Mióta az eszemet tudom, belém van kódolva egyfajta tudatalatti, passzív ellenállás az egyetemes hisztériák, tarajos hype-hullámok és a bármilyen területen elkövetett erőszakos tukmálás szentháromsága mentén. Ahogy elkezdenek ugrálni a fejemen, hogy „EZT MINDENKÉPP LÁTNOD KELL”, vagy egy addig érdeklődve várt témát divatvezérelt, dilettáns hordák kezdenek el maxon ajnározni internetszerte, kiold bennem az a bizonyos relé és onnantól kezdve történhet bármi, jó időre letilt a rendszer. Valami ilyesmi ment végbe bennem a „Leaving Neverland” kapcsán is. 

Megjelenésével egy csapásra lett a világon mindenki Jacko rajongó, holott akkor csekkolt rá életében először a „Black or White”-ra, de menten előbújtak a jogi szakértők, botcsinálta lélekbúvárok, életrajzírók, záporoztak a vádak, ment a szokásos áldozathibáztatás, mosdatás, rágalmazások, ellentmondó nyilatkozatok. Én ebből köszöntem, de szerettem volna kimaradni, így is sokkal több topikban szállok ringbe, mint kéne, idegesítem magam elég emberi hülyeségen nap, mint nap. Mindemellett Michael Jackson sem töltött be kimondottan meghatározó szerepet nálam, morzsányi hatást sem gyakorolt rám soha, azon kívül, hogy egyszer az egyik zenekarban repertoáron tartottuk a „Heal the World” című számát. Előadói profizmusát, kivételes tehetségét, a zeneiparra és a világra gyakorolt hatását nyilvánvalóan egy pillanatra sem vonom kétségbe, egyedülálló ikonná dolgozta ki magát gyerekkorától fogva. Az élet egyik legbölcsebb közhelyét azonban végig fenntartottam rázós ügyei kapcsán: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Számomra mindig volt valami megmagyarázhatatlanul ijesztő a pali egész lényében, amitől inkább adtam teret gyanakvó kérdőjeleknek, mint sem. Az igazi csodabogarak persze gyakran válthatnak ki hasonló reakciót az emberből hóbortos különcségükkel, így ennek az ellenérzésnek nem is tulajdonítottam soha nagy jelentőséget. Ezzel nagyjából be is zárult a kapcsolatunk, egészen addig, amikor is eltökélt, női nyomásgyakorlás hatására felszámoltam az ellenállásom és belevetettem magam a 2x2 órás dokuba, amiről addig tudatlanul csak úgy gondolkodtam, mint egy elkésett, céltalan szenzációhajhászás, ami elvette a védekezés lehetőségét a már elhunyt popsztártól. Bár érzelmileg tökéletesen érintetlen voltam az ügyben, mégis mérges lettem, hogy ilyen alkotás egyáltalán elkészülhet. Mi haszna, mi végre, mire számít bármelyik is, kit akarnak felelősségre vonni, ki és mit nyer ezen, megéri-e a bevételért nyugtalanítani valakit a sírban, besározni a nevét? Tisztára, mint egy csőlátás pozitív, elfogult rajongó…

Mielőtt belevágnék, hogy mekkora tévúton is jártam, bevallom, eddig talán a legnehezebb téma, amiben szóra nyitom a billentyűzetem, hiszen, ha hinni lehet a dolgok akárcsak egy piciny töredékének is, itt valóban az élet írta (rém)történet borzolja a gyomrokat. Pontosan ezért szellőztettem a látottakat/olvasottakat még napokig és méláztam közben azon, hogy bevállaljam-e ezt a gondolatfüzért, kell-e ilyenkor bármit mondania bárkinek. Aztán arra jutottam, hogy mi más lehetne érdemesebb ennél egy velős párbeszéd meglökésére? Valahogy minden más jelentéktelenné válik nyomasztó árnyékában. 
Óriási hatással volt rám, iszonyatosan megterhelt, fuldokolva nyeltem vissza a gombócokat a torkomban és ki tudja hány deci néma könnyet vesztettem el. Normális értékrenddel bíró emberként, főként viszonylag friss apaként sosem jutott eszembe, hogy a kéretlenül betolakodó minimumon felül érdeklődéssel tekintsek a gyermekmolesztálás visszataszító jelenségére és az áldozatokra gyakorolt testi-lelki stigmáira, lélektanára. Ahogy bárki más, olvasom a hírekben, látom a filmekben, de egészséges távolságban elfalazva magam, igazán sosem tudtam elképzelni valós borzalmait a felszínen túl, nem is akartam. Ami az élből elkövetett ítélethozást illeti, rengeteget tanított nekem a tabudöntögető Leaving Neverland, ezidáig ismeretlen aspektusát követhettem nyomon e főbenjáró, egyik legaljasabb bűnnek. Még most is szikrázik az agyam a millió gondolattól, amit indukált. Szeretném leszögezni, hogy nem tisztem pálcát törni egyik fél felett sem, de óhatatlanul szubjektív tartományba fog kormányozni előzetesen megtett, felzárkóztató informálódásom és a dokumentumfilm benyomásai. Kivételesen nem célom senkit meggyőzni semmiről, meghagyom házi feladatnak a tapasztaltak egyéni implementálását.

