The Haunting of Hill House S01 (2018.)

mv5bmtu4nza4mdewnf5bml5banbnxkftztgwmtqxodyznjm_v1.jpg
Hónapok óta lépem át, kerülgetem, nézek át rajta, magyarázom kifele, valahogy mindig sikerült valaminek betúrnia magát elé, de ő csak némán figyelt és várt. Mindketten tudtuk, bármennyire is odázom, az idő neki dolgozik.

Ahogy sűrűn gomolygó bűvköre hullámzó mezsgyéjén egyensúlyoztam, a „The Haunting of Bly Manor” címre keresztelt második évad bejelentése végül csak beletaszított a Hill ház nyikorgó padlózatán járó, testet öltött félelem jéghideg karjaiba. A friss húst megérezve azonnal megbéklyózta számtalan teendőm közt csapongó figyelmem és belém hasított a felismerés, cirka 10 órára érzékeny búcsút vehetek minden más tervemtől. Hiába tartom általánosságban kapitális hibának felhergelt lelkesedéssel nekifutni bárminek, mert sokkal jobban meg tud lepni egy random betonfallal való rögtönzött találkozás, mégis sikerült jó előre rengeteget beleképzelnem ebbe a rémmesébe. Köszönhetően egyrészt annak, hogy rendesen kopogott már a szemem valami jóféle pulzusszaporázó után, másrészt az első pillanattól igen csúnyán megfogott a remekbeszabott plakátja. Mivel James Wan - számomra - áldatlan tevékenysége nyomán a mozis piac horror kínálatát manapság teljesen lefojtja a Démonok Között univerzum felfújt lufija ilyen Annabelle-féle mesterdiplomás szennyekkel, a másik oldalon meg hiánypótló (nem) Chucky baba rimékeket öntenek elénk, adta magát, hogy minőségi rettegés reményében ráforduljak e régen kiszemelt parahistóriára. Szabad időbeli kapacitások hiányában tudatosan bujkáltam előle mindeddig, mert a vakrepülés többnyire izgalmas vállalásnak tűnik, legalábbis egészen az első turbinába csapódó vészmadárig. Csak remélni tudtam, hogy kiérek a nap ébredő sugarai alá és nem hagy sötétben a produkció.

tmp_3xmlpz_f9172509f220c100_hohh_106_unit_01017r-1.jpg
Egy-egy sorozat megítélésénél jobbára a kiegyensúlyozottság háza táján gyűlnek a legtermetesebb kérdőjelek. Az anyagi kerettel való optimális zsonglőrködés külön tudományág, amit rengetegen elmérnek a szakmában, legalábbis nézőként könnyű ezzel magyarázni néhány hosszabb-rövidebb életű mű messzemenőkig legyengült szervezetét. Mint rendesen, most is komolyabb félelmet keltett bennem az esetleg beszakadó minőségi mutató a konkrét ijesztéseknél, pedig én vagyok az a szerencsesüti, aki mindenkinél előbb nyüszít fel a társaságban egy megemelt hangerőn képernyőre dobott bárminél. Különösképp jelentős problematika ez egy combos maszkmunkát és CGI trükköket kívánó darabnál, ahol egyértelmű, hogy futkozó libabőrért és rövidre rágott körmökért ül le a néző alkalomadtán a kijelző elé. Persze, sok más banánhéj is tarkítja a tömegek szívéhez vezető tekervényes utat, amiken jobb nem elhasalnia a készítőknek, de élből ez hasított belém, ahogy szinte egyből becuppantott magába a pilot epizód egyedi hangulata. Hatékonyan hálózza be az áldozatát a jó ütemben építkező kibontakozásával, amiben épp annyit villant be a túlvilág munkásságából, ami még nem fordul át értelmetlen és öncélú ijesztéspornóba. Intelligens adagokban porcióz, kizárólag az étvágygerjesztő előételekből csipegetve, ami kellőképp fokozza az étvágyunkat a többi fogásra. Az alaphelyzettel amennyire kell, gyorsan, de tisztességgel tisztába hoz. A megannyi esztendő után ismét felbukkanó, emberi lét utáni entitások nem igazán szeretnének megnyugvást hagyni a meggyötört lelkületű Crain család tagjainak. Ezt a pénztárcabarát, egyben okos és mértékletes elegyet majd’ végig sikerül is kitartani, itt-ott ugyan megnyomja a gázpedált, cserébe lesz néhány spórolós, piros lámpára való rágurulás is. Ez önmagában még simán elnézhető neki, nem lehet elvárni egyetlen sorozattól sem az elsőre belőtt színvonal epizódokon és évadokon átívelő stabil fixálását. Kivéve, ha a Breaking Bad az. Akkor igen.

