Mert „minden más délibáb, csak a barátság él tovább”.

Sokkal tovább, mint azt 7 éves számat tátva hittem, kikerekedett szemekkel vadul legelve Andy szobájának rejtekéből előbukfencező csodákat, ami kézzelfogható és szívvel letapogatható kiterjedésben közvetítette felénk benső szívmelegét. A Pixar immár 4 felvonásban exponált sikerfilmje 24 éve tart patyolattiszta értékekkel kivert esernyőt felnőttkorba/őszbe hajló fejünk fölé a levedlett életszakaszaink nyomában járó kihívások sűrű viharában. Amikor nem látsz ki a gondok tompa préselése alól, vigaszt és menedéket nyújt egy nagy maréknyi, jóízű derülésbe rejtve. Amikor életkedved utolsó cseppjeit felemésztő, üres porhüvelyként esel át egyik napból a másikba, érzelmileg belobbant és kiadós útravalóval tölt fel az elkövetkezendőkhöz. Amikor száguldó gondolati menetoszlopod szellemi szélvédőjét jelentéktelen ügyek szétcsattanó teste cifrázza ki vastagon és megállásra kényszerítve leterel az igazán fontos dolgok sztrádájáról, megtisztít, visszavezet, és újra irányba állít. Sosem gondoltam százszázalékos meggyőződéssel bármelyik soron következő kaland bejelentésekor, hogy a Toy Story készítői tudnak/akarnak még olyan horderejű tartalmi, vagy kreatív látványi újdonságot prezentálni, amiért valóban megéri ismételten modellezőszoftverekbe küldeni a jól ismert logó alá foglalt játékvilág veterán hőseit. Végül mindannyiszor lágyan magához ölelt, megsimította oktondi kis buksim és a fülemre lehelte: megbocsátok neked.

Belévetett hitem ezúttal talán érthetőbb okokból gyengült el, hiszen a történetet trilógiává avató óvodai túlélőtúra könnyáztatta záróköve tökéletes keretbe zárta 9 évvel ezelőtt Woody seriff és társai egy teljes életciklusát, ami egy résnyire felejtett ajtót, elvarratlan sorsot sem hagyott maga után. Következésképp egyáltalán nem is vártam, nem is láttam egy folytatás lehetőségét, mert szimplán nem volt mi indukálja bennem az igényt. A joggal kritizált diznis pénzszivattyú azonban sosem szünetelteti huzamosabb ideig a kitermelést, a rég elültetett nosztalgia újracsomagolása körüli dömping hullámai nem meglepő módon elérték hát a játéksztori érintetlen partjait is. No, de vajon mit villantott erre a Pixar, meg tudott-e felelni a részvényesek és nézők elvárásainak egyaránt, avagy jogosan aposztrofálta kattintásvadász mélységeket súrolva számos filmes blog nemes egyszerűséggel „a felesleges jó”-nak a 2019-es születésű családtagot?

Az egy franchise-on belül szaporodó sorszámokon és egész korszakokon át hidat képező konzervált minőség kitartása nem precedens nélküli a filmiparban, mindenesetre ritka főnixmadárnak számít. A Pixarnál ellenben rendkívül korán felismerték, miként tartósíthatják és nemesíthetik szimultán a hadrendbe állított pixeleik közé kódolt örökbecsűiket. Szem előtt tartják a közlés célját, átgondolják annak mikéntjét, megőrzik az alkotás örömét, levegőt és időt hagynak a kreatív vénájuk maximális kibontakozásának, megfelelő fokozatra tekerik a kiengedett végeredmény lelkiállapotunkra gyakorolt hatásfokát, aminek csupán járulékos mellékterméke a hangzatos bevételi statisztika. A varázslat pedig 24 év múltán is lehengerlő, rezzenéstelenül munkál meg minket, aminek sokkalta nagyobb jelentősége van, mint azt elsőre képzelnénk. E potom két és fél évtized alatt ugyanis friss generációk születtek és/vagy serdültek bele villámgyorsan ebbe az elinfluenszeresedett kirakatvilágba, ahol égetőbb szükség van intellektuális erkölcsi táplálékra, mint valaha. A feladat azonban távolról sem olyan egyszerű, mint anno, egy módfelett egyszerűbb éra égisze alatt volt. Valahogy túl sok körülményre kell már hirtelen odafigyelni egy sikerre szánt alkotás készítésekor. Betalálni a tábla közepébe úgy, hogy hektikusan fokozódó társadalmi érzékenységünk közepette naponta váltják egymást a mainstream értékek keltetőjéből emelkedő, kérészéletű divathullámok, miközben érdemes lenne egyidőben tisztelettel megtartani a meglévő nézői bázist és hatékonyan kiszolgálni a most csatlakozókat, nagyjából lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Aztán beúszott az újrahangszerelt, de nagyon jól ismert dallamok mindig elragadó kíséretében a hosszú utat megtett múlt(unk)at gyönyörűen összefoglaló flashback montázs és szívem mára behegedt sebei azonnal feltárultak egy elszabadult belső mosolytól fájdalomcsillapítva. Egyszerre minden fronton meg lettem villámcsapva, totális érzelmi lerohanás áldozatává váltam, ami maradéktalanul kiiktatta legádázabb kétségeim elit osztagát is. Hogy mindez a véletlenek jól elsült játéka volt, vagy ezzel egy tudatosan előkészített falbontást futtattak le rajtam és a hozzám hasonlóan bizonytalan alanyokon, nem tudom… A lapot viszont rendesen tisztára radírozta a rajt előtt.

