Pontosan egy évtizede kaptunk megannyi szempontból emlékezetes leckét arról, hogy a csillapíthatatlan éhségtől holtában is nyüzsgő Zombieland bizony nem az a tájék, ahol különösképp be kéne feszülnünk néhány „apróbb” elrugaszkodástól a vaslogika vértől sikamlós felületéről.

A játékszabályok mit sem változtak, agykérget hámlasztanunk tehát ezután sem kell olyan jelentéktelen dolgok felett, hogy mégis honnan a kénkővel járólapozott pokolból van mindenki rogyásig lógó fürtökben skúlóval és Doomguy-t megszégyenítő fegyverarzenállal felszerelve, vagy ki az öreganyámtérdeszakálla jár még be több műszakban szorgalmasan melózni az erőművek reaktoraiba, hogy 10 év után is életerős áram csörgedez a falakban. Nyugodtan elengedhetjük továbbá az öröklét titkát játszi könnyedséggel feloldó akkumulátorok esetét a szertehagyott gépjárművek korrodált motortereiben, de a megpimpósodott hajtóanyagoktól mentes és szemmel láthatóan kicsattanó egészségnek örvendő üzemanyagrendszerek sikersztorijait is. Egyetlen, csakis egy küldetésünk van a bársonyszékbe süppedve. Felidézni magunkban, hogy mit is jelent a Zombieland brand, majd felölteni a legszebb vigyorunkat, hogy hathatós kaliberbe öntött humorával kioszthassa nekünk szívből jövő fejlövését. Sokszor. Nem fog fájni. Na jó, nem mind.

A legtöbb portál egyből nekiment a hangzatos fejtegetésnek, hogy ugyan megérte-e 2 önkormányzati ciklust várnunk a folytatásra. Ahogy én látom, ótvaros fércmunkára napokat is kár várakozni, a méltó kiterjesztésre pedig bármennyit érdemes, szóval itt és most rövidre zárnám e Schrödinger Zombieland-jét övező lényegtelen kérdést: nagyon is. A két rész közt hosszan elnyújtózó időszakban a maradéktalanul visszatért stáb és színészi gárda lehetőséget kapott megfelelően előkészülni valami grandiózusabbra, elmebetegebbre, szellemesebbre, amit csak ízfokoz a családdá kovácsolódott csapat belefektetett szíve-lelke. Nem beszélve arról, hogy a történet sajátos hangneme és szabad stílusa tényleg bármit megengedett a folytatás tekintetében. A rajongói elvárásokon kívül semmi nem kötötte gúzsba a készítők kezét, ami elég nagy ajándék a filmiparban, ugyanakkor van, aki elviselhetetlen terhet lát ebben és meg is roppan alatta. Hogy mindebből végül mennyivel tudott élni Ruben Fleischer alakulata, csak rajtuk múlt, de ilyen körülmények közt magasművészet lett volna pár méterről kapufára bikázni a második lövést. A végeredményről azonban túlzás volna azt állítani, hogy ennyire egyértelmű lett.

Tudjátok, mi a baj a leülepedett béke ringató nyugalmával? Nyomában mindig háború és konfliktus jár. Egy végtelen ciklusban kergetik egymást körbe-körbe. A biztonságérzet jóléti menedékében az ember egy idő után ugyanis elkezd unatkozni és kombinálni. És tudjátok, mi a két legveszélyesebb dolog, amit az ember csak tehet? Az unatkozás és a kombinálás, főleg kéz a kézben egymással. Az valahogy még sosem hozott kecsegtető eredményt a történelem során. Tallahassee, Columbus, Wichita és Little Rock összeforrt családi egységét éppen e törvényszerűség ostromolja szakadatlanul, miután rendkívül szerényen bevették magukat a Fehér Ház csodákat rejtő falai közé. Bár útjuk végén meglelték a hőn áhított, végleges letelepedésükre alkalmas fészket, ahogyan az lenni szokott, a megszerzésével beteljesült birtoklásban már el is dobnák azt. Alapvető emberi hibák vezetnek fantasztikus négyesünk feloszlásához, ami lépéskényszerbe és újra játékba hozza őket a már legutolsó meglepetéséig kiismert, bezombult környezetben. Egy szó, mint száz, a hasztalan cívódások tengerében a lázadó tinik durcájától fűtve Little Rock stílusosan lelép egy pacifista hippivel, és nem ártana megtalálniuk őt, mielőtt az ad hoc összeállt duó el nem veszti a fejét, kezét, belét, úgy mindenét. A zaklatott mentőcsapat helyzetét kissé tovább bolondítja a szerencsés/szerencsétlen véletlennek köszönhetően hozzájuk verődött Madison zsibbasztó szőkesége, aki izgalmas új hús… nos… színt hozott a csapatba, ami persze nem marad szó és tettek nélkül. If you know what I mean. Az igazi bökkenő viszont csak ott üti fel rútul vicsorgó fejét, amikor egészen véletlenül beléjük nem botlik egy valaha szimpatikus mosolyú, mára csak üres motoros funkcióitól vezérelt fiatalember gennyes váladékban csattogó állkapcsával, akinek valamiért derogál észrevenni, hogy nem mellékesen egy tárnyi 9mm-es átütötte a már cafrangosra csipkézett koponyáját. Bizony-bizony, egy új szintre evolválódott fajjal, lényegesen ellenállóbb döggel van dolgunk, hiszen a természet törvényei sem ültek le meleg pulóvert horgolni egymásnak, amíg elkényelmesedett házfoglalóink történelmük ereklyéivel játszadoztak az elnöki rezidencián. E cseppet sem elhanyagolható apróság fénytörésében aztán menten a sztratoszféráig ugrott a tét, csak hogy a kedvünk ne legyen sötét. Bocs.

