Amundsen (2019.)

1200303.jpg

Néhány erős kivételtől eltekintve az életrajzi filmeket nem kultiválom különösképp, kimondottan kényes műfajnak tartom, ahol a legapróbb vétségekkel hasra lehet vágni a végeredményt, ezzel együtt akaratlanul is bepiszkolva a választott alany megérdemelt dicsfényét.

A valós személyek életének feldolgozása lényeges alkotói korlátokat szab az aktuális rendezőnek, ami egyesekből kirobbanó kreatív energiákat szabadít fel, másokra bénító teherként ülhet rá. Annak ellenére, hogy rengetegszer tűnik egy alapcsomag instant győztesnek, mind ismerhetünk példákat az érdektelenség kudarcába fúló megfilmesítésekre, amiknél a kertünkben serkenő fű megfigyelése is jelentőségteljesebb elfoglaltságot ajánl. Annyi biztos, hogy a hozott anyagot mindenki által befogadhatóvá, izgalmassá formálni merész belenyúlást követel meg legalább technikai-, színész- és történetvezetési oldalon, továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy a rendező maga miként viszonyul a főszereplőhöz. Inkább a nagyközönség elől rejtve maradt arcára borítana megvilágítást, vagy a közismert oldalát porolná le és polírozná fel még jobban? Egyáltalán köztünk van-e még a vászonra vitt illető és mindebből pontosan mennyit, mit enged megmutatni, mennyire lesznek kötelesek a készítők eufemizálni egyes vonásait, cselekedeteit? Amundsen esetében ez ugye már 91 éve nem szempont, de legalább ennyire kulcsfontosságú kérdés, hogy a rendező személyesebb vonalon, karakterközpontúan mozgatná-e a cselekményt, vagy a szenzációs szakmai tetteket szándékozik inkább kidomborítani, esetleg e kettő vékony mezsgyéjén kötéltáncolna anélkül, hogy túlzottan belesüppedne az élvezeti faktor kárára egyikbe, vagy másikba.

amundsen-3-1800x754.jpg

Roald Amundsen, norvég sarkkutató, úttörő felfedező neve bizonyára sokak dobhártyáján vibrál ismerősen a földrajz/történelem órákról. Rövidke, mindössze 56 évre szóló bérlete az életre valóságos kalandregényként vonult be a köztudatba és az utókor számára, melyben ő maga egy korai Indiana Jones figuraként feszegette megállás nélkül az emberi tűrőképesség határait, évtizedeken át tanulmányozva, tapasztalva, majd sikeresen leigázva a sarkköri térségek veszedelmes természetét. Lenyűgözött gyermekként világhírű honfitársa, Fridtjof Nansen eredményes grönlandi expedícióin nőtt fel, onnantól kezdve pedig kétségtelen volt, hogy a földgömb utolsó, még feltérképezetlen vakfoltjainak fogja szentelni magát végső lélegzetvételéig. Megszállottsággá ért kíváncsisága magával szippantotta bátyját, Leont is, de lelkesedésük a kezdetektől más jelleget öltött, ami a későbbiekben bizony tekintélyes kátyúkat járt ki a kapcsolatukban. Mint a legtöbb zsenit, saját idejében Roaldot sem részesítették teljesítményével arányos elismerésben, amiben nagy szerepet játszott az is, hogy ezek a valamely adottságukban kivételes emberek legtöbbször pár méterrel a föld felett léteznek, ha úgy tetszik, eggyel több kerék adatik nekik. Naiv gondolat volna azt hinni, hogy a szakmai tömjénezés önmagában többet jelentett számára puszta kapcsolati tőke kovácsolásánál, amit szilárdabb anyagi bázisra válthatott később, ergo még több expedícióra.