Az események fonalát nagyjából ott vesszük fel, ahol Andy egykor dobozba pakolva letette a félénk kis Bonnie elé. A gazdacserével egy mesés korszak zárult le Woodyék számára, ami után a jól megszokott komfortzónájuk egy csapásra semmisült meg, melynek biztonságos határait újból ki kell majd jelölniük, megtalálva megfelelő helyüket egy… nos, jócskán rózsaszínűbb jövőben. Ebben persze hathatós segítséget igyekeznek nyújtani ismeretlen otthonuk veterán figurái. Új ház, új szokások, új szerepek, új kihívások. Ismerős ciklus állomásai várnak hőseinkre egy merőben eltérő színfal előtt, amiben nem mindenki tud/szeretne elszakadni az előző élet bénító béklyóitól, élén a régivágású seriffel. A csapatkapitányból lett cserepadkoptató céljavesztett önmarcangolásából egészen addig nincs kiút, míg egy nap váratlan inputot nem kap kétségbeesve haldokló küldetéstudata Bonnie első óvodai felkészítő foglalkozásán. A törékeny gyermeki örömöt védelmezve Woody botcsinálta mentorává és dajkájává lesz Willynek, a műanyag evőeszközből és csupa lim-lomból ácsolt játékizének, aki nem repes túlzottan a gondolattól, hogy teremtője rajongásának központi figurája legyen fröcsöntött élete hátralevő részében. Az izgalmak akkor hágnak csak szerfelett a tetőfokra, amikor családunk lakókocsis nyaralásra indul egy messzi-messzi galax… kempingbe, ahol a gyermekfelvigyázás problematikája hirtelen beláthatatlan magasságokba szökken hősünk számára. Az újdonsült gazda reményteljes és boldog jövője egy villanás alatt látszik szerteszanaszétfoszlani, midőn Willy mozgó járműből kiugró plasztik testét a holdfény gyengéd ezüsttel vonja be Woody felpolírozott szemeinek tükrében megcsillanva. A nehéz idők nehéz döntéseket követelnek, így a vadnyugati rendfenntartó azonnal szövetnyakába veszi az ismeretlent, hogy a kempingben kijelölt találkozási pontra terelje a flúgos villát, mialatt a többiek megkísérlik tartani a previzionált gyermeki drámázás peremén kiütköző frontvonalat. Ugyan az összeszokott csapat nem először kényszerül külső helyszínen tett mentőakció végrehajtására, hiszen nagyjából másból sem állnak a mindennapjaik, itt most jóval többről van szó egy rutin extrakciónál.

Egy pezsgőtabletta jutott eszembe. Egy, az elődrészek életigazságokban kovácsolt útravalóiból kikevert koncentrátum, amely egy svájci ketyegő pontosságával oldja ki magából a soron következő dús nyomelemét a legújabb kor szellemének zavaros vizében, remekjól egymásra ülepítve azokat. Ha 2019-ig tegyük fel, egy dohos pincébe száműzve éltél, távol az első három résztől, de egyetlen filmben összesítve szeretnéd befogadni aktualizált lényegüket, ez lesz a rövidített megoldás számodra. Hovatovább, maga Woody nyújt majd neked kiöregedett gazdatestet az őt meghaladt paradigmák regnálásának félelmes árnyékában tapogatózva. Az önmagát kényszeresen újradefiniálni próbáló főhős olyan napjainkban is erőteljes, csak épp elfeledett értékeket cipel magával spirituszból szökött dinoszauruszként, amik önmagukban nem képesek célba érni a hallgatóságnál, hacsak nem akklimatizáljuk őket a megváltozott éghajlati viszonyainknak megfelelően. Ez a folyamatosan őrlő szerepkeresés fogja meghatározni a fordulatos kalandok hátterét és mozgatórugóját, amik borzasztóan kreatív történetvezetésben és színes ötletzuhatagban öltenek testet, kezdve a vásznon egytől-egyig baromi jól működő friss szereplőktől a következetesen alátámasztott és tökéletesen kivitelezett mellékutcákig bezárólag. A film kisujjból lehozza a minden korosztály számára etalonként jegyzett nagybetűs szórakoztatást.