A Második lövés nem vállal teljesíthetetlent, inkább kiragadta a már kultszintre emelkedett előd kedvelt momentumait, jellegzetességeit és fogásait, majd eszeveszettül feltupírozta azokat. Így jut már minden második mondat végére egy-egy aranyat érő Harrelson reakció a legtahóbb fajtából, így kellett konténerekkel több löncshúst és málnaszörpöt elhasználni az akciójelenetekhez, így kerülnek már-már Family Guy szintű random bejátszások a sztorivezetésbe és így mer a film egésze bátran elszabadulni, ami betyárosan jól áll neki, nekünk pedig megállás nélkül szállítja a rekeszizom tornagyakorlatokat. Persze senki ne várjon eltartott kisujjal finomkodó angol nemesi humort, de hát ez nem is az a kávéház, nem is volt soha. Légiesre habart örömjáték bontakozik ki a szemünk előtt, aminek helyén van a szíve és nem felejti el, honnan jött. Olykor túlzottan nem. Mindenesetre az alaptagok viszonya dinamikusabb, mint valaha, kinyíltak a szellőztetéstől. Meglepően jól hasít még mindig a bevett recept, érdekes módon azon pontjai kezdenek el megreccsenni, ahol megpróbálja kitologatni az összetevők korlátait.

Ezek a gyengébb pillanatok érezhetően egytől-egyig az újonnan felvonultatott szereplőkhöz köthetők. Nem vagyok benne biztos, hogy fenn kellene akadnom egy műfajparódia éppen szolgálatot teljesítő eszközein, amivel szándékosan túltekeri a kifigurázott embertípusok eleve irritáló mivoltját, de képtelen voltam tisztán így figyelni például faék Madisont (szorri faék), aki nem egyszer próbálgatja mentális tűrőképességünk, vagy Luke Wilson alakította Harrelson tükörparasztját, amikor ripacsmétere itt-ott bőséggel kiakadt. Tipikusan olyan pillanatok házigazdái voltak, amin felnyerít az ember, de rá 10 másodpercre már legszívesebben visszainhalálná a terembe lehelt nevetését. Döntő többségében nem ez az uralkodó vonulat, de azért szabad szemmel jól látható. Helyénkezelés és egyéni ingerküszöb szintjének kérdése, hogy kinek mi ér révbe, engem összességében nem borítottak ki a székből. Az már hangyányit jobban zavart, hogy a történet felépítése kísértetiesen megközelíti az első részét. Mintha az eredeti szerkezeti tervrajzokat írásvetítőre helyezve átkopírozták volna és az ismerős vonalak határolta régi-új területek komolyabb falbontások nélkül csak más színösszeállítást kaptak volna. A vicc az, hogy a film több helyen ekézi is magát ezért szendén pillázó önkritikával, de könyörgöm, ha ez alkotói szinten felismert tény, miért nem szakadtak el markánsabban az egyszer már bejárt úttól. Tudom, tudom, jártat a járatlanért… A lustaságnak viszont azért van egy egészséges határa, amit ebben a tekintetben ők tisztességgel átléptek most, mégsem tudok/akarok rá neheztelni, mert cserébe emlékezetes moziélményt táplált belém.

Összegezve… az új szereplők nem igazán tudnak felérni a régiek már lecsiszolt együttműködéséhez, valami kicsit elment az összedrótozásuknál, semmi vészesen komoly egyébként, csak néhol megdöccensz az illesztéseken, mintha a létszámbővítési kísérleteknél kihunyni látszana Zombieland jellegzetes varázsa. Ellenben, amikor a Harrelson-Eisenberg-Stone trió színen van, ők bármilyen ingatag jelenetet legalább nullszaldóra kihoznak minőségben, de változatlanul Woody adja ki a fő hangulatfelelőst és mi tagadás, rohadtul megy neki. Rég röhögtem már ennyit őszintén. Little Rock sajna még mindig csak a nyomukban sántikál, ez a humortalan hippis vonal pedig még lejjebb rángatta a teljesítményét, amit a hanyagul összerántott sztori csak jobban kidomborít. Bármennyit is ügyetlenkedjen ez a nettó jószívű marhaság, azt meg kell hagyni, hogy a gore faktor szépen fel lett csavarva a változatos ötletekben kieresztett belek közt, láthatóan okultak az első rész lassabb tempójából. Szóval ott tartunk, hogy van egy vállaltan keveset markoló, de éppenséggel sokkal többet fogó filmünk, ami időnként megnyikordul be nem váltott reményei alatt, messze nem hibátlan, de hát mi az a világon… épp olyan emberien tökéletlen, mint a szereplői. Nem fogja mindenki elfogadni őszinte közeledését, de aki hagyja, hogy magához ölelje, annak működni fog. Számomra például az összkép egy árnyalattal fényesebben csillog az első résznél. Madison tűpontos megfogalmazásával élve, csupán a hegyét tette be, de így is csak ajánlani tudom nektek 99 perc masszív jókedvért.

8/10.

A Zombieland: A második lövés MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!