Az Uncut Gems halogatása nem ok nélküli húzás volt tőlem. Gyakorlatilag a létező összes olyan aknára rátrappolt, ami a szememben élből ellenszenvessé tesz egy filmet és megvonja tőle kedvem legutolsó morzsáit is.

Egyrészt Netflix exkluzív cím, ami nálam helyből megér egy "Lépj vissza hármat" kártyát. Nem tehetek róla, általában igen alacsony találati aránnyal dolgoznak meg a VOD szolgáltató produktumai. Aztán ott van a jó öreg Adam Sandler, akivel Zeusz látja lelkem, történetesen semmi fenntartásom nincs (épp ellenkezőleg), viszont a filmjeivel ettől még szívbaj nélkül szakítottam a kriminálisan ízlésbűnöző Zohan után, aminek idén 12 éve lesz már. Azóta bármihez köze van jobb időket is megélt nevettetőnknek, nem. Csak nem. Nem és kész. Csípem őt, de inkább konzerválom, nehogy visszafordíthatatlanul megromoljon a róla kialakult képem. Miként lajstromba vettem a bő évtized során mellettem elsuhanó címeit, egyáltalán nem bántalmazott a lelkiismeretem, hogy reflexből elhajolgattam előlük. Az utolsó belém állított kriptonitszilánkja, ami általában még inkább meg tud arról győzni, hogy az aktuális alkotással valszeg nem lesz közös nevezőnk, az a körülötte generált hiszti és az elvakult, erőszakos lobbi mellette, hogy xyz filmnek/rendezőnek/színésznek bizony minimum jelölést, de egyébként mindenképp díjat KELL kapnia, különben nem ér semmit az egész akadémia, a filmipar, és ahogy a sokfelé tanúsított vehemenciát nézem, az élet maga sem. Na, ettől szokott végleg kiégni a biztosítéktáblám, és hát az Uncut Gems portáját is rendesen elérte ez a számomra igen visszás jelenség, tehát minden adott volt ahhoz, hogy a lehető legmélyebbre temessem a többi, korábban száműzött produkció kiszikkadt múmiája mellé. Vonakodva bár, de egyetlen dolog miatt mégis exhumáltam. Létezik Sandlernek egy nagyon komoly filmje, ami borzasztóan megérintett annak idején, a Reign Over Me (Üres város) és egyszerűen látni akartam őt az életemben még egyszer drámai szerepben, mert én mondom, piszok jól tud állni neki. 

Howard Ratner (Adam Sandler) a gazdag amerikai zsidó közösség fényűző életét éli, épp csak a feltornázott anyagi színvonal kirakata mögött nem akad elegendő fedezet. Bár ékszerüzlete felkapottnak mondható a környéken, hiszen rangosabb polgártársakat is behúzogatnak a kétes üzletkötői, valójában nagyon gázos hitelekből, zaciba adott értékekből tartja fenn magát és a csilli-villi drágakőbizniszt. Balszerencséjére a messzemenőkig kifinomult érzékkel hatványozza maga körül a bajt a hatalmas kockázatvállalásaival, amikre persze rendre nem jönnek a nyerő leosztások. Ezen a ponton röppent be minket Howard halálos iramot diktáló hétköznapjaiba a Safdie testvérek már többször kipróbált rendezőpárosa, hogy szemtanúi lehessünk egy minden eddiginél nagyobb volumenű üzletkötésének, ami egyetlen csapásra lesöpörheti a vállára nehezedő, most már akár életveszélyes terheket. Anyagi felmentőseregként egy brutálisan ritka fekete opálra tett szert, egyenesen a kizsákmányoltnak ugye egyáltalán nem nevezhető Etiópia egy random bányájából. A tét tehát óriási, hősünk minden erejével az értékesítés csatornáját adó árverésre koncentrál, ahol reményei szerint ezzel a magányos kődarabbal több, mint egymillió dollárt kasírozhat be. A néhol elkeseredett, máshol mámoros fellegekben járó harca az apró-cseprő fiaskók és komolyabb fenyegetések kivédésében azonban átláthatatlanul sötét árnyékot vet amúgy is atomjaira tört magánéletére, melyben kettős szerepet kell szimultán játszania a nagycsalád és a szűkebb környezete előtt. Ez amúgy akkor is a’la nature embert próbáló feladat, ha más atrocitás épp nem ostromolja az ember idegrendszerét. Más szóval a szüntelenül még nagyobbra vágyó emberi gyarlóság drámája rajzolódik ki előttünk, amint Howard törekvései ellenére egyre mélyebbre csúszik a nyúl üregében, ahol valszeg nem Csodaország kies tájai várják meleg szeretettel, hanem egy pár jóféle, igen ragaszkodó betoncsizma örökbarátsága. Kedvelem a lelkileg nyúzós-húzós-sanyargatós alkotásokat, de ez végül nagyon nem olyan értelemben lett földbe döngölő, mint vártam.

