„Kimerültnek tűnsz, túl keményen dolgozol… te nézel bele az ördög szemébe.”

Fagyos hideg futott fel villámgyors tündeléptekkel csigolyáim peremén e tragikus jelentéstöltetet nyert mondatoktól. Chadwick Boseman elfogadhatatlanul korai elhunytával úgy éreztem, hogy szakmai alázata és stílusosan visszafogott, de vitathatatlan tehetségének koktélja temérdek ígéretes szerepet oldhatott volna még ki magából, amik az avatatlan szemek számára egy pillanat alatt foszlottak semmivé. A kíméletlen sors sajnos a legborzasztóbb formájában rendelkezett aljas vétójogával. A váratlan gyászhírrel egy keserűen üres térre lettem figyelmes magamban Boseman kapcsán, amit mihamarabb szeretnék a lehető legjobban berendezni már megörökített alakításaival. Ehhez pedig a nemrég általam is bevizsgált Da 5 Bloods után sorra fogom venni eltávozott szelleme hátrahagyott visszhangjaként tovább élő filmjeit. Maroknyi nagyvásznas produkciói közül elsőként a tavalyi 21 Bridges akadt fenn a rostán, mert egyébként is tologattam már egy ideje.

És nem hiába, hiszen megjelenésekor nem igazán tudott önerőből felkapaszkodni azon várólistásaim közé, amelyek látatlanban is megnoszogatták előzetes érdeklődésem. Nagy lustán megelégedtem az IMDb pontszám, a rendező személye és a plakátdizájn hármasának első sugallatával és mit mondjak… számottevő egyediséget nem fedeztem fel hirtelen, hitvány bűnügyi akciófilmekkel pedig egy egész életre való csömör duzzadt már fel bennem. Azonnal le is futott hát a szokásos szelektáló protokollom, hagytam automatikusan betagozódni a ritkán átkutatott kacatos fakkomba. Persze nem leszek álszent, mivel ez a műfaj talán sosem fog nyugdíjba őszülni, elkerülhetetlenül meg fogok még merítkezni bézik bájaiban, mi több, valszeg élvezni is tudom majd néhanapján, de a szememben ezek a mocskos zsarus „ki kinek a mijét honnan mennyit és hova” bonyodalmak réges rég elmentek már a falig meg vissza. Hiába kísérlik meg kipróbált és kezdő szerencselovagok időről-időre ráncfelvarrni a sok évtizedes receptúrát, a műfaj néhány aranyveretes remeke (Szemtől szemben, A tégla stb…) mellett elég kétesélyes vállalkozás jól láthatóan kitűnni valamilyen szempontból. Mondjuk a legtöbben nem is emelnek célzót a hatpálcás fődíjakra és lemondóan megelégszenek filmjük ingatag alapjaként egy félidős, már szellősre bontott Jenga oszlop stabilitásával, ami ugyan állni megáll, csak ránézni nem szabad, mert annyi is volt. Ilyen közegbe érkezett meg a tévés sorozatok világának veteránja, Brian Kirk rendező, aki szűz nagyjátékfilmesként is tisztánlátó magabiztossággal mérte fel a Russo tesók produceri gondviselésében, hogy mije van, az mire lesz elég, illetve mit akar vele elérni. Nagyon olcsó története ellenére a 21 Bridges ennek a végig kiérezhető felkészültségnek köszönhetően egy ügyesen levezényelt popcornmozi lett, ami okkal bővíti büszkén a „kevesebbet, de azt durvára megmarkoló” aranyközéputas filmek sorát.

