Ha létezik az az alkotás és annak képviselt műfaja, ami mellett alapesetben a legkisebb vállrándítás nélkül, lefitymáló közönnyel elsétálok, az a Préda című.

Az emberi léptékű – értem ezalatt a realitáskezelésben viszonylag földközelben mozgó, elméleti szinten a való életbe is többé-kevésbé integrálható - szörnyfilmek a méltán tömjénezett Spielberg klasszikus Jaws óta egyáltalán nem, vagy alig defibrillálja az egyébként felhőkarmoló méreteket öltő kollégáikra 0-24-ben kiéhezett fantáziám. A kategória ázsióját nyilván nem polírozta előttem tükörfényesre az a rengeteg, filmpiacra okádott tékás celluloidszemét, ami épp annyira retek, hogy még nem érinti a trasht, cserébe szánnivalóan ostoba és kínteljes marad a néző számára. Ilyen anakondák, fedélzeti kígyók, a szörnyek meg piranhák után 2020-ra ott tartok, hogy adott esetben szívesebben huppanok le egy bármilyen Sharknado permutáció, esetleg zombi hódok elé, mert azokon legalább még nevetgélni is tudok egy sűrűbb napot követően a foszlósra bomlott, vattacukor textúrájú agyszerkezetemmel. Mielőtt bárki meggyanúsítana, hogy a nézendőim listájának végét számolom fel éppen válogatás nélkül, elárulom, hogy valójában egyetlen, ám elég fajsúlyos indokom volt vakon bizalmat hiteleznem neki: maga Quentin Tarantino ugyanis az egyik kedvenc filmjeként hivatkozott rá egy korábbi interjúja során. Bár a rendezővirtuóz művei néhány kivételtől eltekintve általában nem masszírozzák meg behatóbban a szívcsakrám, ez a véletlenül elcsípett tény azért felpiszkálta a kíváncsiságom és elhantolta a bogarat tudatalattim tömegsírjába. Kissé megkésve, de élek a blaszfémiával és felülvizsgálom az öreg ízlését. Azt már biztosan tudjuk, hogy kávéból kizárólag a legjobbat veszi. No de látó/hallószerveivel vajon mifélét fogyaszt?

Mindenekelőtt tisztába tenném, hogy jellemzően mi is a bajom ezekkel a típusú megfoglak-megeszlek elragadozásokkal. A szereplőket illetően például a túlontúl magasra rúgó zsákmányállat-faktor tud agyilag rendesen megmeneszteni, midőn a bazári eyecandyként szolgáló csöcsök, kufferek, kockahasak köntösében az életképesség minimális küszöbét is alulról legyezgető löncshúslényeket kapunk elvárt/remélt azonosulásunk, szimpátiánk, aggodalmunk tárgyaként. Papírvékony kartonlétük egyetlen, még soványabb kartoncélja, hogy az aktuális – többségében totál ergya - CGI fenevad változatos módokon kitapétázhassa átrendezett anatómiájukkal a teljes díszletet. Mellé jár még egy hozzáfércelt faék sztorikezdemény - irdatlan béna áltudományos bemondásokkal, agykérget hámlasztó dialógusokkal megtömve – és már meg is érkeztünk a film érdemes kínálatában egyedül megmaradt belezés vegytiszta örömforrásáig. Annak közönségét pedig – szerencsére - sosem értettem igazán. Élvezeti értékét tekintve tehát valahova egy parlamenti közvetítés és egy Mi kis falunk epizód közé tenném mindet a polcon. Nem, az nem egy előkelő hely. A nap sem süt oda. Soha. Pontosan ez a pakli megalapozott előítélet nem engedi pl. A zátonyt sem megnéznem, hiába Blake Lively és hiába méltatták anno egész sokan körülöttem. Szóval, amikor azt mondom, hogy kizárólag Tarantino miatt hunytam szemet efölött, akkor az tényleg úgy van. Megpókhálósodott elveim leküzdve álltam neki a feladatnak, de rögtön az elején váratlan balsejtelmek szakadtak rám. Alexandre Aja rendezői jelenléte gyanakvó óvatosságra intett, hiszen mily mókás az élet, véletlenül pont ő maga követte el 10 éve azt a Piranha 3D-t, amiről részben már fentebb említést tettem, ugyanakkor 3 évre rá igen szépet mentett nálam a Horns címen futó, lebilincselő kuriózumával. Igyekeztem hát a továbbiakra elhessegetni a filmet idejekorán lerántani vágyó benyomásaim, megjegyzem sikerrel, ha nem is teljesen önerőből jött össze. Ehhez a bontási munkálathoz szükségem volt arra, hogy a Crawl ne legyen menthetetlenül ostoba legalább a kezdeti felszállóíven. Nos, nem lett az.