the-haunting-of-hill-house-season-1-1.jpg

A The Haunting of Hill House a kezdetektől eldobja a lineáris történetvezetést és kiragadott idősíkokon ugrálva vezet be minket a feltűnően zilált Crain família szilánkosra tört jelenébe és megmagyarázhatatlan jelenségektől fekélyes múltjába. Hamar egyértelművé teszik számunkra, hogy ebben a családban felnőni nem épp nyáresti naplementébe tett könnyű sétagalopp volt. Az öt fivér, Nell, Theo, Shirley, Steve és Luke, valamint szüleik, Olivia és Hugh élete alapjaiban változott meg és kárhozott el, amikor a felújításra, majd értékesítésre váró Hill birtokon fekvő házba, mit házba, terebélyes hodályba költöztek a renoválási teendők idejére. Amint átlépték a küszöböt és élő vérsejtek kerültek az ódon épület szerteágazó folyosóinak kiszáradt érhálózatába, paranormális fűtőanyaga felizzott kazánjában és a falai rabságában rekedt erők kiszakadtak a sötétbe burkolózó, dohos szobák legmélyebb sarkaiból. A szellemes performansz nyilvánvalóan interaktív játékot kezdeményez az újdonsült lakókkal, akik nem győzik elég hangszállal kifejezni ebbéli nemtetszésüket. Mivel egész vagyonuk a Scooby-Doo díszletekbe fektetve pihen, ez igen megbonyolítja a kialakult helyzetből való kilépést. Az egykori Hill család öröksége túszul ejtett 5 ártatlan gyerekkort és derékba törte 2 boldog szülő nagyívű terveit.

3450429-screen_shot_2018-10-12_at_11_30_39_am.png
Steve oknyomozó-íróként próbálja feldolgozni traumáit és a tudományosan magyarázható dimenziókba tereli mások természetfeletti tripjeit, amiket könyvre is visz. Testvérei és ő az elföldelt múlt tengerén lazán kapcsolódó szigetcsoportként élnek. Mindenki saját eszközeivel próbál falat emelni a folyamatosan ostromló belső démonjai köré, hogy legalább látszatra beilleszkedhessenek a társadalomba. Van, aki viszonylag sikeresen építkezik, de van, aki alkohollal, drogokkal, tagadással szigeteli el magát a múlttól. A sajátosan torz módján mind működik. Luke lassan már nem talál helyet a testén, ahol szúrni tudná magát pár óra felejtésért. Shirley lelki szemvédőt vett fel, akihez képest egy faragott márványszobor is kiterjedt érzelmi skálán mozog. Hátsó házában lakó Theo pszichológusként próbál segíteni a hozzá hasonló harcokat vívó gyerekeken, miközben a kezelteknél jóval hatalmasabb átokkal ő küzd meg nap, mint nap. Nell, mint a kiskori szellemjárást a legelőkelőbb helyről, az első sorból átélő testvér máig egy szunnyadó, de nyitott csatornán függ a háztól az őrület határán táncolva. Steve pedig mindezt megkoronázza a pökhendiségbe forgatott elfojtás és emlékmanipulálás magasiskolájával. Mindegy, milyen úton keresték békéjük megoldásának kulcsát, kimondva-kimondatlanul a lassú felőrlődés szélére sodródott a szebb napokat is látott rokonság, aminek most utánanyúltak a 20-25 éves események. Minden családtag szemével egyenként meg tudjuk vizsgálni, hogyan élték meg gyermek/fiatalkoruk azon kisiklott szakaszát, és miképp tudnak úrrá lenni azon a hétköznapokban jelenleg. Velük kutatjuk a miérteket, fejtjük a betöltött szerepeiket, kötögetjük össze a kapcsolódási pontokat, amire bőven lesz időnk, tekintve, hogy minden karakter szemszöge alsó hangon egy teljes részt kap a bemutatására. Majdnem végig lebilincselően hat ez a fajta lassú lepel lehúzás a sztoriról, bár lesz, ami alatta marad sajnos, vagy épp olyasmiről siklik le, amit nem épp úgy képzeltünk el a kitüremkedő formákból. Ezek a meglepetések viszont nálam nem a készítők által várt eredményt érték el. Ahogy azt már az elejétől sejteni véli az ember, a végkifejlet valamilyen módon visszatekeredik a kiindulópontot jelentő házhoz, a bejárt hurok pedig olyan… hogy aktuális legyek, olyan 3,6. Se nem jó, se nem tragikus.