Jimmy Safechuck. Wade Robson. Csupán két név a - feltehetően - sokból, akiket ismeretlenül is örökre összeköt valami. Egy szégyenteljes, molekulánként felemésztő béklyó, ami bárcsak egy rég hátrahagyott, pokoli álom volna. Jimmy és Wade, állításuk szerint gyermekkori szexuális zaklatás áldozataivá váltak hosszú éveken keresztül, a valaha volt egyik legmeghatározóbb zenei szupersztár, Michael Jackson által. Kendőzetlen részletességgel vezetnek be minket mélyen eltemetett titkaik végtelen kazamatáiba. Ritkán látott kép- és hanganyagokkal teletűzdelve indulunk el az érintetlen ártatlanság és reményteli jövőképek útján, amik hamar komoly katalizátorra leltek Michel Jackson felkeltett figyelmének és gondoskodásának védernyője alatt. A mérhetetlen jótékonykodásáról is híres sztár gyorsan megszerette a két kissrácot és családjukat, mindent meg is tett, hogy a szívéhez közel állók ne szenvedjenek hiányt semmiből. Míg a Jacko imitátor Wade-et fanatikus rajongóként, a reklám statiszta Jimmy-t kívülállóként érte e nem mindennapi barátság. Villámcsapásként záporoztak a közös fellépések, klipforgatások, invitációk a legmagasabb szintek puccos eseményeire. Az eleinte szimplán szakmai és anyagi támogatás egyre szorosabbra, bensőségesebbre fűződött az előadóval, sűrűsödő családlátogatások, koncert- és vacsora meghívások váltották egymást, amik hirtelen kanyarral bizarr fordulatot vettek.

Neverland. Óvatosan puhatolózva megjelentek a testi vágyak a képben, innen pedig meredek lejtőre kerül a lélektrancsírozó hullámvasút. A külvilág számára csillogó, örömteli tündérmeséért busás árat fizetett két szakadékba sodródott család. Helyrehozhatatlan veszteségek és károk elszenvedői, akik az utolsó percig nem is látták, voltaképp mi felé zakatolnak gőzerővel. A hétköznapi ember számára felfoghatatlan, egyáltalán hogyan történhettek meg az elbeszélt ocsmányságok, amikor ordító felkiáltójelek villogtak körül egyes helyzeteket. Hogy lehet, hogy a sorozatos siker és kiemelt figyelem ennyire leszedálhat szülői ösztönöket és felelősségtudatot? Mégis hogyan manipulálhatja kedvére évtizedekig a valóságot és benne bárkit egy elképzelhetetlenül nagy befolyással bíró ember? Miért maradt ez mindeddig feltáratlan? Valóban senkinek nem volt tudomása semmiről az alkalmazottak vagy családtagok közül? Ha mindennek csak egy szelete megtörtént, miképp sikerült kibújni több alkalommal is a jogi felelősségre vonás alól? Amennyiben nem igaz, vajon honnan származik e rengeteg vád? Ki volt valójában az ember Michael Jackson fényes maskarája mögött, akiből a tündöklő karrieren kívül szinte alig ismertek valamit milliók? Azok a milliók, akik jelenleg teljes meggyőződéssel állítanak az ügyben „A”-t, vagy „B”-t. Számolatlanul röppennek fel a kérdések, melyek túlnyomó részét valószínűleg sűrű homály fogja takarni az idők végezetéig.

