Ezúttal visszatértem egy rég elfeledett kiválasztási módszeremhez és átmenetileg szakítottam az előre listázott filmjeim messze kígyózó sorával. Nagyobb kihagyás után újfent random trailerbányászni kezdtem a Youtube hírhedt algoritmusai által felköpködött, gyakorta érthetetlen ajánlások közt.

Engem nem érdekelnek azok a címek, amit csatornák és híroldalak tömegei egyidejűleg az arcberendezésembe tologatnak. Nem érdekel, amiért a feltétel nélkül mindenevő nézőtársadalom bugyija nedvesedik. Nem érdekel, amiről becsukott szemmel is legalább egy tucat kiírást kattintok le görgetés nélkül a Facebookon. Oxigént akarok. Megfojt az elérésorientált uniformizáltság, ameddig a szem ellát. Türelmem csonkítják a túlélésért sorozatgyártott tartalmatlan tartalmak. Untat a csilli-villi felszín álcája alatt megbúvó kietlen ötlettelenség. Taszít az ezek ellenére dúsan burjánzó túlkínálat a stílushalott és/vagy valamiféle gondolatiság nélkül működő oldalakból. Kiábrándít a falaik alatt összegyűlt szekértáborok parttalan szájtépése és az egyének megalapozatlan, hangzatos pálcatörései némi figyelemért cserébe. Ezúttal valami váratlanra, valami másra, valami csendesebbre, valami különlegesre vágytam, leszakadva az élboly konstans sistergő fehérzajáról. Kis kitartással pedig ezek a videómegosztós ásatásaim általában fel is szoktak fedni előttem néhány igen ígéretes és értékes csecse-becsét a trending kontentek veszélyesen semmitmondó rétegei alatt mélyen elsüppedve. Néha kimondottan megéri a lesújtó kritikai örvényekkel dacolva árral szemben felúszni, saját benyomásokért expedíciót indítani a baljósnak beállított ismeretlenbe és benézni minden félreeső kő alá egy ritka kincsdarabka reményében, mert bizony mind ott vannak valahol a vacak mainstream és az elnyomó hype átláthatatlan takarásában, csak érte kell nyúlni. A The Head Hunter tipikusan az a film, amit még a lőtéri kutya is nagy ívben telibe ignorál, lepontozva nyugszik méltatlan névtelenségbe hantolva. Hála a véletlenek játékának, gyanútlanul belefutottam, menten beleszerettem, teljesen elragadott magával és most hírét vihetem szerény eszközeimmel, mert az ehhez hasonló alkotások érdemlik meg igazán a nagyok elfordított reflektorai mellett épp csak pislákoló elemlápám ráirányuló fényét.

Számtalanszor hangoztattam már korábban, hogy a filmiparon belül mennyire tudom kedvelni a szűkösre húzott költségvetési nadrágszíjat, hiszen égető lépéskényszerbe száműzi az alkotói gárdát a kreatív megoldások, csavaros forgatókönyvek, izgalmas karakterábrázolások, vagy csak egyszerűségében nagyszerű technikai fogások terén. Vékony tárcával figyelemfelkeltőt dobbantani egyedül úgy lehet, ha nem hagynak luxussal felérő teret a játékidőt felduzzasztó jellegtelen kitöltéseknek, a recsegő vizuális effekteknek, hanem a gazdaságos keretek közt is tündökölni képes elemekre helyezik a döntő hangsúlyt, hiszen a legjobb dolgok sokszor ingyen vannak az életben, ugyebár… Szerencsére nem tett másképpen Jordan Downey szakmailag szinte épphogy csak nem szűz író-rendező sem, amikor felmérte korlátozott lehetőségeit uszkve 30 ezer dollárral a zsebükben. Ezt most akkor hagy ismételjem meg nektek, hogy ülepedjen. 30.000 dollár. 30 ezer darab dollár. Harmincezer. Hogy miért rugózom ezen? Csak összehasonlításképp, a filmtörténelem legocsmányabb szarházijának konszenzusosan kikiáltott Tommy Wiseau-féle The Room például 6 milliónyi(!!!) ropogós zöldhasúból készült el. No, de maradjunk inkább a kultstátuszra emelt kisköltségvetésűek emeletén, hogy reálisabb képet kapjunk. Az anyagilag általában legalja kézikamerás found footage műfaj egyértelmű alfája és omegája, a The Blair Witch Project is 60 ezerbe fájt 21 évvel ezelőtt, ami mostani árfolyamon azért egy fokkal kövérebb értéket mutatna. Szóval Jordanünk pontosan tisztában volt vele, hogy meddig ér az a bizonyos takaró, de nem ám, hogy a pereméig nyújtózkodott volna, ahogy mások, inkább még összébb húzta magát, hogy igazán viháncolni tudjon alatta. E minimalista közlés minőségi maximalizálása pedig olyan egyedi hatást és végeredményt kevert ki, amit a megfelelő intézményekben alaptantervbe kellene venni. De miről is tépem a billentyűzetem immár két, konkrétumok nélküli bekezdés óta?

