Ha van filmes műfaj, ami soha nem tudott érdemben lehengerelni, az a found footage. Javarészt sajnos maguk a készítők hajlamosak megfeledkezni a belépő szintű formai keretekre ráerősíteni valami extrával, hogy a filmnek csúfolt valami ne merüljön ki egy vinnyogós decibelterrorban, amiből ráadásul lóf*szt sem látunk.

Őszintén szólva nem kimondottan nehéz hasonló egybitesbe botlani, hiszen a nullrizikós anyagi ráfordítás nem elég elrettentő ahhoz, hogy ne híguljon fel wannabe/kickstarter/kókány rEnDeZőKkEl a kínálat. Persze az ábrázolt reakciók és cselekedetek hétköznapisága, a képi kivitelezés amatőr kipárolgása a zsáner történelme kezdetén bőven elegendő volt a nép megfogásához, főleg egy hangzatos "megtörtént események alapján" címkével feldobva a borítót. Azóta azért csak eltelt több, mint 20 év és az újdonság acélos ereje ennyi idő távlatában már műanyagra sem futja. Azon készítők számára, akik leragadtak az ósdi és lusta receptnél, nincs semmiféle mentség, hisz ezen analógia mentén mások még ma is állomásra beérkező vonatokkal próbálnának meg kiijeszteni minket a mozikból. Lassanként mind ingerküszöbben, mind technikai lehetőségekben, sőt, elvárásokban is meghaladtuk az ötlettelenül riogató home video kategóriát, ami véletlenül felvett eseményeket hivatott szerkesztetlenül bemutatni nekünk. Pedig az igazán ütős megoldások nem ritkán filléres dolgokon vagy csak egy eredeti elképzelésen múlik, megérné 5 percnél többet eltölteni az anyag átgondolásával és kreatív csiszolgatásával. Jaume Balagueró és Paco Plaza valószínűleg pontosan így tett valamikor 2007. előtt, amikor összedugták a fejüket és megálmodták REC című zombis kameracipelősüket.

Talán három kezem kevés lenne megszámolnom, hányszor láttam a filmet, pedig ez a kombó asszem már akkoriban sem volt egy friss témaválasztás a zombidömping egyik napfényes évtizedében, plusz a found footage messze elkerült engem és én őt viszont. Fogalmam sincs, mi ösztökélt végül az első esély megadására, talán csak fiatal voltam és unatkoztam, mindenesetre ha van dolog, amiért tündeléptekkel visszabalettoznék az idő szövetén és vasmarkos kézfogásban részesíteném a suhanc jómagam, ez lenne az egyik. Jelen alkotás esetében ugyanis megint nem a "mit", hanem a "hogyan" éri el szememben a halhatatlanság csarnokát. Ez a képlet sokszor azért mozog nehezített pályán, mert a "hogyan" tiszta vizű forrásának megízleléséhez először le kell bontanunk a "mit"-ből eredő sztereotípiákat.

Valahol Spanyolországban Ángela és operatőre egy random TV csatornának készít ismeretterjesztő dokusorozatot különböző hivatásokról, abban 24 órát eltöltve az adott terület szakembereivel együttműködve. Történetünk a most éppen tűzoltóságról szóló anyag felvételéhez repít minket. Az ügyeletes állomány és a stáb egy jó hangulatú, ám eseményekben gyér éjszakát próbál valahogy elütni, a kosarazgatás és a tűzálló ruházat próbálgatása viszont kevés lesz valamelyest izgalmassá tenni a műsort, de ez a kétesélyesség benne van a formátumában. Az álmos órák csendjét aztán váratlanul kettészakítja egy riasztás és Ángeláék forgatása megmenekülni látszik reményük szerint legalább egy macskamentéssel. Út közben derül ki, hogy a város szívében egy társasház lakásában rekedt beteges, idős hölgy otthonát kellene sürgősen ajtómentesíteni. Kiérkezve a tűzoltók megkezdik a rutin eljárást, a lakást feltárva pedig elég aggasztó állapotban találják az igencsak életerős nénit, hőseink pedig alaposan belesétálnak az addig nem ismert kórság állkapcsainak marcangolásába. Kitör a pánik és a bizonytalanságban fogant kérdéseknél csak a nyaki ütőerekből felszökő meleg vér röppen fel gyorsabban a falakra. A benntartózkodók rögtönzött evakuálása azonban meghiúsul, amikor a kijárathoz érve szembesülnek az épület köré vont, lezárt karanténnal, ami körül hangyákként hemzseg a katonaság és a különböző, cseppet sem bizalomgerjesztő nevű szervezetek. Úgy tűnik, nem egyedül ők értesültek aznap este, és valszeg nem is mindenről, ám ha csak 5-10 perccel érkeznek később, talán most kívülről néznék ezt a hermetikusan rájuk zárt rémálmot. Ángeláék, a tűzoltók és a lakók egyelőre magukra maradtak az okok felderítésében, valamint az életük megőrzésében, mert az épületet a megafonok harsogása szerint kizárólag holtan hagyhatják el.