A kicsik számára színvonalas, nevetve-játszva tanító rajzfilmet lassan mikroszkóppal sem találni a mozis felhozatalban a rengeteg filléres mocsok közt, ahol az ezredik kisállatos bőrbe bújtatott manipulációnak esik áldozatul családok garmadája. Gyanútlanul hagyják beterelni magukat súlyos összegekért az öncélúan túlzó erőszakábrázolás, a szellemi létminimumot jelentő altesti poénok, a hamisan fénylő értékek, üres időhúzások penészes dimenziójába. Mindez hosszú távon kártékonyabb aknamunkát végez a gyerek jellemén és gondolkodásában, mint azt sok szülő el tudná képzelni. Nem gyengéden rügyezteti lelkivilágukat, vakon gyalulja azt. Ráadásul a felnőtt nézők is csak némán könyörögve várják a megváltást jelentő stáblistát. Ilyen légkörben igazi ajándék az olyan animációs mesefilm, ahol nem felejtik el, hogy a cél sosem lehet egyenlő az eszközzel, hanem az játszik a kitűzött végállomás alá. Az igazán sikeres áttöréshez soha nem elegendő egy fizikai síkon végbement rekeszizom ingerlés, valamiféle lelki töltetet is mögé kell állítani, ha a feljebb nőtt szemtanúkat is bravúrosan be szeretné zsebelni. Az egykor felszínre szippantott érzelmi állapotok ismételt előcsalogatása kiváló eszköz erre, amennyiben a korábbiaktól eltérő módon szólítja meg azokat, hogy évgyűrűi számának megfelelő bánásmódban részesüljön mindenki, ne kezelje félre a nézőit. Nem is tudom hányszor lepett meg a felismerés, hogy milyen könnyen talicskázza ki belőlem az önfeledt, felszabadítóan jóízű nyerítéseket a film. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés letenni a hétköznapok terhe ellen viselt maszk és vértezet nehezedő súlyát, lehúzni az oxidálódott csatlakozóim a valóságról pár órára.

A Toy Story 4 egy kívül-belül csodaszép alkotás, amely összehúzza az idő aranyozta múltat a bizonytalan jelen tornyosuló félelmeivel, reflektálva 9 évnyi szakadékra, miközben egy sor vadonatúj, elképesztően ötletes és szerethető figurát rajzol egy teljesen őrült, sokunkban édes nosztalgiát ébresztő hadszíntérre, amit a tőle megszokott színvonalú, ésszel kibiztosított humorgránátokkal és marha jó, kisebb-nagyobb fordulatokkal hajigál telibe. Szembeállít igazából oldalakat, amik szerencsére ezúttal sem a klasszikusan jó-gonosz tengelyén merednek egymásnak, csupán bizonyos pontokon fémesen csikorognak egymáson a vágyaikat célzó érdekeik. Kedvelem az ilyesfajta rétegelt feszültségkeltést és cselekményterelgetést, hogy nem hagy egyedül a sötétben fantáziánkkal a hiányzó darabkákon erőlködve, hanem a következetes felvezetés és zökkenőmentes landolás szempontjából kulcsfontosságú pillanatokat úgy és annyira mutatja meg, ami kitárja az ajtót egy katartikus lezárásra. A mozikkal pedig komolyan nem értem, mi van, hogy minden egyes Toy Story rész vetítése alatt 85%-os páratartalomban kell ülnöm. Hát egyszerűen lehetetlen kilátni a szemgolyómon képződő párán át, amit a külső szemlélő akár visszafojtott hüppögéstől felszakadó könnybeborulásnak is nevezhetne. De nem az. De.

Ezt lazán bezsákolta egy 10/9,5-re. -0,5, mert ennyi év után sem kaptam egy féljelenetet sem a legnagyszerűbb, örökkedvenc plasztik katonáimtól, de a Pixar még adósom egy Army Men mozival is.

A Toy Story 4 MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!