Mielőtt botrányra éhes katasztrófaturistaként rávetnéd magad jelen szövegtörzsre, szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy ez az írás nem fog beállni az egyoldalú, hangzatos pocskondiázások sorfalába, hogy könnyű egyetértésekért felüljek a sokszor céltalan Disney-ellenszenv tomboló lökéshullámaira. Persze messzemenőkig tartózkodom bármiféle részrehajlástól, vagy kegyes félrenézéstől, de ahogy nem fogja zsebre tenni, amit ordító gyengeségeiért érdemel a film, ugyanúgy szeretném kiemelni mindazon erényeit, ami vastapsot ér.

Mert hiszed, vagy sem, akadt olyan is. Jóval a vetítés előtt elhatároztam, hogy tovább fogom vinni az Aladdin alatt egyszer már bevált nézői stratégiám és megpróbálom átmenetileg nullára dózerolni magamban a múlt emlékeinek arannyal futtatott lenyomatát, hogy ne boríthasson árnyékot egy épp csak megszületett, friss alkotásra. Önmaga koordináta rendszerében elkövetett hibáiért akartam elítélni, ugyanakkor hagyni fényhez is jutni esetlegesen kimagasló összetevőit is, hogy büszkén és megérdemelten csilloghasson, ha rászolgál arra. Pokolian nehéz a felesleges összehasonlítgatások aknamezején épségben átszökdelni, néha nem is fogom kibírni, hogy ne hemperegjek bele, de mindenképp megérdemli a teljes kép bemutatását. A képét, ami pont azt a hatást gyakorolta rám, amit előzetesen vártam. Menjünk neki egy kicsit messzebbről…

Miközben a film akadálymentes befogadására optimalizáltam az agyam, sokat merengtem azon, hogy tulajdonképp mi bajom nekem a Disney klasszikusok tajtékzó revitalizálási hullámával. Mélyebbre kellett ásnom annál a népszerű, level 1-es érvnél, hogy „lerombolják a gyerekkorom”. Azt nem tudják. Az már megtörtént, az enyém. 2019-ben viszont már olyan audiovizuális megoldások technológiáinak birtokában vagyunk, amik pár éves visszatekintéssel is hatalmas fejlődésbeli ugrásnak számítanak, nem, hogy évtizedekben mérve. Valahol természetes jelenség, hogy az ember szívesen újraszkineli a múltját. Ilyen jellegű korszakváltások partvonalán mindig is felbukkantak egymással szemben az idővel enyhülő, vérre szomjas szélsőségek. Nincs ebben semmi meglepő. Abban már inkább, hogy a történések inputját adó szereplő (Disney) hogyan kalkulál velük, miként állítja fel a fontossági sorrendjét, miben látja saját felelősségét, mire használja fel befolyását? És pontosan itt van a k*rva nagy kódhiba a mátrixban. Mert nem az újítási szándékban, hanem a mögötte mozgó szerepvállalás minőségében bújik meg és mérgez mindent maga körül. A Disney ugyanis mára a legfőbb filmipari tényezővé vált, egykor hatalmas stúdiók botorkálnak feneketlen bendőjének sötétjében, lassan totális monopóliumra tör, ahogy megugrott szervezete egyre több oxigént szív el a levegő után kapkodó, maradék konkurencia elől is. Megingathatatlan piacvezető, ami mégis piackövető magatartást tanúsít. Egyedülálló helyzetét kihasználó iránymutatás, úttörés, felfedezés helyett alámegy társadalmilag felkapott témáknak és divatoknak, lohol az aktuális percőrületek nyomában, hogy a centéhes profitmaximalizálás jegyében a legszélesebb tömegeket igézze meg szirén énekével. Ehhez pedig a legkevésbé sem próbál meg értéket teremteni, hanem szorgos hangyaként kiszolgál. Kiszolgál. Sem kérned, sem mozdulnod nem kell érte. Elpuhít, kényelembe helyez, beszűkíti a látótered. Kiszolgál. Kitűzött cél lett a porba tiport múlt hantján a becstelen eszközök szentesítéséhez. Tudatosan szállítja le az alkotói színvonalat, ugyanis ő is felismerte a világtörténelem emberi aspektusának egyik legnagyobb tanulságát. Történetesen az amúgy roppant többségben lévő, nehezebb életkörülményeitől tompa, alacsonyabb inger- és tudati szinten mozgókat hatványozottabban több energiába (értsd: pénzbe) kerül felzárkóztatni egy magasabb pozícióhoz, mint fordítva. Ha elsőre fanyalogva is, de sokkal előbb fog leereszkedni a fentebb helyet foglaló egyén, és attól a ponttól nyert a stúdió. Ott van a teremben az ember, nem? De. A Disney bizony kimondottan súlyos, kontraproduktív, ám számára egyelőre kifizetődő identitásválságban lubickol/szenved, ami bevételi szempontból tényleg tünetmentes, azonban a rákos szövetek lassan, de megállíthatatlanul terjednek testében. Sejtjeinek lebomlását az egyáltalán nem újkeletű, erőltetett menetre kényszerített filmes tömeggyártás katalizálja, amit mi, nézők eszünk meg minden megvásárolt mozijeggyel, merchandising termékkel, Blu-ray lemezzel stb… Sose felejtsük el, emberek, mi vagyunk e repedező rendszer reaktormagja, mi tartjuk el őket és bizony nem is rosszul. ŐK vannak MI értünk és nem pedig fordítva. Ezt mindig tartsuk szem előtt, amikor egy stúdió az újabb tartalmatlan tartalmát próbálja meg legközelebb letolni az öklendező nyelőcsövünkön. Mi diktálunk, mi tartjuk a gyeplőt. Csak el kell hinni.

