Biztos vagyok benne, hogy nem csak én dédelgetek egy fejben eltárolt listát a szükséges teendőkről arra a napra, amikor vígan közlekedő holtak gurgulázó kukorékolása vet majd ki az ágyból. A csoszogó, vagy épp lélekszakadva vágtató húsevő felebarátaink agykárosult apokalipszisére való játékos, lelki felkészülés elterjedése szélesebb körökben nagyjából egyidős lehet Lugosi Bélánk 1932-ben debütált első zombifilmjével, amely beemelte és fékezhetetlenül elgurította popkulturális szinten e sötét teremtményekről szóló népi hiedelmek koktélját.

A filmipar azóta is számolatlanul locsolja ránk a minden tekintetben halhatatlan téma jobb-rosszabb darabjaiban elültetett, olykor szögegyszerű, máskor velejéig beteg, személyi biztonságunk és testi épségünk megőrzésére tett tippeket. De mi van akkor, ha nem vagy az a tipikus túlélő alkat? Ha a világrohasztó végórán te lennél a legutolsó, akire feltennének egy tár lövedéket, vagy segítő kezet nyújtanának a halál marcangoló helytartóinak rád boruló árnyékában? Mi van akkor, ha minden forgatókönyv szerint te vagy a legtompább kés a fiókban, a szimpatikus szomszéd srác, aki az elsők közt válik az új világrend két lábon járó, szaftos húspogácsájává? Ez esetben a zombis zsáner fejére irdatlan barackot nyomó Zombieland a te túlélési zsebkönyved lesz a hagyományos zsákmányállatok archetípusainak tolmácsolásában. A kulcs a kezedben van, már csak a beválási esélyeket kell latolgatnod, amíg el nem jő a tudástárad élesített főpróbája.

A rendszerbe foglalt szabályok alapvető támpillérei modern világunk sietős hétköznapjainak, ahol a személyi szabadság kifejezés már önmagában mosolyra fakaszt egy kicsit jobban belegondolva, mit is címkézünk fel vele tulajdonképp. Hiába, mégis az anarchista csürhévé züllés védgátjaként szolgáló társadalmi konszenzusok normái választanak el minket többé-kevésbé az állatvilágtól. Civilizáció. Annyira szeretünk felvágni vele. Rugalmasan kezelni pedig még jobban. Naponta ingázunk ki-be felfestett határain. Ám mi történne, ha mindezen erkölcsi fékek halmazát semmissé tennénk egy pusztító járványtól összeomló őskáoszban? Láncát levert, veszett kutyaként vetnénk bele magunkat a végtelen lehetőségek fenyegető ölelésébe, vagy valamiféle rögtönzött közösségbe tömörülnénk újabb keretek közé szorítva magunkat? Esetleg autokrata félkatonai, vagy útonálló szerveződések szolgálatába állnánk? Magányos szerencselovagként élnénk napról napra? Tán nem is létező ellenszerek reménytelen felkutatásába fognánk? Mivel az unásig ismételt válaszok ösztönös felböfögése már álmunkból riasztva is mennek, így a Zombieland zubogó vérfolyamának olyan medret kellett vájnia a téma végletesen kiszikkadt vidékein, ami a bevett formulákon valamiképp átível és egy élvezhető tartományba érkeztet minket az ismerősen kibelezett díszletek közt.

Ruben Fleischer rendező fakó karrierje tán legtalálóbb döntését hozta meg, amikor a szokásos apokaliptikus drámázások és nagy megfejtések hajtóvadászata helyett egy habkönnyű road movie-ba tessékelte a kellemes frekvencián rezonáló színészi gárdáját. A karakterközpontú történetmesélés alig észrevehetően hullámzik a ritkán bekúszó, komolyabb hangvétel és a film csontozatát képező önfeledt humorfaktor között. Vígjátékról lévén szó, a lehető legkülönbözőbb figurák laza összeboronálását követhetjük figyelemmel, ahol a poshadó élőhalott outbreak csak egy mellékes katalizátora kötelékeik kölcsönös szorosabbra fűzésének. Botcsinálta családunk története arra igyekszik rámutatni, hogy az ember szélsőséges viszonyok közt is csak ember marad, ahol a végenyészet küszöbén innen eső értékek valamilyen formában, némileg eltorzulva mégiscsak továbböröklődnek azon túl, a gyökeresen megváltozott körülmények dacára. A film szerencsére bátran merészel a kis dolgokról szólni, megkockáztatja a gore fölé emelni a legátlagosabb emberek vágyainak bemutatását extrém háttér elé helyezve, ami különösen nagy impulzust ad a komikumának. Bevezet minket egy sor olyan abszurd helyzetbe, amivel a bennünk élő gyerek már megannyiszor eljátszott gondolatban, mi pedig ujjongva fogadjuk e nemes gesztust tőle, mert nem nekünk kellett kimondani végül, hogy igen, vákuumcsomagolt Twinkie sütemények kétségbeesett hajszáját, kiüresedett üzletek szétvandálkodását, hollywoodi nagyágyúk házának bejárását, vagy egy kihalt vidámpark kisajátítását szeretnénk látni két eszement trancsírozás között és/vagy közben. Ruben ezzel valójában megspórolta nekünk, hogy mi legyünk az „osztály hülyéi”.