amundsen.jpg

Mindemellett be kell látni, hogy lelkileg igen letaszító élet lehet az olyan, ahol rajtad kívül senki nem érti meg a kollektív emberi ismeretek területén új horizontokat nyitó vízióid, aminek eléréséhez az egész léted alárendeled a kitűzött célnak, minden követ megmozgatsz a lehetőségeiden innen és azon túl. Az ilyen, szenvedélyében holtáig elszánt embert az teszi felettébb sikeressé, hogy a legmeredekebb húzásainak sem lesz igazi, személyes tétje, nincs féltve őrzött vesztenivalója. Ennek hiánya felruházza őt a vakmerőség számos, emberileg szinte teljesíthetetlen akadályon átlendítő, egyszersmind önpusztító luxusával, ugyanakkor el is szakítja a hétköznapi halandók felfogásától, akiknek lekövethetetlen példát állít mérhetetlen elhivatottságával. Ellenben mindezen erények és Nansen patronálása tették lehetővé, hogy ő hajózzon át elsőként az Északnyugati átjárón 1903-1906. között, valamint, hogy kétéves, 1912-ig vezetett expedíciójával először lépjen bolygónk legdélebbi pontjába, ahonnan bármerre fordulva északkal nézett farkasszemet. A sors fintora, hogy eközben mindvégig az Északi-sark meghódítása fűtötte, egyedül akkori legfőbb vetélytársa, Robert Falcon Scott megelőzése kanyarította a Déli-sark felé, amit aztán 35 nappal előbb el is ért a brit felfedező csapatánál, ám Scott tragikus halála sajnos beárnyékolta rendkívüli diadalát. Míg a teljesítőképességük csúcsát élők számára is pályafutásuk koronaékszere volna egy hasonlóan nem mindennapi eredmény, addig Amundsen esetében az események sodra csak ezen a ponton vált iramot igazán az Északi-sark addigi délibábjának kergetésében. Akik ismerik a felfedező életét, azok számára felesleges tovagörgetnem a közismert tényeket, a téma felé csak most közeledőknek pedig nem szeretnék többet leleplezni az elkövetkezőkből, itt most behúzom, a kéziféket a sztori fejtegetését illetően. A viszonylag kipróbáltabb rendezőnek számító, ám nem épp hosszú szavatosságú lábnyomokat hagyó Espen Sandberg úgy gondolta, hogy megkísérli megragadni a történelem egyik legmeghatározóbb skandináv alakjának lényegét és elénk tárja saját értelmezését e roppant szövevényes életútnak.  Norvég történelmi téma, norvég rendező, javában norvég színészgárda, ugyan mi baj lehet? Egy olyan embernek, aki él-hal az északiak filmművészetéért, általában ez már egymagában garancia a félsikerre. Én pedig történetesen egy olyan ember vagyok.

1876_3_uk_2806_1551530810_5c7a7b3add66a.jpg

Egy olyan ember, aki ennél hosszabbnak nem érzett még 125 perces játékidőt, aki ennyire sosem ment még tönkre bársonyszékben. Meg kell mondjam, én eléggé kedvelem a lassú folyású, apró rezzenésekkel, hangulati elemekkel mesélő filmeket, ahol verbálisan a kevesebb mindig több. Azt sem bánnám, ha holnaptól minden mozifilm 180 percesre lenne fixálva, viszont ahogy azoknak, az Amundsen-nek is szüksége lenne valami lüktetésre, megfelelő dinamikára a letekert tempó ellenére. Sajnos Sandberg ezt a problematikát egy már régen túlhasznált, kezdőfilmes alapfelszereltségből kölcsönzött eszközzel, egy enyhén katyvaszos időbeli ugrálással kívánta kipipálni, ami látszólag felrázta ugyan a történéseket, de valahogy mégsem működnek az átkötések és lépten-nyomon fékezik egymást a váltások. Ehelyett hagyhattak volna egy kicsit jobban elmélyedni és többet gyönyörködni az aktuális idősíkon, mert a színészi játék és a korhű látvány egyébként igazi csemegét ajánl minden percében, de a hangulati különbségek sajnos kioltják egymást, mielőtt keblünkre ölelhetnénk bármelyiket is. A permanens kilökődések ellehetetlenítik a szereplők személyes drámájára való érzelmi ráhangolódást, melynek elmaradásával valódi tét nélkül sodródunk a feldobált jelenetekkel együtt, és a tetejében az ismert/ismeretlen végkifejlet katarzisa is elmarad érdeklődés hiányában. Ha valaki, akkor Amundsen sorsa pedig gondos kezekben bőven adna elég inputot egy derék könnyfakasztáshoz, vagy némi érzelmi túlcsorduláshoz. Hiába keressük a vélt kapaszkodókat ehhez, közömbössé válásunkat -inkább maradásunkat- csak tovább erősíti a szorosan idecsatlakozó, kezdeti dilemmám utólag megalapozottá vált félelme is, miszerint a lencsevégre kapott jelenetek teljesen átfogó képet akartak mutatni, egyszerre minden aspektust felmarkolva. Ehhez azonban nem dolgozott ki magának használható akciótervet és nem is tudta előnyösen kisúlyozni a történet fizikai és lelki mérföldköveit.