1b7b5ad7479ab6710eb1745ec0d14b0f59798cd9.jpeg
Kifejezetten kedvem szegte, amikor a sorozat eltépkedte egymásra hangolódásunk finom húrjait világi baromságaival, párszor szépen ki tudott zökkenteni az egyébként 100%-os összhangból, ami kiskaput nyitott elszabadult figyelmemnek, hogy egyéb gyengélkedő összetevők közt is jegyzetelve kóricálhasson. A halálom, amikor egy derék felvezetést eltékozolnak olyan döntésekkel, amik bár továbbgörgetik az eseményeket, teljesen szembemennek az értelemmel, de az ősi életösztönökkel is. A kamerák előtt terelgetett zsákmányállatok csak a könnyebb sztorivezetést és olcsóbb megoldásokat szolgálják ki, amit akkor sem szívlelek igazán, ha az izgalomfokozás feltekerése miatt élnek vele. Például miért kell a Hill ház evakuálásával addig várni, amíg az egész családnak el nem megy a maradék józan esze is. Pénz ide, megélhetés oda, ha az én 5 gyermekem estéről-estére halálra vált képpel sikítana az ágyában és olyasmikről számolnának be, mint amiről Hughnak is beszámoltak, a tetejében szerető feleségem is mintha valaki mássá változna lassanként, olyan magasról szarnék az egészre, amilyen magasra felmászni sem tudnék. Főleg, hogy a házban az egy főre jutó kísértetek száma a környékbeli nyilvánosság előtt is kvázi ismert tény, sőt, a helyi serif konkrétan meg is súgja, hogy itt bizony vannak dolgok, amik komoly aggodalomra adhatnak okot. Hugh ezek után még mindig van akkora marharépa, hogy számtalan vérfagyasztó és emberi ésszel felfoghatatlan esemény után a falban való konstans kaparászást patkányoknak tulajdonítja, a dörömböléseket az elöregedett vízvezetékek munkájának stb… És az ágy végében snapszerező szellemek azok vajon mik, Hugh? Na, mik azok? Hugh? Hm? HMM?! Ja, igen, a gyerekek élénk fantáziájának szüleménye. Hogy nem gondoltam erre, igazad van… És az a rengeteg más, amit nem fogok lelőni most? Lényegtelen, majd a másik, felelősségteljes és gondoskodó szülő talán helyetted is tudja, hogy mit kéne tenni... De nem. Anyuka dettó cselekvésképtelen. Ráadásul ő a frontvonalban éli át, ami elől fejvesztve kéne menekülni. Az megvan, hogy mindenért, ami ezután jön, csakis ti ketten vagytok a felelősek? Ha eddig ez nem lett volna elég, én már nem is számoltam, hány alkalommal néztek bele a gyerekek teli pofával vigyorogva olyan parától bűzlő helyzetekbe, amiket előtte mondtak el nekik a napnál világosabban, hogy NE CSINÁLD, NE NÉZD MEG, NE NYISD KI, NE MENJ ODA, CSAK NE! Egy idő után már az volt az érzésem, hogy itt az összes szereplő erősen szuicid hajlamú. Hát 25 évvel fiatalabban biztosan meg sem fordulna bennem magamtól, hogy belesétáljak a nagybetűs „azonnaltakarodjinnenmertittvalaminagyonnemoké” helyzetekbe, nem pláne, ha még nyomatékosan el is mondják nekem… A hülyeségnek pedig ugye mindig ára van. Mentségükre szólhatna, hogy mégiscsak gyerekek, de a valóságban ilyet egyetlen kialakult félelemérzettel és kognitív képességekkel rendelkező csemete sem követne el, erre busás összegben fogadnék…
Nem folytatnám, a lényeg biztosan lejött.