Ezt a dokumentumfilmet kétféleképpen lehet nézni. Eleve bezárt elmével és szívvel hallgatod két ember derékba tört életének történetét, felülve az általánosan rosszmájú huhogásoknak, vagy igyekszel mindent lepucolni magadban, amit valaha gondoltál az esetről és tiszta lapon, nagyobb távolságból vizsgálod és rakod ki újra a lehető legteljesebb, leghitelesebb képet. Én valahol a kettő közt, de az elsőhöz közelebb indultam el, egy óra elteltével pedig már sziklaszilárdan a másik oldalon találtam magam. Egy ideig lehet azon rugózni, hogy anyagi megfontolás szülte ezt az egészet, lehet vagdalkozni és fogadatlan védőügyvédet játszani, csak nem érdemes. Csendes figyelmet és értő hallgatást javaslok. Akinek ez sikerül, gyorsan felismeri, hogy ami ennek a két embernek a legkevésbé hiányzik a hétköznapjaiból, az a fenyegető közutálatot vonzó reflektorfény. Elég megvizsgálni az intő jeleket, a hanghordozást, a testbeszédet, a tekintetek kimondatlan adalékait. Léteznek színészek, akik az adott témában való nagyfokú elmerüléssel és átszellemüléssel el tudnak játszani ilyesmit, de hogy két komplett, hétköznapi család hitelesen szerepben tudjon maradni 4 összevágott órán keresztül, az véleményem szerint lehetetlen. Bár tévedhetetlen én sem vagyok. 
A „Leaving Neverland”-et két ponton éri igazán nagy torpedózás. Egyrészt az időpontok és események nem minden esetben fedik le tűpontosan a valóság idősíkját, ergo - az okosok szerint -végighazudják a játékidőt, másrészt a védelem oldalán nem szólaltat meg senkit a rendező. Nos…

Gondolom nem kell elmagyarázni senkinek, hogy miféle bio szuperszámítógép ketyeg a motorháztetőnk alatt, aminek alfa priorizált evolúciós feladata, hogy megvédje testi-lelki egészségünket bármi áron. Aki kicsit is olvasott már traumatikus élmények emberi szervezetre gyakorolt hatásairól, tudja, hogy agyunk nem ritkán húz védőréteget mentális lepusztulásunkért felelős emlékekre és élményekre. Előhozni azokat komoly erőfeszítés, ha egyáltalán sikerül. Az, hogy 2019-ben, majd’ 30 évvel a feltételezett abúzusok után kamera elé ült ez a két zaklatott ember és viszonylag összeszedetten, részletekbe menően tudtak beszélni sérelmeikről egy világ előtt, ne legyenek illúzióink, rengeteg előzetes kezelést és fájdalmas munkát igényelt. Ez a két srác többé sosem lesz kerek egész. Hogy nem stimmelnek évszámok…? Már bocsi, te tudod, hol voltál a magad 1992-jében? Ahogy az életben semmiben, úgy az érintettek elbeszéléseiben sem érdemes a 100%-os igazságot keresni, de nettó hazugnak nevezni sincs joga senkinek őket, ha már Jackson esetében visítva követelik az ártatlanság vélelmét. Wade vérprofi előadói múltjából fakadóan az elején fenntartásokkal kezeltem őt, de egy ponton porba ejti évekig kovácsolt vértjét, ahol már csak az nem látja szenvedését, aki nem akarja, és itt most nem a könnyekről beszélek. Mégis sokkal inkább Jimmy az, akin elsőre meglátszik a mentális széthullottság. Csak zárójelben mondom, a kézremegős jelenet mindent elárul a maga véletlen lelepleződésével. Megrendezett, vagy sem, majd mindenki eldönti. 
A másik oldal szereplőinek mellőzése igazán fel sem tűnt a film alatt, egészen egyszerűen 1. nem voltak a koncepció részei, 2. a cafrangosra járatott mondatokat, szentté avatásokat már ismerjük. Mielőtt kiborulsz, azt hagy jegyezzem meg, az alanyok egy pillanatra nem bocsátkoznak sárdobálásba, értelmetlen gyalázkodásba, sőt… A történtek ellenére tisztelettel kezelik a sztár emlékét, nagyon szépen ki van egyensúlyozva a csomó feledhetetlenül csodás emlék és a legsötétebb órák kínjainak mérlege, ami pont így képes célba juttatni a józan és hiteles vallomásokat. Töltettől függetlenül közlik az igazságuk tényeit.

Végszóként annyit fűznék még az egészhez, mielőtt pellengérre állítotok bárkit, gondolkodjatok nagyban, keressetek összefüggéseket, rokon eseteket. Nézzétek csak meg például R Kelly újra tetőző balhéit, de szinte hetente találkozhatsz hasonló, új botránnyal pedofília bűntettében. Miért elképzelhetetlen pont egy mindenható ikonról, hogy makulátlan szakmai önéletrajza mögött képes gyomorforgató dolgokat elkövetni, miközben az ártatlanság vélelmét élvezi? Abban a jogi közegben, ahol az igazságszolgáltatás tehetetlen volt O. J. Simpson gyilkossági ügyében. Van még hova árnyalni a teljes képet, bőven lenne még mit mondani, de beszéljen helyettem inkább a „Leaving Neverland”, egyfajta gondolati bebikázásként, semmiképp készpénzként vehető tankönyvként.
Jelen esetben tartózkodnék bármiféle pontozástól, ez most nem az a pillanat. A dokumentumfilmet pedig maximálisan ajánlom mindenkinek, aki hajlandó több dimenzióban elemezni e talán örökre vastag bizonytalanságban hagyott esetet.

A Neverland elhagyása MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!