Egyébként kezdem lassan azt hinni, hogy bennem tenyészik minden bajom forrása. Annak a bajnak, ami nagyívű gellert ad a meglátásaimnak és általános ízlésemnek másokéhoz képest. A Jojo nyuszi után ugyanis újfent egy olyan műbe tenyereltetett a végzet, amit nem tudok az esetleg hozzám támasztott elvárásokhoz igazítva megdicsérni. Előre is elnézést, ha csalódást okozok bárkinek, de az Uncut Gems semmilyen pozitív értelemben nem borított meg különösebben. Amíg a Jojo sem véste be magát határozott mozdulatokkal a szívembe, azért élmény szintjén bőven tudott ajándékozni nekem kicsattanó pillanatokat és emlékezetesebb alakításokat, Sandler legújabb nagydobása viszont szórványos találatai ellenére is simán felért egy módszeres kínvallatással, holott abszolút nyitottan álltam hozzá és folyamatosan fürkésztem a csatlakozási lehetőségeimet a cselekmény előrehaladtával. No, de mi csúszott ennyire vakvágányra?

Például a rettenetesen tolakodó és messze elhibázott zeneválasztás, ami tulajdonképp egy konstans hullámzó agyzsibbasztás a teljesen hangulatidegen retro synthwave stílusával. Én komolyan nem tudom eldönteni, hogy most akkor túl ostoba voltam felismerni a mögöttes párhuzamát, avagy nem is volt ilyen, pusztán méltatlan az ízlésem kiélvezni a rendezőpáros rendhagyó megoldását? Érthetetlen és megdöbbentő számomra, hogy az egészen jelentéktelen mozzanatoktól a csendet kiváltképp megkívánó sarokpontokig végigkísér minket egy pocsékabb Jean Michelle Jarre utánzat, totálisan elnyomva a párbeszédeket és tönkretéve a kulcsjelenetek súlyát. Szabályosan nonstop zsongott a koponyám beltartalma és kimondottan idegesített, hogy egyszerűen nem hagy agyilag rásimulni az eseményekre. Fejfájásom fő problémájaként tehát ezt azonosítanám. A furcsán kilógó dallamok borzalmasan leuralnak mindent maguk körül, inkább hat öncélú művészkedésnek, mint megfelelő eszköznek a látottakat elősegítő aláfestéshez. Mindezt tetőzve pedig ott vannak még a már megemlített elnyomott párbeszédek is, amik alapjáraton egy kvázi dokumentumfilmes vonalat követtek a párhuzamos szóbeli interakciókkal. Részemről ezt az egymás szavába locsogást, valamint több torokból egyidejűleg felszabaduló, véget nem érő heves dumát és ordibálást rohadtul nem tartom életszerűnek, még ha az adott helyzet feszültségét is hivatott szemléltetni. Az meg pláne ledobja rólam az ékszíjat, ha erre a nettó káoszra még tejszínhabként ráfújják ezt a szereptévesztett és mocskosul feltekert zenei sávot, valami elképesztő kakofóniát zúdítva a nézőre. Alig vártam a következő 20 másodpercnyi csöndet. Ha ezzel a kényelmetlen érzéssel akarták közvetíteni Sandler karakterének emésztő szenvedéseit, azt aláírom, átjött. Csak épp a nézhetőségét dobta sutba vele, ami egy filmnél annyira talán nem feláldozható szempont. Ha ennek a káosznak az összetevői némiképp jobban egybecsengtek volna, talán elkapna egy mindenki számára élvezhetőbb, átélhetőbb hangvételt. Egy testesebb drámát, ami a szakadatlan kudarcok permanens lehúzásai közt alig-alig operál feloldásokkal a játékidő alatt, nehéz így szimpatikussá tenni. A másik, amit megint csak nem érek fel, hogy egy zsidó gyökerekkel rendelkező testvérpár mi okból ábrázolja úgy a saját közegét, mintha csak a vonatkozó sztereotípiák nagylexikonjából léptek volna elő a karakterei. Noha a film nem igazán hagyta, hogy nyugiban vizsgáljam, sok árnyalásukra tett szándékot nem fedeztem fel benne, de bőségesen megeshet, hogy csak engem tompítottak el addigra a fentebb írtak. Filmként tehát személy szerint nem sűrűn fogom elismerő szavakkal illetni, ám elhallgatni nem fogom az erényeit sem.