Egy precízen kimért, tökéletesen működő 72 percbe gyúrt dark fantasy, középkori misztikus horror, vagy szörnyhentelős bosszúfilmről, hirtelen nem is tudom hová iktatni műfajilag. Kicsit talán mindegyik. Adott a névtelen apafiguránk, egy első ránézésre tagbaszakadt vikingforma, aki létszámban megcsonkított családja gyötrő emlékeinek rabságából keresi saját maga és elvesztettje feloldozását a hivatásába menekülve. Ez azonban nem irodai környezetben eltöltött hosszú túlórákat, pluszban vállalt értékesítési kvótákat, megszállott alkotási lázba temetkezést jelent, hanem elemi düh fűtötte állományszabályozást a környék vadregényében tenyésző karmos-agyaras dögök széles körében. A sajnos egyelőre nem épp közismertnek számító Christopher Rygh által megformált úriember ugyanis nem mással hízlalja pengő aranytallérjai szaporulatát, mint a legkülönfélébb, cseppet sem emberbaráti szeretetükről híres bestiárium-szökevények módszeres felhajtásával és elég magas mortalitással járó likvidálásukkal. A vadászatok puszta vagyonszerzésben kimerülő szokványos indítékát ezúttal elég egyértelmű személyes okok hálózzák keresztbe-kasul, ami brutál rossz hír mindazoknak, akik a legutóbbi népszámláláskor troll, kobold, orkszerűség, farkashibridizé, mutáns denevérember vagy ogre nemzeti kisebbséghez ikszelték magukat. A csillapíthatatlanul vérszomjas bosszúhadjárat tomboló lángnyelvei ugyanis nem garantáltan egyedül a fókuszpontba került ocsmány fenevadat fogják majd csúnyán megpörkölni, hanem minden, az odáig vezető úton gyanútlanul oldalgó szörnyszülöttet is. Morcos fejvadászunk pedig eléggé érti a hatékony bélkieresztés csínját-bínját, amit már a nyitójelenetben kristálytisztába is tesz számunkra. Csak épp… nem látjuk. Hogy mi…?

A film általános leértékelését pont abban a következetesen végigvitt, átgondolt szemléletében látom, amiért én minden percét kiváltképp szívleltem és legbelül ujjongva ünnepeltem Jordan Downey rendező racionális eszét. A váratlan csavart ott vitte be emberünk a low budget receptbe, hogy a bizonyára sokak által (ahogy általam is) nyáladzva previzionált, misztikus középkori löncsparádé helyett egy hangulatorientált kulisszatúrát prezentál nekünk egzotikus húsokkal dolgozó hentesünk életéből, szóval teljesen meg tudom érteni a csalódottságuknak hangot adó tábor meghurcoló álláspontját is. Elvégre egy szinte már akciómentes, horrorelemekkel vegyített keserű karakterdráma merőben más lelkiállapotot és ízlésvilágot követel meg az élvezhetőségi skála zöld tartományában, mint egy sötét fantasy világba pottyantott basic slasher menetelés. Ez az igen kellemetlenül is elpukkanható félreértés valahol sajnos a nulla marketing számlájára írható, a film kevéssé vert maga körül komolyabb kritikai hullámokat. Pedig, ha közismertek lennének ezen eldugott játszótér szabályai, eszközei, keretei, talán pontosabban be tudnánk határolni aktuális állapotunk függvényében egy igazán kiváló élmény legalkalmasabb időpontját. A magam részéről viszont abszolút győztes húzásként könyvelem el ezt a meghökkentő műfajcserét, ezek szerint engem jókor és jó formában talált el. Szerencsére a serpenyőből kikerült összes reménybeli pozitívum helyére kettő másik katapultált a mérlegre.