Ahogy írtam volt, ez a film nagy eséllyel nem a sor elején állt volna a legjobb forgatókönyv díjáért, de akár tudatosan, akár véletlenül, mégis előnyére kovácsolja ezt az egyszerűségében tökéletes kiindulást. Megválaszol és megold minden olyan kérdést, amire a hasonló mederben született zagyvalékok kísérletet sem tesznek, így nemhogy nem dob le magáról 10 perc után az élmény, fokozatosan húz befele és csalogat a következetesen vetett csapdáiba, érdeklődővé és függővé tesz, majd ügyesen játszik veled a történet befényelésével és az adrenalin adagolásával. Egyrészt az első pillanattól le van tisztázva a kamera jelenlétének oka egy tök szokványos, de helytálló alapsztorival. Másrészt a hivatásos operatőri kamerakezelés alátámasztja azt, hogy miért látunk is az egész őrületből valamit és hogy mint médiaképviselet, miért nem pukkad ki üres bullshitként az első "mit kamerázol" veszekedésnél a tájékoztatás kötelességére vonatkozó magyarázat. Ezek az apróságok mind-mind hozzásegítenek, hogy könnyedén átlépd a szokásos agyfaszok gáncsvetését és arra koncentrálhass, amiért valójában leültél a film elé. Az életszerűséggel ügyesen ötvözött, véres-hörgős parafaktorra.

Mert a REC rendesen talicskázza kifelé magából az emlékezetes és feszült jeleneteket, aminek furcsamód eszméletlen jól játszanak alá a spanyol színészek, ehhez csak picit kell elnézőbbnek lennünk a mediterrán vérmérsékletből fakadó harsányabb és teátrálisabb jellemükkel, bár tény, hogy sokkalta földközelibb szintre lett rángatva a szappanoperás beállítottság és tök emészthetővé, sőt, átélhetővé lesz a hétköznapira vett alakításuk. Meglepő, de az egy évre rá befutó, szögre ugyanez amcsi remake, a Quarantine mérföldekkel idegesítőbbre sikerült szereplők tekintetében (is). Ehhez a megnyerő játékhoz nyilvánvalóan szükséges volt az is, hogy a szövegkönyv ne férjen fel egy post-it fecnire és tartalmilag ne dobbal akarjon verebet fogni, valamint a színészekre bízott figurák is úgy diverzek értelmileg, foglalkozásban, motivációkban, képességekben, hogy átgondoltan tükrözi bele a cselekménybe bármelyik, akár a szomszédodból is ismerős lakosság polgárait, nem pedig egy steril tervezőasztalon megírt lista elemeit mozgatják a mögéjük helyezett környezetükből kitüremkedve.

A már 2007-ben is rendesen lerágottnak számító zombi témában bár semmi egyedit nem hoz magával a rendezőpáros, a jól működő elemeit használja és turbózza fel, majd önti le vele a found footage szintén megtartott, de kiglancolt alapszerkezetét, amivel számomra azóta sem látott minőségben tolták az aurámba a remekül komponált és kellően vérbő frászhozást, ahol a maszkmunka is borzasztóan dögösre sikerült. Mindenki szerencséjére VFX trükköknek csak minimális teret engedtek, ha volt benne egyáltalán. Le a kalappal például Javier Botet leszerződtetéséért, aki Marfan-szindrómásként különleges, meghosszabodott végtagi rendellenességeit színészként olyan szuperprodukciókban fordítja előnyére szörnyalakok bőrébe bújva, mint a Bíborhegy, A múmia, Az, Alien: Covenant stb... Amit tehát a film végén láttok, nem képmanipuláció, az ő maga. Nem hiába lesz az összkép kézzelfogható, közeli, fenyegető, borzongató és nyomasztó egyben. Ritkán megyek együtt lelki síkon a színészekkel ilyen filmek alatt, de meg kell mondjam, majdnem minden karakter tragédiája elfogyasztott belőlem egy darabot és kifejezetten tudtam szorítani a bemutatott sorsokért. Nálam önmagában ez kiemeli a hányatott sorsú műfaj kotványai közül, és a címmel, plakáttal sugalltakkal szemben nem egy csúnya baleset konzumpusztulata bővíti eggyel az imdb adatbázisát.

Nem fog rajta az idő, bármikor újranézős 8/10.