Az pedig egyedül a színészi játékban ölt testet. Ilyen tekintetben nem érheti szó az Uncut Gemst. Sandler bár távolabb lép a komfortzónájától, azt a kiemelkedő játékot hiába vártam tőle, amit az előzetes dicshimnuszok kürtöltek szanaszét. Nagyon kampányoltak mellette minden fórumon, de ez a teljesítmény nem ért volna szobrot, főleg a mostani mezőnyben nem... Szépen megfogta és összepakolta eddigi figuráiból a szokásos manírokat, csak kipucolta az altesti poénokért felelős részleget és voilá, elkészült az átlagos szürke egér, ám így is kifejezetten ismerős Adam Sandler. Ha kiollóznám jelen alakítása tartópilléreit, vajmi kevés próbálkozás után lazán vissza tudnám illeszteni az elmúlt 10 évének filmjeibe, ahonnan importálta azokat. Nem rossz, nem rossz, de az átütő falbontás az nem ilyen. Egyébként ez a tisztességes iparosmunka jellemzi a színészgárda egészét, remekül hozták a rájuk bízott alakokat egytől-egyig, Kevin Garnett pedig… leírhatatlanul jó volt mozgásban látni egy élő NBA legendát a sztoriban. A sztoriban, ami szintúgy távol áll a spanyolviasz minősítéstől, mindazonáltal hozza a megfelelően korrekt szintet. Sajnálatos módon potyára erőlködik fenntartani a fondorlatosság látszatát, az elhelyezett csavarok kikandikáló lábát messziről felismerni, egy idő után nagyon áttetszővé válik, hogy miként és merre is tartunk. Ráadásul a cselekményt rendre haszontalan zsákutcákba fordítják, amik azon kívül, hogy mélyíteni szeretnék főszereplőnk megpróbáltatásainak ábrázolását, csak újabb kihagyhatatlan ziccereket nyújtanak a zenei ámokfutások gyötrésének. 

Mit is írhatnék összegzésnek… Egy nyögvenyelősen száraz falat, ami kis híján a torkom falára tapadt. Valószínűleg a büdös életben nem fogom újra elővenni, keservesen megszenvedtem helyenként az állandó zajszennyezését és a semmibe vezető töltelékjeleneteit, amik inkább talpaltak ki a flowból, mint együttérzővé puhítottak volna Howard áldatlan helyzetét illetően. Valahogy érdektelen maradt előttem. A színészi játékot elismerem, annyira viszont nem kavart fel, hogy átkelésre alkalmas hidat verjek az egyéb problémák fölé. És akkor még nem is mondtam, hogy a leglabilisabb veszélyforrásként bemutatott emberünk a Scooby Doo Bozontjának magyarhangján próbál fenyíteni. Hol tanítják ezt, most komolyan…

5/10, jóccakát!