Kivételesen élnék egy rövid preambulummal: Anyád!

Éreztétek már magatokat majd’ 2 óra hosszan az A-ha együttes Take On Me számának klipjébe zárva? Én sem. Eddig azt sem tudtam, hogy egyáltalán lehet ilyet. Elnagyolt kontúrok és semmibe futó, kesze-kusza vonalak hektikus tánca fogott közre, ameddig csak a szem ellát, megelevenedett skicc kezdemények fantáziátlan világa emelkedett körülöttem. A Netflix tehát ismét nem maradt tétlen és szükségét érezte prezentálni a prezentálhatatlant, elhozta ezt az egyedülállóan felesleges élményt a Velvet Buzzsaw köntösében. Az vitathatatlan, hogy ne próbálkozna emlékezeteset alkotni, de filmek tekintetében számomra eddig kivétel nélkül a mélynegatív tartományban dagonyázik a mindenkori végeredmény. Mondanám, hogy feltüzelő kihívásként éltem meg Dan Gilroy rendező helyett kidolgozni a parlagon hagyott, kezdetleges ötleteket, továbbgondolni a tökéletesen alulírt karaktereket, kibogozni a vérciki, stílusbeli identitásválságot, vagy mögöttes értelmet kreálni az egydimenziós történet díszletein túl, de… nem. Nem mondom. Azt viszont annál inkább, hogy megvan a 2019-es év felülmúlhatatlan csalódása abszolút kategóriában. Februárban...

Epekedve várom a pillanatot, amikor végre egyértelműen pozitív előjelet pattinthatok a Netflix sorozatain kívül eső munkássága mellé. Elnézve a regnáló nagypolitikáját, ez nem mostanában lesz. Amíg színészóriások nevével él vissza és mindenféle mondanivalót nélkülöző, olcsó koncepciókkal invitál mezei öregedésre, addig felejtsen el. Sajnos, ahogy én gondolati állapotváltozás nélkül, zavartalanul folytathatom addigi életem, a lejáratott sztárok pár hasonló húzás után ugyanezt nem könyvelhetik el a karrierjükön éktelenkedő szégyenfoltokkal kiegészülve.
Rene Russo, Toni Colette, Jake Gyllenhaal, John Malkovich. Értük gyújtunk ma gyertyát.

Dan Gilroy első rendezése, a „Nightcrawler” (Éjjeli féreg - 2014) váratlan, ám teljességgel jogos kritikai és nézői sikerén felbuzdulva álmodott egy merészet és akkori stábját megtartva átkalauzolt minket a képzőművészet magasiskolájának arénájába, a galériák és múzeumok zubogó életébe. Sznobok, hipszterek, sznob hipszterek, hipszter sznobok, wannabe üzletkötők, igazi cápák, megértett és érthetetlen művészek, kiégett pályafutások, ígéretes újoncok, túlmisztifikált bóvlik és perifériára szorult kincsek világa ez, ahol mindent átszőnek a hatalmas pénzektől ciánozott, gátlástalan egyéni érdekek. Rögtön megtetszett a kontrasztos megjelenítése, ahogyan a leggusztustalanabb, iparosodott emberi gerinctelenség intézményesült fajunk egyik legnemesebb önkifejezési eszköze köré. Személy szerint első felindulásomban kimondottan izgalmas keretnek találtam, amibe Gilroy gazdagon beleborított megrendelésre írt kritikákat, belső intrikákat, megfúrt sorsokat, eladott becsületet, kielégíthetetlen hatalomvágyat, csupa olyan dolgot, amiben ez az elsőosztályú színészgárda ösztönből, fröcskölve lubickolhatott volna. Ám Dan merész álma egyetlen ötletre korlátozódott. Egyetlen egyre. És ez nem az az egy, aki mindent visz. Ez az az egy, amit egy botswanai leprás elefánt teteméhez kötözve kellene sorsára hagyni, valahol az emberi szemektől rejtve. Azt hiszem, szintekkel komplexebb szerkezet és kivitelezés szemtanúja lehettem kislányommal a legújabb Peppa malac rész megtekintése alkalmával. Nem viccelek. Az egész, 113 perces játékidő arra volt felhúzva, hogy elpukkanthasson egy, még csak nem is eredeti elképzelést, hiszen aki korábban játszott esetleg a mesteri „Layers of Fear” indie horrorjátékkal, tudja, egy az egyben át lett ültetve az alapfelállása. Oké, pofátlanul kopiz, láttunk már ilyet nem egyszer, bevallom, a legnagyobb hibája nem is ez. Ezt még lenyelem. Azt azonban már nagy tisztelettel visszautasítom, hogy sem a végkifejlet, sem az odáig bukdácsoló út nem teremt semmiféle értéket, hangulatot, nem indukál érzéseket, teljesen sterilen hagy, ha a méretes, lábon kihordott agyf*sztól most nagyvonalúan eltekintünk. 