hillhouse-news2.png
Viszonylag szélsőséges érzéseim vannak, mert amíg a múlt feszegetése iszonyatosan gyenge lábakon áll, a megvalósítása ugyanakkor csillagos ötös. A jelen idejű szálnál meg valahogy pont fordítva látom, az elgondolás potens volt, nézette magát, de a kivitelezésnél gyakran kaptak súlytalan, adott esetben idegesítő részletek sokkal több reflektorfényt a kelleténél.
Az ijesztéseknél soha nem tudtam eldönteni, hogy tudatosan kevés a jumpscare, vagy csupán a keret csappant meg az effektekre. Akárhogy is, kimondottan jól jött ki a lépés, hogy a prezentált megugrasztásokkal nem estek túlzásokba, így ami volt is benne, bokafosatóan váratlanra sikeredett és nagyobb teret kapott az atmoszféraépítés. Az meg elég korrektül tette a dolgát.
A végkifejlettől az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy mire számíthatok, ebből 2 dolog is következhet. Vagy alulmúltam értelmileg a sorozatot, vagy tényleg megfelelő dózisokban, okosan oltotta be az epizódokba a fordulatokat. Kicsit talán nekem sikerült túlgondolnom a lehetséges opciókat, de a végeredmény sajnos amolyan „egynek elmegy” megoldásba érkeztette meg ezt a 10 részt, ami néhány addigi mellékszálat, vagy megnyilvánulást egyszerűen nem töltött meg értelemmel, nem adott nekik indítékot és célt, így meghagyta őket az öröklét időtlenségében lógva, az utolsó őt érintő emberi emlékezet elhalványodásáig.

hillhouse-ghosts.png
A lelombozódásom ellenére haragudni nem fogok rá, mert összességében kiváló pillanatokkal örvendeztetett meg, jó párszor szaladt ki a vér belőlem és kellemes bejárt utakat láttam a bemutatott karakterek által. A színészi játék a helyén volt, a gyerekszínészek sem borítottak meg agyilag, épp ellenkezőleg, kimondottan élvezetes volt a jelenlétük. Azért nem volt extra rossz a feloldás sem, a maga módján elegendő is, csak többet vártam. A bárgyúsággal terelt eseményeket pedig az egyébként mesteri megjelenítések miatt becsukott szemmel elfogadom, még ha nem is értem ezt a minőségbeli, magas amplitúdójú hullámvasutat. A világot nem váltja meg, de határozottan az ajánlatos produktumok páholyába helyezte magát, rendesen elültette bennem a 2. évad iránti várakozást. Ezúttal viszont nem lépek majd ugyanabba a folyóba.

6,5/10.

A The Haunting of Hill House MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!