Jon Favreau rendező szerintem fel sem fogta, de akarva-akaratlanul is összehozta a címmel egyik legönazonosabb opciót a sok közül, épp csak annyi szépséghibával, hogy inkább Király oroszlán az az Oroszlánkirály és ez mindent elmond a filmről. Ahogy az egy minimális gondolati legózás után várható volt, az élethű külsőbe passzírozott klasszikus számos ponton ordenáré vastag falakba ütközik. Az állatvilág evolúciója ugyanis nem kimondottan az érzelemkifejezést kidomborító adottságok fejlesztését helyezte előtérbe például olyan haszontalan skillek ellenében, mint rejtőzködő-, alkalmazkodó- és tűrőképesség stbstb... Így eleve bukásra volt ítélve az az elképzelés, hogy a korlátlan fantázia utolérhetetlen előnyeit élvező rajzfilm tartalmát, dinamikáját, bolondos játékosságát, szívfacsaró drámáját, ízes karaktereit egy az egyben rácsavarozzák egy szemkápráztatóan gyönyörű, de sajnos inkompatibilis alvázra. Hogyan is tudna annyi emberi vonást átadni egy látszólag a NatGeo-tól kölcsönzött random állat, mint az eredeti készítők saját ízlésükre rajzolt formái… Annyit sehogy. Legalábbis ugyanazt a receptet követve biztosan nem. Azonban nem kicsit megsüvegelendő a tény és becsületére váljék, hogy a számára megadatott, valóság szabta teret derekasan kihasználja, és amit lehet, azt többé-kevésbé az egyéni, hiteles állati viselkedésformák torzulása nélkül ki is hozza. Itt tényleg csak a változatosságában szűkre vett jelenetekre gondolok, mert mese ide, mese oda, a dalok alatt összeverődő és rögtönzött performanszt nyújtó fajközi mókázás ebben a formában elég lepattintó, bármennyire is nyitott elmével ülsz előtte. De ha már itt tartunk, a speciális effektek… az valami döbbenetes.

Ha más nem, az ebbe pakolt horror mennyiségű, minőségi munka önmagában kiérdemel egy elismerő vállveregetést a stáb részére. Ezek az állatok és köréjük kiterített környezetük az utolsó fűszálig éltek és lélegeztek. A legapróbb részleteket sem vették félvállról, itt bizony nagyon profi hozzáállás gyümölcsén legeltethetjük éhes tekintetünk. Például még a nem túl közeli felvételeknél is észrevehető a szereplők szemeiben utat törő fényrészecskék munkája, ahogy a más-más beesési szög hatására dinamikusan színezi az íriszüket. Vagy az állatok teljesen valódinak ható bundája, amikor pontosan lekövetik az izomrostok mozgását, a környezeti hatásokat, de még a testek élein, a szőrszálak közt átszűrődő fény is a helyén van. A vízcsobogás, a felkavart por, a testek súlya alatt deformálódó talaj, a tűz, az általános fizikája, a közeledésre megnyíló növényzet, meg úgy az egész afrikai fauna és flóra lenyűgözően egységes képben illeszkedik egymásra. A napfény és árny birodalmát bejárva szép számmal leszünk tanúi olyan vizuális megoldásoknak, amik megkérdőjelezik bennünk, hogy nem egy David Attenborough természetfilmmel van-e épp dolgunk? Hogy mindezt volt időm és szabad figyelmem megvizsgálni, valahol mondjuk árulkodó… És ez lenne a korábban már említett kétélű fegyver, ami éberen őrt áll az ismert cselekmény mellett és szakadatlanul lecsapkodja érzelmi görbéjének magasan kiugró és legmélyebb csúcspontjait. Ha nem is gyalulja tükörfeszesre azt, de meglehetősen beszűkült tartományban fogja ezután mozgatni a szívünket. Mindemellett – nyilván – búcsút kell mondanunk a bohókás színvilágnak is, tovább tompítva az események húzását. Így esett meg, hogy életemben először nem gázoltam térdig a drámától kioldott könnyzacskóim tartalmában, vagy nem csapkodtam ütemesen pirosra az önfeledt vidámság pillanataiban a combom egy Oroszlánkirály(!!!) alatt. És ez valami nagyon szokatlan volt. Pedig meg kell mondjam, a legműködőképesebb jeleneteket pont az ismerős dallamokon bekúszó apa-fia szál tolmácsolta, ott azért volt némi kraft, aláírom. Ezzel egyidőben a dalok annyira üresek lettek a valóság kézzelfogható börtönébe zárva, hogy nemhogy a flow nem kapott el, de agyam védekezőmechanizmusa mindannyiszor automatikusan felkapcsolta az eredeti rajzfilmhez kötődő nosztalgia-infúzió pumpálását, hogy csillapítsa a megtestesült semmi érzését. Igazából minden csak úgy szép sorban megtörténik. Simba megszületett. Oké. Pipa. Megszöknek. Oké. Pipa. No lám, megmenekültek, oké. Pipa. Jön a dorgálás. Pipa. És így tovább… A játékidő oroszlánrészében (elnézést) lelkileg maradéktalanul parlagon hagy, ennek ellenére a kritikus pontokon minden törekvése ellenére annyira legalább meg tud érinteni a film, hogy ne a vegytiszta unalomba panírozott látványorgiák szelektív gyűjtőjében landoljon a végeredmény. És ez sokaknak elég lesz. 20 évvel fiatalabban talán nekem is az lenne.

