majd’ 3 gyönyörűséges év szökellt tova, mióta Michael Bay görcsbe feszült, szennyes karmai többé-kevésbé le lettek pajszerezve az utolsó szikrányi energonig kizsigerelt Transformers franchise meggyalázott félholttestéről. Még ha ezzel a döntéssel legalább 4 robotos filmmel elkésve is, de végre valahára esélyt kapott az élettől, hogy visszatalálhasson egykori tesztoszterondús önmagához, újradefiniálja a rendezéshez és úgy egyáltalán az alkotás művészetéhez fűződő hányatott viszonyát, ami őszintén megvallva fénykorában sem garantálta a minőségi szórakoztatás magasiskoláját.

Velejéig megrögzött, mindenevő sci-fistaként nem sok olyan hátráltató tényezőt ismerek magam előtt, ami fel tudna tartóztatni egy új, a javarészt feltáratlanul elnyúló exoszférába lőtt történet megtekintésében, nem pláne, ha francia készítők zavarják mindezt egy tök helyes kis pixelorgiába. Habár intő jel lehetne számomra, ilyenkor még „a műsorszám megtekintése 6 éven aluliak számára nem ajánlott” figyelmeztetés sem lohaszt le annyira, hogy ne vágódnék le elé mindenre készen.

Mielőtt botrányra éhes katasztrófaturistaként rávetnéd magad jelen szövegtörzsre, szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy ez az írás nem fog beállni az egyoldalú, hangzatos pocskondiázások sorfalába, hogy könnyű egyetértésekért felüljek a sokszor céltalan Disney-ellenszenv tomboló lökéshullámaira. Persze messzemenőkig tartózkodom bármiféle részrehajlástól, vagy kegyes félrenézéstől, de ahogy nem fogja zsebre tenni, amit ordító gyengeségeiért érdemel a film, ugyanúgy szeretném kiemelni mindazon erényeit, ami vastapsot ér.

Néhány erős kivételtől eltekintve az életrajzi filmeket nem kultiválom különösképp, kimondottan kényes műfajnak tartom, ahol a legapróbb vétségekkel hasra lehet vágni a végeredményt, ezzel együtt akaratlanul is bepiszkolva a választott alany megérdemelt dicsfényét.

2 röpke esztendővel ezelőtt egészen új típusú kihívások jelentek meg vadul integetve hétköznapjaim horizontján. Imádott kislányom örömteli eljövetelével, ami eddig a bal volt, huszárvágással lett a jobb, a fent a lent és oda-vissza fordítva.

Jó, kimondom. Alapvetően nagyon kedvelem Roland Emmerich munkáit (Godzilla, Holnapután, 2012., Függetlenség napja 1-2…). Valahogy mindig úgy tekintettem rá, mint a gyerekszobájában ragadt, félcédulás Michael Bay német féltestvérére, aki családi háttere dacára valamelyest túl tudott lépni az üres látványpornóhoz fűződő, genetikailag kódolt addikcióján, ki tudott oldalazni az infantilizmus hívogató szirénéneke elől.

Hónapok óta lépem át, kerülgetem, nézek át rajta, magyarázom kifele, valahogy mindig sikerült valaminek betúrnia magát elé, de ő csak némán figyelt és várt. Mindketten tudtuk, bármennyire is odázom, az idő neki dolgozik.

Sokszor érzem, hogy lassan rámszakad a padlás a törlesztésre váró filmek türelmetlen súlya alatt. A helyzet egyébként tényleg nem irigylésre méltó, jobbára ugyanis olyan művek alkotják ezt a kritikus, majd’ behozhatatlan tömeget, melyekről messziről ordít, hogy még a ráfordított időt, tán a megtekintési szándék keletkezését sem éri meg. Viszont valamiféle belém nevelt, kényszeres tisztességtől és elgyengült reményektől ösztökélve hagyom, hogy tudatom egy félreeső neuronjában megkapaszkodjanak az utolsó pillanatig. Mivel napról-napra egyre több lelkiismereti és fizikai tárhelyet foglalnak, néha muszáj ráfordulnom a többlet lecsapolására. Így került képbe hosszú idő után a kerregő bolygóközi skalpvadász legfrissebb kalandja. És, hogy megbántam-e, hogy 12”-nyi kijelzőre száműztem egy kontinenseken átívelő repülőúton, a folytatásból kiderül...