Az egyik ilyen gyengémbe piszkáló megoldás például a konzisztens szótlanság, ami a nyitányban elhangzott pár narratív mondat után szinte a tömör játékidő legvégéig kitart. A startnál felmondottak tök jól képbe hoznak minket motivációs síkon a maga minimalista módján, a továbbiakban pedig hangulati eszközökre, nonverbális kommunikációra, ügyes operatőri és hangmérnöki fogásokra támaszkodik a film. Mondjuk, valahol magától értetődő ez az indirekt közlése, hiszen főszereplőnkön kívül nemigen sétál be senki a kamerák elé egy kimerítőt anekdotázgatni, az ember meg minek tépné a száját nagy magányában, hacsak átmenetileg nem nevez ki egy Wilsont valamely falra tűzött trófeája képében. Szóval a feliratért ne aggódj, most kivételesen nem kell szövegértened, elég a gyönyörűen beállított vizuális hatásokra és puritán hangzásvilágra felkapnod, hogy puhán megérkezz a cselekmény által kijelölt landolási zóna közepére. Amennyiben valamelyikről esetleg mégis lepattansz pillanatnyi inkompatibilitás okán, úgy valószínűleg tompa puffanásban fogod végezni a kikészített légzsák mellett, és az nem fog jól esni.

A másik általam igen nagyra tartott erényeként a profin kivitelezett fény- és árnykezelést azonosítom, ami durván parádésra sikerült helyenként, felesleges derítésnek és fényelésnek nyoma sincs az önmagában is mesésen festő tájak lankáin. Naturálisan hagyott kontrasztja még feszültebbé, vészjósabbá teszi az összképet. Lobogó fáklyalángot ritkán érzek ennyire legvégső mentsvárnak a feneketlen sötétség mezsgyéjén kétségbeesett haláltáncot járva. Utoljára talán Deres ostrománál, az ominózus Game of Thrones epizódban, ami ugye nettó taktikai zsákutcaként a még fellelhető ésszerűség maradékát is feláldozta a kimaxolt hatásvadászat sajnos túl sűrűn látogatott oltárán. Na, itt ilyen nem lesz. Mindennek tetejébe rengeteget épít a látványán a piszok igényes dizájn és az autentikus anyaghasználat a maszkmunkában és a jelmezek esetében, nincs gumikardszag, hungarocell páncél meg olcsó, rózsaszín művér. Mivel maguk a konkrét összecsapások függöny mögött maradnak és az egész történet is szinte csak egy sajtpapírnyi premisszára elég, tényleg csak a vadak hajtásra való felkészülések, harcba indulások és azokból való megérkezések pillanataiban követhetjük szemmel főhősünk folyamatosan erodálódó testi-lelki stádiumait, ami elsőre nem hangzik fergeteges mókának, noha ez a sallangmentesség még átélhetőbbé teszi a film drámáját.

Összességében másfél egységnyi negatívumot tudnék felróni a The Head Hunternek. Egyrészt volt olyan pokolian erős gravitációs húzása a légkörének, ami miatt ordítani tudtam volna, hogy bárcsak még több szeletkéjét megismerhetném a bő egy órában felvillantott világának, csak még 5, még 10 percet… ezt nyilván nem fogom vérkomoly feketepontként elkönyvelni, hiszen kedvenc közhelyemnek megfelelően a kevesebb ez esetben durván több lett. Másrészt nem voltam őszintén kibékülve a lezárással, amivel két dolog történhetett. Vagy én voltam totál sügér felismerni az esetleg megbúvó mögöttest, avagy tényleg annyira egyszerű lett, mint amit ésszel felértem belőle, de ha választhatok, inkább szeretném saját ostobaságom elismerni. Annyi biztos, hogy egy számomra többszörnézős alapműre bukkantam, amit filmművészeti egyetemeken a kisköltségvetésű minőségi munka hivatkozási alapjaként lehetne oktatni. Senki ne higgyen semmiféle kritikának, nekem sem kell, egyetlen szavamat sem. Nézd meg, kapaszkodj fel rá, csodáld, imádd, akár utálhatod is, csak magadtól tedd, ne pontszámok alapján földelj el valamit örökre megnézetlenül. Ezek után kérlek, gyere ide vissza és beszéljük meg, mert szerintem van miről és bizony van pofám megdobni egy betyárosan acélos 9/10-el, teljeskörű védelmem élvezi a film!