A cselekmény keltetőjeként a csodás, ám köztudottan szélsőséges időjárási velejárókkal bíró Florida szolgál, ahol a szokásos évenkénti hurrikánjárat készül éppen az egész partvidék arculati átlogisztikázására. Miközben a rutinszerű állami óvintézkedések javában folynak, egy veszélyzónán kívüli, nyüzsgő uszodába csöppenünk közvetlenül a sportösztöndíjas egyetemista Haley (Kaya Scodelario) aurájába, aki egy igen fontos bajnokság selejtezőjében méreti meg magát az iskolai programban maradásért. Megmondom őszintén, hirtelen nagy extrákra nem számítottam egy szimpla úszóversenyes snitthalmaztól, de ez a legfeljebb is érdektelennek bevárt nyitás az első percekben mégis garantált nekem egy olyan meglepően megnyugtató színvonalat, amitől Haley egyetlen karcsapására szerteszaladtak a kényelmetlen kételyek. Nagyon szuper kis beállításokkal variált a jelenet, semmi paradigmaváltó, de kellemes felvezetést hozott tető alá főhősünk karakterének. Emellett nem fukarkodik a későbbi események szempontjából releváns részletek korrekt pedzegetésével, ergo máris van egy dramaturgiailag és tartalmilag hasznos képsorunk, pedig még csak az 5-10. percnél járunk. Szeretem az ilyesfajta semmitmondástól való akkurátus tartózkodást.  A tajtékzó medencéből kiszállva viszont Haleynek nem sokáig van lehetősége rágódni a bemutatott teljesítményén, mivel az öltözőben nővérétől befut egy hívás, melyben komoly aggodalmát fejezi ki apjuk, Dave (Barry „hová a vérbe tűnt mostanság” Pepper) kapcsán. A lányoktól viszonylag messzebb, ám a hurrikán feltételezett túraútvonalán lakozó férfi ugyanis nem igazán reagál a folyamatos tárcsázásokra. Bár Haley és Dave kapcsolata az utóbbi időben bizonyos okokból nem különösképp felel meg a „kielégítő” definíciójának, szó nélkül nyakába veszi a háborgó fellegek gyilkos sötétjébe kalauzoló többszáz kilométert, hogy feltehetően már nem szomjas édesapját saját érdekében kitessékelje a lassan kietlen pusztasággá rombolt körzet jelenéből. A közepesen egyszerűnek ígérkező megyek-jövök feladat hamar potenciális mentőakcióvá eszkalálódik, amint Haley beér a mennydörgő veszély alatt már evakuált területek határára, ahol felettébb okosan és főképpen villámgyorsan kell mozognia, azonban Barry hűlt helyét sem találja. A jelenleg teljesen indokolt spoilermentességre szorítkozva a részletek fejtegetését emitt el is vágnám, de mielőtt továbbmennénk, tennék egy kardinális figyelmeztetést, amit saját érdeketekben fogadjatok megfele.