td93c510.jpg

Amundsenről, mint emberről bőven többre vágynánk, látva Pål Sverre Hagen szokásosan nagyszerű játékát, amely visszafogott karakterében egyszerre sivár, ellenben kifejező és gazdag marad. Tehetsége és alapos munkája azon pillanatokban a legfőképp tetten érhető, amikor messzemenőkig hitelesen képes közvetíteni Roald különc mivoltát. Az emberét, aki a határtalan elfekvő jégpáncél hófútta hátán bebörtönözve is otthonosabban érzi magát, mint a biztonságos, de emberektől nyüzsgő, civilizált környezetben. Az emberét, aki a legkevésbé volt bájos személyiség, azonban előtérbe tudta emelni értékeit. A vakító fehérségben kőkeménnyé cserepesedett külső mögül a kulcspontokon kifordítja felénk érző énjét, amitől bárki számára azonosulhatóvá faragja a főhőst, ami az egyik legfontosabb érdeme lett a garantált bukástól megmenekült filmnek. Hozzátenném rögtön, hogy az összetrombitált színészgárda tagjai kivétel nélkül buksisimit érdemelnek, őszinte csodálatomra még Katherine Waterston sem borított ki a székből, pedig őt nem tehetek róla, de elég nehezen szoktam viselni valami zsigeri ellenérzéstől mérgezve. Talán a Covenant hozta el számomra végleges leírását, igaz, annak a borzadálynak minden résztvevőjét kollektív büntetés alá vontam. A megformálók tehát kitesznek magukért, ami az előrejelzett félsikert azért magabiztosan lehozza az Amundsen számára, és akkor még az operatőri és technikai oldalt meg sem említettem.

amundsen.png

Bár a kosztümök, az erősen deszaturált színvilág, a díszletek és a berendezett kellékek mind-mind pompásan átadják a korabeli, felsőbb körök művi miliőjének visszataszító hangulatát, nem meglepő módon mégis a csontig hatoló mínuszokkal dacoló felvételek viszik el dér csipkézte vállukon a filmet, ahol a fagyhalál reszelős zimankója leheli a jégbe zárt jobblét ígéretét az expedíció tagjainak tarkójára. Hála az ízlésesen fényképezett, remekül beállított képi megoldásoknak, a vérdermesztő jégsapkák kietlen tájéka átkozottul jól, és módfelett fenyegetően fest, cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a természet nyers erejének kiszolgáltatva minden balul elsült, vagy késlekedve meghozott döntés könnyedén emberi életekbe kerülhet. Bár kiérezni a koppra kiszámolt ellátmány és erősen limitált felszerelés szorítását, a kutatók ellen munkáló idő mindenható tényezőjét, a megfáradt energiakészletek végkimerülésig való felélését, az öröktél fogságának emésztését, sajnálatos módon ezen a téren is megállás nélkül, idejekorán robbannak ki a fékezőernyők, még mielőtt túlzottan átélhetnénk a szereplők megrázkódtatásait. Összességében tehát mind a látványelemek, a feszültségkeltés és a személyes drámák alapjaiban és színészileg is rendben vannak, csupán a történetvezetés siklik vakvágányra, aminek köszönhetően a film egyszerűen képtelen térfelet választani magának, így megragad a „kicsit ez is, kicsit az is” vegyesvágott dimenziójában, a végeredmény pedig fáj leírni, de hatástalan marad.

letoltes_2.jpg

A kissé drasztikusnak ecsetelt hibái ellenére jó szívvel ajánlom azoknak, akik nem rettennek meg a komótos ritmussal dolgozó művektől és kedvelik a skandináv stílus nyers eszközeit, mert egyedi hangulatával nagyon szép perceket tud okozni a szemnek és a léleknek egyaránt, viszont érdemes felkészülni a gyengeségek hullámvölgyeire is. Egy bőven korrekt 7/10-et megérdemel.

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!