Sokszor érzem, hogy lassan rámszakad a padlás a törlesztésre váró filmek türelmetlen súlya alatt. A helyzet egyébként tényleg nem irigylésre méltó, jobbára ugyanis olyan művek alkotják ezt a kritikus, majd’ behozhatatlan tömeget, melyekről messziről ordít, hogy még a ráfordított időt, tán a megtekintési szándék keletkezését sem éri meg. Viszont valamiféle belém nevelt, kényszeres tisztességtől és elgyengült reményektől ösztökélve hagyom, hogy tudatom egy félreeső neuronjában megkapaszkodjanak az utolsó pillanatig. Mivel napról-napra egyre több lelkiismereti és fizikai tárhelyet foglalnak, néha muszáj ráfordulnom a többlet lecsapolására. Így került képbe hosszú idő után a kerregő bolygóközi skalpvadász legfrissebb kalandja. És, hogy megbántam-e, hogy 12”-nyi kijelzőre száműztem egy kontinenseken átívelő repülőúton, a folytatásból kiderül...

Tudjátok, mi bizergálja az idegháztartásom (van ilyen szó?) a szimplán csak rossz filmeknél is erőteljesebben? A színtelen, szagtalan, semmilyen, jellegtelen, üres, sivár, céltalan, felesleges, lapos és hatástalan filmek. Ami még arra sem képes, hogy akarva-akaratlanul, de istenesen kiakasszon, legyen az szánt szándékkal indukált megbotránkoztatás, vagy pusztító ostobaságból, esetleg hozzá nem értésből elkövetett filmipari blaszfémia. Mert Shane Black rendező munkája tokától-bokáig kimeríti a leírtakat. Konkrétan lidokainba mártotta a lelkem, nem érzek semmit. Betódult a pupillámon, de célba már nem ért, valahol az agy-szív útelágazódása előtt szertefoszlott bennem, se több, se kevesebb nem lettem általa. Itt álljunk is meg egy pillanatra átbeszélni valamit. Egyáltalán nem arról van szó, hogy beláthatatlan mélységeket karmoló, napokra elég gondolati inputot nyújtó alkotást vár az ember. Attól, mert az első filmek idővel kultstátuszba emelkedtek, és némelyik folytatásban is láthatóan éledezett némi fantázia, még nem jelenti azt, hogy ne kéne őket a helyükön kezelni, vagy ne lenne baromság irreális rétegeltséget várni a Predator témától. Ezek régi vágású akciófilmek, nem kell feltalálniuk semmit. Bőségesen elég volna, ha a rendelkezésükre álló egyszerű alapanyagokból kifőznék a maximumot. Olyanokból, mint a hangulatfokozás, az atmoszférateremtés, dinamika, pergő löncsölés, következetes cselekményvezetés, vagy a karakterek közti szinergiák. Én azt mondom, hogy a piszkosul buta és vérszegény AVP2 kivételével nagyjából mindegyik Predator film többé-kevésbé megugorja a lécet, ezúttal viszont az a Shane Black éri be az unalmasan kötelező minimummal, akinek például köszönhetünk egy tök jó kis Kiss Kiss Bang Bang-et, vagy a szintén korrekt Iron man 3-at. Közel sem voltak tökéletesek, de emellett… aranyveretes mesterdarabnak tűnnek. Megkockáztatom, hogy egyetlen Antal Nimródunk által 2010-ben vászonra vitt, enyhén megosztó Predators is dúsabb, feszültségben gazdagabb élményt ajánlott ennél, ami ráadásul sokkalta nagyobb tisztelettel is nyúlt a téma feldolgozásához.

Történetünk ismételten nem merészkedik különösebben messze az évtizedes komfortzónától és megmarad az elit harcosainkat tömörítő kompánia módszeres kizsigerelésének receptúrájánál, csak leheletnyit újraszínezték a pilléreket. Természetesen az égből random alászálló high-tech űrPampalini tűzerőben és taktikai képességekben végig kiugró fölényt mutat, kivéve, amikor a – vigyázat, erős kifejezés jön – „sztori” előrehaladásért süvölt, ilyenkor kell dobni a humán erőforrásnak is egy szeletet a tortából. Jön a szörny, becserkész, lehentel, majd őt cserkészik be, aztán lehentelik. És miért tűnik fel az előbbiekben lefektetett játékszabályok ellenére mindez? Mert ebben a filmben tankönyvi szinten kergetik és egyenlítik ki egymást a világi időhúzások és a „szódával elmegy” akciók. Utolsó mentsvárként a felejthetőbb karakterszínészekből összedrótozott társaság talán feltupírozhatná az összképet, de jaj, hát véletlenül nem elfelejtettek skill pontokat adni nekik a humorra és a karizmára…? Borzalmasan kínos a művi jópofizás, a levegőbe lövöldözött, minden tökösséget mellőző egysorosok és a fátyolosan pislákoló szimpátia kiváltására sem elegendő karaktermélységek. Iszonyatosan érződik a minden más kárára erőltetett „ide még kéne valami ütős poén” hozzáállás. És akkor még nem is beszéltem arról a gyakran alkalmazott, pusztító filmipari napalmról, amit hála az égnek ez a franchise is ledobott az események közepébe. A gyerek szál. Hát ez tényleg, ez tök kell nekünk, nem? Amint megéreztem a tejfogszagot az első trailer során, menten keresztet vetettem kegyelemért esedezve. Ez meg egy elreppent eszperente lett. A gyereket körülvevő felszínes viszonyok és meg nem jelenített érzelmi motivációk, valamint teljesen neutrális „zseni mert autista és autista mert zseni” karaktere is kb akkora relevanciával bírt az összeszenvedett 107 perc alatt, mint most eme nyelvlecke. Mondjuk legalább a fényt tök jól visszaverte. Derítő még lehet a srác. Különben is, miért kell nekem ilyeneket végignéznem egy PREDATOR filmben? Pont annyira nem hiányzik, mint egy Transformers-ben az emberi szekció játékidő gyilkos, állandó problémázása és sírása.

Szóval kiérezni, hogy a rendező megkísérel valami új lendületet, valami eddig nem látott árnyalatot adni a témának, van itt csillagközi vadászkopókkal felszerelt, több féle ragadozó, megújult fegyverzet, űrhajós fogócska, néhány kedves utalás az ősökre, de a mérleg másik serpenyőjébe pont annyi vadbaromság és elcsúszott ötlet került, hogy tökéletesen kihúzták egymást nullára. Kezdem lassan megtanulni, hogy egy plakáton jól hangzó név még nem garancia semmire, Black talán eddigi legnagyobb mellényúlását könyvelheti el, de a színészek karrierjét sem fogja érdemben előremozdítani ez a fekély, ebben biztos vagyok. Ha akarnék, sem tudnék többet írni erről a komolyan vehetetlen, de még viccnek is tré kis semmiségről.

Legalsó polcos 5/10, amiből le kell vonnom további 0.5-öt a ragadozók vértezetének ultra kínai, elkeserítően vacak, műanyag kacat designja miatt. 4,5/10

A ragadozó MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!