Fogalmam sincs, mikor írhattam ilyet utoljára, de végre valahára kaptunk egy tényleg frappáns magyar címet a gyakran ostorozott fordítóinktól. A sors kegyetlen fintora, hogy a Halálod appja ezzel egymagában leszállította a film összes értékelhető momentumát. 90 perc alatt ritkán talicskázza ki belőlem valami ilyen hozzáértéssel az életkedvet. Megpocsékolta a lényem.

Csak idő kérdése volt, hogy a Hotel Transylvania szörnyuniverzumos cukiság kampányának dollármilliókkal kirakott sikerén felbuzdulva más, kellően infantilizálható rémtörténetek tulajdonlói is felkapnak a Sony által gerjesztett hullámokra kicsit élvezkedni, mert nincs is annál felemelőbb, amikor faltörés közben helyetted valaki más lesz véres előtted haladva.

Pontosan egy évtizede kaptunk megannyi szempontból emlékezetes leckét arról, hogy a csillapíthatatlan éhségtől holtában is nyüzsgő Zombieland bizony nem az a tájék, ahol különösképp be kéne feszülnünk néhány „apróbb” elrugaszkodástól a vaslogika vértől sikamlós felületéről.

Biztos vagyok benne, hogy nem csak én dédelgetek egy fejben eltárolt listát a szükséges teendőkről arra a napra, amikor vígan közlekedő holtak gurgulázó kukorékolása vet majd ki az ágyból. A csoszogó, vagy épp lélekszakadva vágtató húsevő felebarátaink agykárosult apokalipszisére való játékos, lelki felkészülés elterjedése szélesebb körökben nagyjából egyidős lehet Lugosi Bélánk 1932-ben debütált első zombifilmjével, amely beemelte és fékezhetetlenül elgurította popkulturális szinten e sötét teremtményekről szóló népi hiedelmek koktélját.

Eszembe jutottak a régi A38 hajós bulik. Amikor egy felejthetetlen éjszakán túl kellemesen megfáradva kikászálódik az ember az épp csak jobb oldalára forduló főváros felett ébredő nap első, még erőtlenül kóválygó sugarai közt. A Petőfi híd lábai közt átkeringőző Duna hűvös habjait lustán cifrázza aranyba az álmoskás derengés. Most valahogy szokatlanul hívogató a máskor csak a szélvédőn túl elmosódó rakpart árván elnyúló lépcsőzete. Leültet egy jóleső búcsú néma elmélkedésébe zárva, öledbe helyezve a felkelő napot, ami kedvesen melengeti még benned az összegyűjtött friss élményeket. Akkor és ott csak hozzád szól, senki más nem érdekli, hiszen aki eddig nem vette észre, ezután sem fogja. Az El Camino tulajdonképp ez a napfelkelte. Egy meghitt levezetés. Egy idilli merengés. Egy magányos zárókő, magában hordozva az új idők cirógató szelét.

Szóval megint itt tartok. Nem tanulok. Fogalmam sincs, hányszor fogok még bamba vigyorral rátrappolni egy Stephen King adaptáció kárörvendően tenyerét dörzsölő, bárgyúságrepeszekkel töltött aknamezejére, csak azért, mert egy ügyes szakember hangulatos trailert vágott össze a rendelkezésére álló limlomból. Neki ez a dolga. Nekem pedig az lenne, hogy átlássak a trükkjein. Főleg annak fényében, hogy King mester az utóbbi években tudvalevőleg úgy szórja mindenfelé a történetei megfilmesítési jogait, mint bolond pék a lisztet. Érzésem szerint, végül ez a „mintha nem lenne holnap” mentalitás válik majd a képernyőkre űzött hagyatéka eltékozlásának legfőbb mozgatórugójává.

Tikk... takk... tikk... takk... tikk... takk...