A szereplők való világba rángatását egyébként gyorsan meg lehetne szokni, ha a magyar szinkron nem akarná az esetek 80 százalékában meggátolni a csatlakozási folyamatot. Valószínűleg én vagyok az egyetlen naiv álmodozó, aki az utolsó utáni pillanatig hitte, hogy a régi, emlékezetesen karakteres, a megszólaltatott állatok lényegét profin kidomborító szinkronhangok közül a lehető legtöbbet visszahozzák majd nekünk. Hát így… nem. Nem. Full csere. Nem baj. Ettől még működhetNE is, HA: a kiskorú Simba nem vesztené el néha hangban, hogy mi is történik körülötte, Zordon szürke, hajléktalanszagú külsejét (valami borzalom, hogy néz ki) nem egy annál is jellegtelenebb tónusú, színtelen-szagtalan alibizés töltené ki, ha a fő poénforrás Timont megszólaltató szinkronszínész nem volna annyira fájdalmasan enervált, és a zseniális hiénákat sem herélik ki olcsó felmondásokkal, ha már a szövegkönyv egy határ trágya volt. De Zazuval koppantunk le a történet legaljára. Atyaisten. Botrányszar. Karakteridegen, buta, egyáltalán nem vicces, kristályosan kínos. Direkt nem nevesítek senkit, elég büntetés nekik a produktum. Cserébe legalább Mufasa, felnőtt Simba és Nala, Shenzi is hellyel-közzel rendben van. Az énekelt sorok ellenben további homlokráncolást generálnak itt-ott, amikor az amúgy sem acélos párosítások hajlítgatós R&B-s vonyításokban törnek ki. Jaj… A szinkron nálam messze alulmúlt minden mást.

Összességében inkább beszélhetünk egy pillanatnyi érzékszervi bódításról, mint maradandó élményről, ami az Oroszlánkirály világába újonnan megérkezőként el tudom képzelni, hogy lehet akár kellemes tapasztalat is, hiszen megvoltak a maga pillanatai, ha az eredetihez képest leszedáltnak tűntek is. Tényleg szép, tényleg valódi, tényleg kihozza a lehetőségeihez mért maximumot. Az állati vonások és attitűdök megjelenítése impozáns, a legapróbb gesztusig kidolgozott, ami igazán nagy lapáttal tesz a látvány hitelességére. Nem hanyagságból elkövetett hiányosságokból ered itt a baj, hanem az elhibázott koncepcióból, amit a Disney tűzzel-vassal keresztülvert mindenen. Kimondottan sajnáltam, hogy a sztori szinte teljesen érintetlen maradt, még a Ritchie-féle Aladdini minimumra sem szorítkozott. Bár, ha a limbikus rendszerem beleszakad sem tudom felidézni, hogy mivel töltötték fel az eredeti játékidőt további 30 perccel, és azt is minek… Ami mégis végérvényesen rázárta csalódottságom vitrinjére a lakatot, az a méltóság, fennköltség, nemesség komplett kiveszése és a megfogalmazott tanulságok csomagolásának kiszikkasztása volt.

Mindenesetre kiváló erődemonstrációs prezentációt kaptunk a legmodernebb képalkotási technológiáink aktuális fejlettségi szintjéről, aminek köszönhetően most már tudjuk, ha rohamosan pusztuló bolygónk nagyipari kimerítését és módszeres szennyezését folytatjuk még pár évtizedig, az 510 100 000 km²-nyi elsivatagosodott kopárság műanyagkupacainak közepén is pompás délibábként 3D modellezhetünk magunknak hamis természeti kincseket és állatvilágot. Ennyire tudatosan szerintem még az életben nem treníroztam magam egy vetítésre, aminek meg is lett az eredménye. Hála a letekert ellenérzéseknek a feldolgozás teljes spektrumát tisztán szemügyre tudtam venni, ezért távol tudom magam tartani a heves indulatokban fogant, átgondolatlan értékeléstől.

Higgyétek el, erre elég lesz egy belépő szintű 4K tévé is a nappalitokban. 5,5/10.