Andre Davis (Chadwick Boseman) atyai szeretet és útmutatás nélkül kellett felnőjön New York olvasztótégelyében. A rendőri testületnél nagy tiszteletnek örvendő édesapját szolgálat közben lőtte agyon egy elkövető. Korai elvesztése és halálának körülményei predesztinálták Andre életpályáját, aki onnantól fogva a város közbiztonságának szentelte jövőjét. Apja egyenruhás nyomdokaiban lépkedve hírhedten keménykezű nyomozóvá képezte magát, akitől az utca és a szakma is egyaránt távolságot tart különböző okokból. Az elhivatott feddhetetlenség ugyanis kétélű erény az alvilág és a törvény csataterének elmosódott morális határvidékén. Amikor viszont egy többszörös rendőri áldozatokkal járó mészárlásba torkollt rablás veri fel a szunnyadó Manhattant, nála alkalmasabb kopót keresve sem találtak volna a gyanúsítottak eredményes hajtóvadászatára. A rajtaütés közben életüket vesztett járőrök esete újra felszínre marta Andre tragikus múltját, ami az egyébként is kiemelt fontosságú ügyre fájdalmasan lüktető, személyes bevonatot húzott. Mivel az óra fékezhetetlenül ketyeg, a gyilkosok szélsebes lépéselőnyben szöknek, a hátát tartó felsővezetés tajtékzik és fejeket akar, a dögevő sajtó hiénái lassan ébredezni kezdenek, a gyanútlanul ajtót nyitó hozzátartozók küszöbén pedig hamarosan megjelennek az egyenruhás gyászhírnökök, André szinte azon nyomban szabad kezet kap és kvázi kötelezően ajánlott kilövési engedélyt a szökevényekre. Csalhatatlan helyzetfelismerése acélhideg profizmusához méltó intézkedést lök ki magából, ami a cél elérésének bármit alárendel: mielőbb hatósági vesztegzár alá kell helyezni Manhattan csekélyke 1,6 milliós lélekszámú szigetét. Egészen konkrétan minden potenciális surranópályát jelentő híd közlekedését el kell vágni, szám szerint 21-ét. Na ja, épp most botlottunk bele a cím apropójába, amitől köszönjünk is el sűrűn integetve, mert a bűnüldözési stratégia kidolgozásában elejtett két mondaton kívül semmi jelentősége nem lesz a továbbiakra nézve. Mintha a reggeli rántottám ezen logika mentén „1 mokkáskanál kókuszolaj”-nak keresztelném. Tény, hogy van benne olyan is, de beb*szna, ha az határozná meg az étel karakterét, vagy ízélményét. Kicsit ez van a hidakkal is. Sziget, folyók, hidak, lezárják, nincs kiút, értem. És…? Azt gondoltam a címből ítélve, hogy valami azért legalább kicsit büdös lesz a 21 darab híd körül, de szépen hoppon maradtam. Egy, végül bármilyen más nagyvárosba beilleszthető univerzális ipiapacs kergetőzésnek nem rohadtul mindegy tulajdonképpen, hogy hidakat, utcákat, autópályákat, alagutakat, határokat, légteret zárnak le körülötte? Miért nem lett rögtön 1 exoszféra? Azért jó látni, hogy a filmcímek nem csak idehaza nincsenek a helyzet magaslatán… Viszont átlépve a feltűnő, de valójában jelentéktelen fiaskón egy nagyon derék akciófilmet kapunk jutalmul, amit Brian Kirk nem bízott a véletlenre, vagy tett fel egyetlen lapra.

A történet tehát elkerüli a műfaji reformtörekvéseket, önmagában talán egy rendes „B” hangulatra futná a messziről kiszámítható sablonfordulataival. Tipikusan az a kategória, ami ma már nem különösebben szúrja át egy átlagember ingerburkát, tovább fejtegetni tehát nem is érdemes, majd látjátok. Ellenben a rendező megszerzett magának olyan neveket, mint Chadwick Boseman, Sienna Miller, J.K. Simmons, illetve Taylor Kitsch, akiket fogalmam sincs a gázsin kívül mi láncolhatott a projekthez, de a lényeg, hogy hála az égnek felpattantak a szekérre. A rájuk bízott karaktereket ugyanis annyira korrekt és természetesnek ható alapossággal hozták le egytől egyig, hogy szemernyi kétséget sem hagytak bennem afelől, hogy nem valóságos személyeket látok a képernyőn. A nyilvánvaló cselekménybeli túlkapások mögé jól hátterezett és/vagy elegendő motivációk kerültek, plusz a klasszikusan fekete-fehér, jó-rossz ellentétpárokat is kivezették a sztoriból, aminek kiáramló vákuuma egyfajta életszagot rántott be a felszabadult helyére. Boseman mellett egyaránt többek varázsa volt a patikamérlegen mért alakítás, akik rutinból kitöltötték a hétköznapi emberek esendő figuráit. Egy pillanatig nem kapcsolódtak hozzájuk sztárallűrök szülte hamis- és az élményt torzító elvárások. Semmi trükk, felesleges cicoma vagy luxusként megtartott üresjárat, csak a magabiztosan levett szerepekben lubickoló színészek egy megfelelően kontrollált eseménysorozat ritmusosan hullámzó sodrásában.

