Trench 11 (2017.)

91lhwhrkhvl_sl1500.jpg

Hogy mi…? I. világháborús horrorfilm? Lélekszakadva evakuált árok- és bunkerhálózat? Földalatti kísérletek során elszabadult kórság? Két behatoló ellenséges csapat versenyfutása a bizonyítékok megszerzéséért kontra elpusztításáért? Dohos deszkafalak fagyos visszhangjain szárnya kelt halál? Proaktív fertőzöttek vérbújócskáznak új játékosokra várva az eldugott sarkok tátongó feketeségében? Mikor kezdjük?

Saját elhatározásból sokáig fenntartottam egyfajta biztonsági védgátrendszert, ami folyvást elhessegetett a közepes vagy annál rosszabb IMDb értékelésen héderelő filmek környékéről, hiszen a haszontalan darabok vétlen halmozása nélkül is rengeteg más, deklaráltan pazar alkotásnak ajánlhatnám helyette figyelmem fókuszát és manapság nehezen kiszorított szabadidőm egységeit. A rendszer hatásfoka nyilvánvalóan messze nem kielégítő, viszont talán kevesebb időhúzásba sikerült teli pofával vigyorogva belenéznem, a közben kihagyott ziccerek pedig tudomásom hiányában sosem fájtak. Egyszer aztán kósza kalandvágyból a maga 5,3-as átlagával szerénykedő The Head Hunter kedvéért persze elhagytam járt utam a járatlanért cserébe, amely végül magabiztosan foglalt helyet a legnagyobb kedvenceim között. Ekkor vert gyomorszájon az addig elnyomott felismerés, hogy működési szabályzatom egyetlen komoly vesztese tulajdonképpen én magam vagyok, szóval ideje volt lazítanom a pórázon, hogy kiterjeszthessem a pásztázó célkeresztem sugarát. Így került képbe mai filmünk is, 2017. nem kimondottan közismert low-budget szüleménye, a Trench 11. Jééé, hát ez is 5,3-on áll? Hmmmmmm… okké. Áh, biztos megint nem ért hozzá az 1850 darab értékelő, majd én mondom mi van… Őszintén szólva a 11-es lövészárok történetének nem kellett túl komoly erőfeszítéseket tennie a radarom felpittyentéséhez, minekután a háborús és horror zsáner mindenkori keresztezései általában izomból püfölni kezdik bennem a „Most azonnal akarom!!!” gombot, annak ellenére, hogy javarészt egytől-egyig dobbal akarnak verebet fogni. Ráadásul a remek Overlord máig receptoraimban terjengő illatanyagai bőven frissen tartják még a hasonló terepen szerzett kellemes emlékeket, tehát a Trench 11 előtt minden baljós sejtelem dacára sarkig nyikordult szívem feltáruló kétszárnyas kapuja.

dm_trench11_guns.jpg

Az első világégés végnapjain a brit vezetés fülébe jut, hogy a francia frontvonal mögött húzódó német alagútrendszerből meghátrált a maradék fricc haderő. Az eset pikantériája, hogy feltűnően üres kézzel fújtak visszavonulót, pedig a soraikban feltűnő hírhedt tudós, Reiner jelenléte felettébb gyanússá és meglehetősen fontos célponttá tette a beásott bázist, mint egy lehetséges felderítő küldetés desztinációját, különböző kísérleti eredmények és biológiai fegyverek nyomában. Két elhárító tiszt és egy maroknyi bodycount tart is egy helyszíni bejárást, ahol hamar kiderül, hogy a furcsán tett német lelépésnek még furcsább körülményei voltak. Alászállva a végtelen labirintusnak nem éppen makkegészséges emberek ragaszkodó társaságára lelnek, akik előszeretettel okádják át másra gennyes váladékaikat és fosztanak meg anatómiai alapfelszereltségektől. Eközben a túloldalon is mozgásba lendülnek az újraszerveződött Günterek, mert korábbi hirtelen távozásukkal az objektumot beomlasztani hivatott robbanótöltetek valamiért mutatták a fakkot, így pedig szabad préda maradt bárki számára a kutatási dokumentáció, hovatovább az elharapódzó vírus sem szorult földanyánk fojtogató ölelésébe. Persze „az ellenségem ellensége a barátom” szükségelv alapján lesznek, akik rögtönzött együttműködésre kényszerülnek majd, lesznek, akik egyéni versenyszámban gondolkodnak a kijutásról, de a bunkerbe való visszatérés motivációi is új, nEm VáRt színezetet nyernek idővel néhány szereplő esetében. Az elég vastagon The Strain/Outpost/stb nyomdokain lépdelő, ezzel együtt már számtalan alkalommal lenyúzott történet fölött felesleges elkezdeni a kultúrsznobkodást vagy agonizálást, mert hát megannyiszor láthattuk korábban ékes példáját a hasonlóan bézik 1.0 korrekt feltupírozásának egyéb aspektusaiban. Ez a film viszont nem arra a polcra kerül. Tedd kicsit lejjebb. Még. Még. Oda, az ingyen elvihetők közé. Ott jó.