Pedig az eleje kifejezetten jól indult, miképp korábban a film trailere is. Úgy 5-10 percig. A pezsgő galéria forgatagában cikázó szereplőink dinamikusan váltják egymást a képernyőn, hogy minél több aspektusát megismerhessük egy ilyen hely tevékenységének. Mivel azonban viszonylag szabadon hagy minket kóricálni a zajló események közt a film, pillanatok alatt bele lehet zavarodni, hogy most ki kivel van, kivel volt, miért, milyen bizniszekről is beszélnek pontosan. Egy ideig vártam, hogy segédvonalak közé terel és kirakódik a puzzle, de hamar rájöttem, nem áll szándékában ilyen jelentéktelen dolgokkal törődni. Képzeld oda, paraszt. Már ekkor lepattantam az egészről és módszeresen visszabontottam a lelkesedésem, hogy a borítékolható pofára esés eljövetele majd fájdalommentes közönyben szenvedjen ki bennem. A rendező egyébként továbbörökítette ezt a módszerét a felvonultatott karakterekre is, akik így pontosan 2 darab percig maradnak érdekesek. Kiollózta őket egy „Sablonfigurák kezdő rendezőknek” kézikönyvből, csak elfelejtette a kis lapkákat térben kiterjeszteni. Adott tehát egy nívós galéria, ahol Rene Russo vezetésével gőzerővel hajtják fel a friss, haladó szellemiségű alkotók műveit a profitmaximalizálás szent érdekében. A műkritikusok éleslátó messiása, Jake Gyllenhaal pedig régi barátságukra való tekintettel szívesen ellátja őt áldásos tanácsaival. Profin kiépült, jövedelmező szimbiózisban éldegélnek, mígnem a galéria egy súlytalan alkalmazottja (aki nemi identitásválságát élő Jake aktuális szeretője) véletlenül rá nem bukkan szomszédságában egy váratlanul elhunyt, titokzatos öregember többezer festményből álló életművére, ami történetesen látnoki erejű mondanivalót hordoz magában. Azzal viszont senki nem számolt, hogy a képeit áthatja testéből távozott szelleme. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ilyen alpári irányt vett a történet, mégis úgy voltam vele, lepjen meg. Számtalan lehetősége nyílhatott volna erre egy minimális kreativitással, de helyette határozott mozdulattal felváltott a 45 fokban lejtő színvonal 90-re, gyakorlatilag bezuhan, ernyő nélküli tandemugrást hajtott végre velem. 

Az eddig kacsázó cselekmény lépten-nyomon ellentmondásokba kergeti saját magát a sivárabbnál sivárabb megoldásokkal, nincs egy központi vezérfonal, ami összetartaná, különösebb szívfájdalom nélkül csinál hülyét magából az 1.0-ás ötleteivel. Semmi nincs végérvényesen lefektetve. Továbbá nem derül ki, hogy kerül a fószer a képeibe, mire és hogyan reagálnak azok, miért mozgat/száll meg bármi mást a festményeken kívül, hogyan manipulálja a teret, az emberi tudatot stb… kvázi a célja sem kristályosodik ki. Röhejes. A népességritkítás módozataira ki sem térnék külön-külön, egyetlen billentyűleütést nem érnek meg, a felét meg úgyis lelőtte már a trailer. Utólag, pajszerrel erőszakolva bele lehet töfködni valami egybites értelmet, hogy a művészet tisztaságát megőrizendő kezdi kigazolni az elvtelen, emberi mételyt maga körül, de még ez is a véletlenek játékaként állt össze, ebben biztos vagyok. Egyedül talán Jake Gyllenhaal jelenléte tartott a képernyő előtt, aki láthatóan módfelett élvezte a szerepét. Önmarcangoló nemi útkeresése egyben a film metaforájává is vált, összeforrva bizonytalankodnak az irányokat illetően. Neki jól áll, a filmnek baromira nem.

A Velvet Buzzsaw villámgyorsan a kihagyott ziccerek koronaékszerévé pocsékolta magát, érthetetlen, összefüggéstelen ötletek lazán kapcsolódó halmaza, amely minimális borzongatásra is képtelen. Erőtlen, kidolgozatlan, nagybetűs fércmunka, ami sokkal többnek próbálja láttatni magát, mint ami. Gilroy vagy egy elvesztett fogadás miatt égette le magát, vagy komolyan gondolta, ez esetben Nightcrawler ide, vagy oda, filmrendezésre alkalmatlannak nyilvánítom.

Szánalom 10/4. 

A Velvet Buzzsaw MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!