A nagybetűs karakterszínészet koronázatlan császára, J.K. Simmons ezúttal sem enged meg magának himi-humi takaréklángot. A beosztottjaival sorsközösséget vállaló és gondoskodó felettes rendőr fazonja szinte rá lett szabva, tökéletesen otthonosan közlekedik a bőrében jelenetről jelenetre. Karrierje alatt bravúrosan szélesre gyúrta alakváltó eszközeinek arzenálját, a legkisebb mellékszerepekből is képes bevonzani a nézői figyelmet. Egyenesen rajongok egyébként a kék szemeiben kaméleonként oda-vissza váltakozó dermesztő hideg és magához ölelő melegség cikázásáért a mozdulatlan arcfelszíne alatt. Nem különben élvezetes követni Taylor Kitsch könyörtelen halálosztását, aki ezzel együtt már többször próbálta ki magát sikerrel fegyveres szervezetek kötelékében szolgáló hazafiként, vagy épp kiábrándult szökevényként. Van valami belekódolt hűvös profizmus ezekhez a karakterekhez. A veteránként megszerzett tudását rablások során kamatoztató Ray bőrében nem is igazán a rezzenéstelen brutalitással lesz félelmetes ellenfél, hanem az érzelemmentes döntéshozatalától és gépiesen tiszta értékrendszerétől. Minden más csak járulékos és/vagy szükségszerű veszteség a célja éléréséhez vezető ösvényen. A társát alakító Stephan James pedig üde színfoltot hozott a számomra ismerősebben csengő nevek közé, abszolút megnyerő volt a lelkiismeretével küzdő alkalmi bűnözőként, aki jórészt a körülmények áldozataként hagyta magát belesodródni a szarviharba. A kettejük minimum véleményesnek minősíthető munkásságát lélekszakadva nyomozó Boseman és Miller párosa szerencsére megfelelő ellensúlyt képez a buliban, hiába sokszor csak némi fáziskéséssel loholnak az események kihűlt lábnyomain. Chadwick végig karizmatikus szolidsággal dominál a térben, láthatóan megtiszteli annyival Andre figuráját, hogy nem csinál belőle egy bosszúszomjas ösztönállatot, akire néha rátörnek a helyzetmentő isteni felismerések, azonosulhatóvá, halandóvá szelídíti a kartonszerepet a nézők számára, ugyanakkor rátermettsége egy pillanatig sem vonódik kétségbe. Csak zárójelben tenném ide emlékeztetőnek a szomorú tényt, hogy 2019-re már évek óta küzd a rákkal és kihúzott háttal viseli a megterhelő kezeléseket, ami bár testalkatán ejtett árulkodó jeleket, szakmai elhivatottságát felkorbácsolni, de minimum megerősíteni bizonyult. Én nem állítom, hogy soha jobb teljestményt nem láttam korábban ezektől a színészektől, de az odaadó és alázatos csapatszellemű hozzáállást sokkalta többre tudom értékelni a nagyratörő szóló játékoknál, amik más alakítások és összetevők kárára magukra csáklyázzák a figyelmünk oroszlánrészét, nem pedig egyenrangú elemekként építik közösen a film szövetét. Tényleg a korrekt jelző a legjobb kifejezés rájuk, az viszont a legnemesebb értelmében.

A másik kiemelésre méltó aspektus a színészi játék után az ugyancsak kvázi realista akciórendezés volt. Kicsit felidézte bennem a méltán dicsért első Sicario feszes tempóját néhány jelenetben, amit szükségszerűen azért meg-megtoltak itt-ott az izgalom oltárán túlzóbb megoldásokkal, de hát istenkém… mégiscsak egy akciófilmről beszélgetünk. A bocsánatos felturbózásokkal is valahogy súlyosabban csapódik be minden lövedék, fájdalmasabb nézni a testet érő találatokat és keserűbben marnak a levegőbe lehelt lelkek egy szigorúbban tartott és pattogósan koreografált fegyveres összetűzésben, ami bár fél lábbal már ellép a talajtól, ám még bőven nem ér fel a John Wick-i magasságokban kimaxolt vérzivatarhoz. Mindezt remekül támogatja a borongósra vett színvilág és az izgalmas kamerabeállítások, plusz szerencsére a párbeszédeken sem kell szekunder szégyenkeznünk. Ha a bűnügyi drámák hivatkozási epicentrumává nem is vált, a maga jól kitöltött 99 percével frankó kis klasszikus stílusgyakorlatokból összerántott puttyogtatós fogócskázás szemtanúja lehet a néző. Tiszta a kiindulópont, tiszta a megérkezés és tiszta az őket majd’ egyenesen összekötő, kellően fordulatos, ám simán felismerhető vonal, amit csupa jóféle adalékkal és színészi játékkal aggattak tele. Nem hivalkodóan, de valamelyest kiemelkedő darabja mezőnyének, bárki által emészthető időtöltés, ami nem üli meg a gyomrot.

Elég izmos 6/10, ami ezerszer jobban áll neki egy halványabb értékelésnél a 7/10-esek közt.