maxresdefault_1_8.jpg

Bármennyire is próbáltam az elejétől eltartani magamtól a jajveszékelő kételyeim, a film már a nyitójelenettől kezdve nem volt partner a megelőlegezett bizalmam szakszerű gondozásában, minimális megtartásában. Az összelopkodott, fájdalmasan középszar sztori csak egy dolog, a távolról jól kivehető sablonfogások ovisan ollózott körvonala egy másik, de az számomra megbocsáthatatlan, hogy a cselekményvezetés harmatgyenge és a ritmusa is zötyögősen receg, az ilyen párbeszédekere kár tintát/karaktert pocsékolni, a színészi játék az alsó tagozatos „Ki mit tud?” előadások színvonalát idézik egy összességében egypálcás látvánnyal bevonva. Leo Scherman rendező látszólag mindent feltett a szűkre kotort folyosók és szobák klausztrofób hangulatára, valamint az elemlámpák sárgásan sötétségbe haló sejtelmességére, ám ez édeskevés volt, hogy tartósan elbírja ezt a szedett-vedett förtelmet. Szerencséjére maga a környezet leronthatatlan atmoszférával veszi körbe magát, tehát óhatatlanul vannak jól elkapott momentumai a történéseknek, de az tökéletesen kilóg, hogy a stáb abszolúte híján volt bármiféle kreatív lőszernek a beállításokat illetően. Néhol még a díszletek parafaktorát is botor módon kikezdték a túlfényeléssel, amivel a roppant röhejes maszkmunkára is felhívják a néző lankadó figyelmét, nemhogy jótékony félhomályba száműzve mozogtak volna velük. Sokkal szűkebbre vett kamerakezelés, lassabb és folyamatosabb mozgások, minél hosszabbra hagyott snittek, vagy a folyosórendszerek egyéb nyomasztó sajátosságára való rájátszással már egy nagykanállal több stílust, izgalmat és oxigénhiányos érzetet csempésztek volna a földalatti élet-halál fogócskába. Az egésznek volt egy szúrósan átható, lekaparhatatlan amatőrszaga, amit önmagában nem magyaráz az egyébként ordítóan alacsony költségkeret, hiszen pár egyszerű, ötletes trükkfelvétel, kicsit ízlésesebb hozzáállás, vagy eggyel jobban megírt szövegkönyv nem kerül semmibe, mind láttunk már falon pókot.

maxresdefault_17.jpg

Abban talán megegyezhetünk, hogy bélzáporos alkotások alatt az ember elnézőbb egy-egy motivációs hiátussal, alulírtabb karakterrel, színitanodás játékkal, vagy a készen leakasztott sablonfigurákkal, ámde jelen gárda nagyjátékfilmes alkalmatlanságához semmi kétség sem fér. Gyakorlatilag minden szereplő körbelőtte a „jó alakítás” céltábláját valamilyen szempontból. Kapunk egy ripacskodó wannabe előHitlert, aki kevésbé teátrálisan és modorosabb mimikával lehetett volna egy hidegrázósan gátlástalan tudós hentes, de Robert Stadlober ebben az egy szerepében akarta megvillantani színészi eszköztára halvány, de annál irritálóbb színkavalkádját. A színészveteránnak számító Ted Atherton hozta szövetséges parancsnok meg egész egyszerűen Stadlober szintén ütnivaló tükörkaraktere volt csak drapp egyenruhában, a többiek meg… mintha egy fundamenta reklám forgatási szünetéből rángatták volna át őket egy kávéért cserébe. Jellegtelen dögunalom, képzetlen „B” „C” színészek felvonulása.

x720.jpg

Aztán utólag gyökerezett rendesen földbe a lábam a film IMDb adatlapját fürkészve. Elsőre ugyanis menten egyértelművé vált ez a szappanoperás mellékíz, hiszen mind a rendező, mind a színészek kisképernyős menekültek, vagy maximum „B” filmek felejthető díszletei, akik ráadásul korábban dolgoztak is együtt néhányan. Aztán most kapaszkodj meg erősen, a főhős figuráját ugyanis nem más prezentálta, mint Rossif Sutherland, akiről egy büdös szót nem hallottam ezidáig. Mondom neh. Ez csak egy üres névegyezés. Ez nem lehet. Csaknem. Mi…? De. Csakde. Emberek… ő a méltán elismert Donald Sutherland fia, aki legjobb perceiben is sótlanabb volt egy tekercs vattacukornál, semmitmondóbb Oravecz Nóránál, vegetatívabb egy készre párolt brokkolinál. Nem színészkedett, hanem létezett. Az emberi algoritmus, ami lelketlenül végigszalad egy leprogramozott útvonalon. Itt most jöjjön egy kínos, egyperces néma csend apunak…

trench-11-5.jpg

Nehéz szívvel váltam le a filmről menet közben, végig vártam valami értékelhetőre, csak egyetlen emlékezetes, jó húzásra, hogy legalább kicsit felmenthessem, de ha az én hatásköröm lett volna kiszabni a felelősök penitenciáját, máig vezekelnének tettükért. Nyomokban tartalmazott hatásos snitteket, a zene is többnyire sokat lökött rajta, végeredményben viszont nem ért össze az ég a földdel. Nettó csalódás, nagyon kár volt ezért a másfél órámért. Hogy 5,3? Nagy frászt. 3/10.

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!