Aki még esetleg nem látta volna, MEG NE NÉZZE A FILM TRAILERÉT! Elnézést, de kib*szott sok mindent leleplez benne a Paramount baromállat marketinges divíziója - vagy a megbízott külsős cég -, amivel olyan finom idegtupírozásokkal teli jelenetek kiélezett feszültségét aknázhatja alá készségesen, amit iszonyú nagy kár volna elpocsékolni, hiszen ez adja a film műfajából fakadó igazi sava-borsát. Személy szerint én csak utólag, a cikk megírása alatt néztem meg először, hogy mennyire dobhatom be a billentyűzetem gyeplőjét a történetet illetően és azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az a 2 perc konkrétan sebészi precizitással herélte volna ki nekem a teljes filmélményt. Ha adott egy javában pulzuscsavargató hangulatával és felajzott feszességével remekül zsonglőrködő alkotás a kezedben, nem veszed el tőle a feldobált labdáit, hogy esnél hasra te mindezért felelős destruktív idióta, mert csak röhejessé teszed, ahogy eszköztelenül imitálni próbálja a tőle megvont éles bevetést. Mégis hol tanítják ezt? Elárulom nektek, hogy össz-vissz mire van szükségetek a pompásan kikevert koktél leghatékonyabb működéséhez a korábban leírtakon felül: Haley megkeresi a faterját, ahol elég kilátástalan csapdába esnek és kezdetét veszi egy krokis home invasion movie, amely feje fölött egy bitang erősségű istenharagja tombol fékevesztetten. Persze minden egyes sarkon akadályok, hangosan kipukkant remények és nem várt fordulatok csipkézik ki a szükséges minimumnál szerencsére jóval kidolgozottabb szereplőink sorsát, de olyan intenzíven, becsülettel és hibátlanul kezelve, hogy baromira nem ragad ki a flowból a másodhegedűsen szolid, ámbár alaposan kihasznált sztori, sőt, olajozott egyszerűségében elősegíti és katalizálja az izgalmak megfelelő hatásfokát. Dinamikusan hullámzó tempója és a feszkó tűpontos adagolása vitathatatlanul körömrágósra formálja a cselekményt, amiben végre valahára nem csak kávélenyomatos sajtpapírokon lélegző jellemrajzokat és motivációkat kell elszenvednünk, hanem sikerrel léptetik ki őket a korrektül szimulált valóságunk talajára. Kis túlzással az extrémebb műfaji sajátosságok szintén egy viszonylag átélhetőbb realitás közelében maradnak, a szereplőkre való megfelelő rácsatlakozásunknak mindenképpen jót tesz.

Felidézni sem tudom, hogy ezelőtt mikor lehetett utoljára vakszerencsém olyan vérbő túlélőmozihoz, amiben a szereplők életellenes döntéseikkel nem hajtották fejüket önként a konfliktusos szituációk rozsdás medvecsapdáiba és nem akarták magukat még az üldözőnél is szenvedélyesebben prédastátuszba emelni. A Crawl ezzel szemben elég határozottan szakított a legtöbb ostoba B-filmes konvencióval és a rendező nagylelkű Ózként megajándékozta érző szívvel, működő aggyal és kellő bátorsággal. A bezárt háromszögben pedig bizony dolgoznak az ösztönök, Haley és Dave vértként hasznosítják begyűjött tapasztalataikat, a dialógusok érdekesek hőseink szempontjából, meg úgy általában is kiváltképp gazdag az elejtett részletekben, amik az igazi fűszerét adják az életszagot egész jó koncentrátumban tartalmazó hangulatának. Nagyon tetszett ezek visszafogott lejelzése a fájdalomtól kifacsarodott diszkrét könnycseppekben, a hurrikánok működésének pontos és nem áltudományos ismeretében, a kikacsintásban Spielberg örökzöldjére, vagy a pár évvel ezelőtt netszerte nagy nevetséget kavart hír ötletes beemelésében, miszerint az amcsi rednekk kovbojokat hatóságilag fel kellett szólítani, hogy ne lövöldözzenek bele random a hurrikánba, mert 1. nyilvánvalóan hatástalan, 2. cserébe kurva veszélyes, 3. sötétállatok vagytok. Ezek a minket megbecsülő apróságok rendkívül jól tudnak esni nézőként, kiérezhető, egyben kiélvezhető az ízfokozókra hagyott idő és törődés.