A Kelet-Ázsiai filmekkel való viszonyom körülbelül hasonló utat járt be bennem, miképp a tradicionális ételeik megítélése is. Az első említésre méltó találkozás tankönyvi mód talált be elevenembe, onnan pedig elég nehéz volt elengedni egymást. Attól fogva rendszeresen összejárunk, időről-időre friss levegőt engedve kapcsolatunknak némi szünettel, amikor lényem telítődik egzotikus fűszereitől. Egyszer-egyszer hosszabbra sikerült távollétünkben is tudom, hogy mindig tárt karokkal fog várni rám, amikor újra szükségem lesz rá. Ez az emlékezetes első alkalom pedig nem más volt, mint a remélem néhányatok számára ismerősen csengő, biztos kezű Chan-wook Park rendező ezredfordulós munkája, a Joint Security Area. Csengettek törire, kövessetek:

Sose essetek abba a szarvas hibába, hogy hagyjátok magatokat meggyőzni egy érdekfeszítő alapgondolatnak, tudva, hogy a ráhímzett végeredmény ostobasága minden valószínűség szerint pusztítóbb az általa bemutatott, instant világvégét elhozó paranormális jelenségnél is.

Vannak napok, amikor csak úgy vagyok. Napok, amikor kontrollt vesztve járom körbe saját magam külső szemlélőként, s mélázom el az ismerős ismeretlen, ismeretlen ismerős világom felett. Az agy röviden elköszön, biztonsági mentést készít egy módfelett terhes időszak után, helyette pedig a gyengéd belső hangok susogásaira figyelek, hagyom, hagy vezessenek egy lépéssel beljebb húzva a kinti élet zajától. Ilyenkor szikrányit sem vágyom dogmákat döntögető titkok feltárására, vizsgálni egy mögöttes dimenzió kódolt üzeneteit vagy 20 percenként meghökkenni egy-egy észbontóan csavaros fordulaton.

„Fogd meg a botom és mondd ki a nevem!” Nem, ez nem egy mikrohullámú sütőben defrosztált Amerikai pite rész vérszegény próbálkozása.

Mert „minden más délibáb, csak a barátság él tovább”.

Mióta az eszemet tudom, belém van kódolva egyfajta tudatalatti, passzív ellenállás az egyetemes hisztériák, tarajos hype-hullámok és a bármilyen területen elkövetett erőszakos tukmálás szentháromsága mentén. Ahogy elkezdenek ugrálni a fejemen, hogy „EZT MINDENKÉPP LÁTNOD KELL”, vagy egy addig érdeklődve várt témát divatvezérelt, dilettáns hordák kezdenek el maxon ajnározni internetszerte, kiold bennem az a bizonyos relé és onnantól kezdve történhet bármi, jó időre letilt a rendszer. Valami ilyesmi ment végbe bennem a „Leaving Neverland” kapcsán is. 

Kivételesen élnék egy rövid preambulummal: Anyád!

Gondosan dédelgetett reményem agyveleje váratlan gyorsasággal freccsent szét a valóság rideg márványpadlózatán, ahogy leszédült az előzetes elvárások magasságaiból. Picit még rángatják az idegek, aztán nem mozdul többé. Lefekszem mellé. Semmibe révedő, élettelen tekintetébe veszek, mialatt sokszor elképzelt, immár feketébe öltözött jövőnkre gondolok. Jéghideg könnycsepp erezi keresztbe az arcom. A hosszú, vákuumszerű csendet kettétöri a kőre hulló, halk cseppenés, visszalök a jelenbe. Finoman lecsukom elillant lelkének tükrét, és sosem nézek vissza. Te tetted ezt, M. Night Shyamalan. Fuss…

Volt egyszer egy sorozat, mely épp csak szárba szökkenő történetével akaratlanul is saját, predesztinált elkaszálásának állított megrendítő metaforát. Amit a profit mámorító vakságában raboskodó ember romlott kézjegyének feromonjával csak megfest, Káin bélyegeként lüktet rajta kárhozatra ítélve, lassú kiszenvedésének elnyújtott pillanatáig.

Kedvelek néha nem nagyokat érezni és migrénig kirakózni, vagy tövig rágni a körmeim. Nehezebb napokon, heteken átmanőverezve, midőn asztráltestem már hányni sem tér belém, és a tükörképem sem integet többé vissza, jobb gyógyírt keresve sem találhatnék egy szimpla feel-good filmnél. Se ő, se én nem akarunk mély érzelmeket, bonyodalmat keverni a kapcsolatunkba. Ezeket hívom én csak audiovizuális egyéjszakás kalandoknak. Nem várt észlelés, plátói vonzalom, röpke puhatolózás, pár órás aktus, merengő szusszanás, tiszta elválás, vissza pedig soha nem nézünk. Kellemes emlék vetette hullámként fodrozódik a feledés feszes víztükre felé. Másként nem működik.