Mindezt a Zombieland pedig simán megengedheti magának anélkül, hogy a paródia paródiájába zuttyanjon át, hiszen hőseink négyesfogata a legdöcögősebb jeleneteken is legtöbbször olajozottan átcsúsztat minket. A tesztoszteronhuszár Tallahassee, a komplexusos és aszociális Columbus, a nehézbombázó Wichita és húga, a firmányosan tudálékos Little Rock valószínűleg a büdös életben nem beszélgettek volna el egymással 2 darab szónál többet az addig ismert világunk beszakadásának pillanatáig. A szükség viszont törvényt bont, így hát muszáj lesz viharos kapcsolatukat megzabolázni, amennyiben élve szeretnének eljutni kitűzött célállomásaikig, amit egyébként beceneveik is takarnak. Ezzel az álnevezéssel próbálják érzelmileg távol tartani magukat egymástól, hogy egy életbevágó döntési helyzetben csupán feláldozható gyalogok, vérbő zombicsalik, lemetszhető koloncok maradjanak egymás szemében. Kalandjaik sodrásában aztán lassanként ráébrednek, hogy mindaz, amit oly görcsösen szorongatnak másoktól féltve egy letűnt kor emlékébe csomagolva, végig ott hevert a szemük előtt. Ők maguk az, amit fáradhatatlanul üldöznek. A családi békét, az összetartást, összetartozást.

A film motorját természetesen az antitúlélő attitűdök kényszercsapatának interakciói jelentik, melyben központi helyet foglal el a nyers tahóságot zsigerből prezentáló Woody Harrelson odamondogatós fenegyereke, akinek lételeme a folyamatos balhé és a plafonig kimaxolt carpe diem. Elemi ösztönlény, aki gondolkodás nélkül pozicionálja pillanatnyi szükségleteinek kielégítését a racionális döntések fölé. Harrelson, mint rendesen, egyenesen sziporkázik a tőle megszokott őszinte gátlástalanságában, aminek minden perce színarany. Hatalmas pofája borzasztóan jó rezonőrré teszi, akinek elmaradhatatlan replikázásai gyakorta zengőbben durrannak el, mint az eredeti poén, amit egy-egy foghegyről odavetett szóval, vagy lazán fasza testbeszédbe fojtott reakcióval kísér le. Legnagyobb szerencsénkre, erre bőven nyílik is alkalma, főként a Jesse Eisenberg formálta – saját bevallása szerint – önazonos tirpák egyetemista karakterével 180 fokkal szemben, aki kényszeresen igazodik autodidakta módon kidolgozott és csiszolgatott életbenragadási szabályrendszeréhez, aminek meghatározó eleme a #1 megfelelő kondi, a #2 duplázott lövés leadás, vagy a #3 nyilvános klotyók elkerülése stb… Mert fő az alaposság és a felkészültség. Ha léteznek még összeegyeztethetetlen alakok… Amikor pedig az ember azt hinné, hogy ennél magasabbra már képtelenség emelni a tétet, betoppan a csinibaba Emma Stone és a fifikás Abigail Breslin, akik összefogva felrúgják a magányos páros némiképp egymáshoz idomult hozzáállását és nekifutásból beledobják az eddig is sokismeretlenes egyenletbe a minden férfira végzetes veszélyt jelentő női faktort, ami nem mellesleg ésszel, vagánysággal és nagy becsben tartott önállósággal párosul. Gyilkos elegy, ami meg is teszi hatását a kalandorok sorsát illetően. Egyenként halálra ítélt személyiségük azonban kezdetben bizalmatlan, de hatékony szövetségre lépve ellenálló felületet képez a ragadozó dögökkel telített utazásaik során.

Egy agyament családi kiruccanás ez, amely szorosan tökön ragadja a zombis műfajt és tanulmányi tárlatvezetést tart a lejárt szavatosságú megoldásai közt. Kifordítja magából a jellegzetes, potens hősalkatokat, akikkel elbeszélteti, amit és ahogyan eddig senki sem mesélt el nekünk. A szereplők fokozatos kinyílása pedig óvatosan fékezi a tempót, amely még kívül tud maradni a zavartkeltőn, de érezhetően elfért volna még egy kevés öncélú erőszak a gyorsabb folyást elősegítő felhígítás érdekében, mert a nem túl hosszú, másfél órás játékidő így még épp nem kezd el feltűnni. Erre a szuszra sokkal több már nem is volt benne igazából, de kreatív látványvilága, pattogós oda-visszái bőven kárpótolnak e gyermekbetegségekért. 10/7,5.

A Zombieland MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!