Nehéz lenne szó nélkül elmenni a patent hangtechnikai oldal és a derekasan összehegesztett látvány mellett, főként, ha tisztában vagyunk a nem túl bőre eresztett 13,5 millás költségvetés tényével. Már magát a vihart és az azt követő áradást is elég mutatósra öntözőgépezték, de amit az aligátor modelljével műveltek a vizuális komponálásnál, engem totálisan megnyert. Mind a mozgás, mind a kinézet kifogástalan képet mutatott, egyedül a textúrák fényelése ütött el néhol a környezeti fényviszonyoktól, ami kissé leválasztotta a jelenetek játékteréről, de ez szinte már csak szőrszálhasogatás. A hangi megoldásokba viszont még ennyire sem tudok beletérdelni, 5* épp úgy a zenei vonulatok, mint az effektek pompás keverése. A feszültségkezelésben vállalt minőségük egyértelműen megidézte számomra a hasonló hangulatkeltésre kihegyezett Vaksötét című ékkövet, ami azért bőven nem szégyellnivaló nimbusz. Mindezek tökéletes játékidőbe lefőzött együttese az ideggyengébbeknek bizonyára tisztes borzongást, kipróbált pokoljáróknak talán megemelkedett pulzusszámot, ha prezentál, azonban unatkozni egyik tábor sem fog. Az abszurd, már-már Asylum áthallásos alapötlet szerencsére értő kezekben landolt Alexandre Aja személyében, aki igen jó érzékkel válogatta meg a bábuk megtestesítőit a véráztatta sakktábláján és egy felső-középkategóriás türelemjátékba terelte őket, ahol a mattot legkevésbé ők osztják, maximum kapják. Barry és Kaya játéka végig kitartja a hitelesen ábrázolt, hányatott sorsú apa-lánya viszonyt, noha számottevő kétségem nem volt felőlük, és érdekesmód az egyéb húsállomány is lelkiismeretesen tette a dolgát. Esküszöm, valamiért mindenkit egyenként tudtam sajnálni, aki nem jutott el a végefőcímig, ez pedig többek közt megfelelő színészvezetésről és képbehozásukról árulkodik. Üresjárat tehát nincs, klasszul működik a cselekmény alapozása, a felhúzás és a kiteljesedés is, nagyon egyben van szerkezetileg, nem csörög, nem zörög, ahogy szokták volt hirdetni…

Mostanra már megfogalmazódhatott bennetek, hogy feltűnően kerülöm a negatívumokat. Valójában nem szeretnék, illetve nem is tudok grandiózus ziccerek kihagyásáról beszámolni, valahogy annyira elragadott magával a film. Persze nyilvánvalóan észrevettem bizonyos költői túlzásokat, ám ezek jó okkal foglaltak helyet a kamerák előtt. Hőseink pár fokkal tényleg terminátorabbak voltak az átlagos halandó szintnél, a krokis vérszomj is mintha egy hangyányit túl lett volna tekerve, de hát ez a legkevesebb egy tökös moziért cserébe, nem? Részemről simán belefértek. Ez most érzésre kicsit ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” írás lett, de egyetlen pillanatát sem akarom véletlenül kicsorbítani nektek plusz infókkal. Amit engedett, elmondtam. Adjatok neki 87 percnyi lehetőséget bizonyítani, hiszen ennél biztosan akadt már rosszabbul eltöltött időtök is. Ja, majd elfelejtettem… Még valami. Innentől kezdve egy kicsit jobban kedvelem Tarantinot.
Nem fogom különböző filmekhez méricskélni, talán másoknál engem egy pöppet jobban megfogott, de a maga szabályrendszerében ez egy kiemelkedő 8/10.