Jó, kimondom. Alapvetően nagyon kedvelem Roland Emmerich munkáit (Godzilla, Holnapután, 2012., Függetlenség napja 1-2…). Valahogy mindig úgy tekintettem rá, mint a gyerekszobájában ragadt, félcédulás Michael Bay német féltestvérére, aki családi háttere dacára valamelyest túl tudott lépni az üres látványpornóhoz fűződő, genetikailag kódolt addikcióján, ki tudott oldalazni az infantilizmus hívogató szirénéneke elől.

Sikeresen levedlette a slow motion fétisét, nem tűzi tele a forgatási helyszínek minden szegletét szélfútta amerikai lobogókkal, valamint belátta, hogy a különböző márkajelzések reklámcélzatú szuperközelijei masszívan kontraproduktívak nézői szemmel. Hiába hódol ösztönlényként a kőbuta látványfilmeknek, mégis szerethetővé tudja tenni legtöbbjüket azzal, hogy pontosan tudja, hova kell céloznia őket és a saját súlycsoportjukban tenyészti ki az olajozottan működő, emlékezetes és könnyed popcornmozik tetejét. Nem enged teret a szereptévesztésnek. Legalábbis nem mindig. Ennek megfelelően egy retinaszaggató, erősen feltupírozott, a Peter Berg-féle Csatahajó szintű túltolós-háborús történelemleckére állítottam be a szenzoraim, amit majd utánagondolva érdemes lesz izmos feltételekkel kezelnem, ahogy elül bennem a büntető látvány verte porfelleg receptoreledele. Múltját tekintve ugyanis, ha valamit egyáltalán nem gondoltam tetten érni Emmerich filmjében, az a történelmi hitelesség. Azt már tudtam tehát, hogy mit várok tőle, csupán az ütköztetése maradt hátra az évek óta komolyabb nagyjátékfilm nélkül lapító rendező legújabb munkájával, ami a második világégés számtalanszor bejárt poklától bérelt ismét ihletet.

Manapság nem egy laza ujjgyakorlat világháborús témát úgy tálalni, hogy végül tömegek zárják azt szívük egy mélyen eldugott vitrinjébe. Kimondottan nehéz frissnek hatni, valami új aspektust találni, esetleg tökéletesre vinni a háborús mozi műfajának újrahasznosított elemeit, amikor az egykoron lövészárkokból egymással farkasszemet néző nemzetek százával terítették már elénk egójuk aktuális mozgóképes glancolását, egyébként gyakorta páratlan színvonalon. Hol a szívszaggató döntések személyes drámái kaptak dicső reflektorfényt, hol a legmodernebb technikai kivitelezésekkel villantottak már óriásit, netán az autentikus látvány nyers életszerűségével „gyönyörködtettek”, vagy fittyet hányva a való élet íratlan szabályaira, egyszerűen csak létrehoztak egy hajmeresztően izgalmas, vérben gázoló mesét bajtársiasságról, áldozathozatalról, emberségről stbstb… Mindre láttunk temérdek példát. A lényeg, hogy muszáj egyes összetevőket addig csiszolgatni, míg a légy is seggre nem esik rajta, hogy a végeredmény határozottan elemelkedjen a középszer cuppogó mocsarától. A Midway legnagyobb hibája pedig pontosan az, hogy képtelen volt besorolni bármelyik sávba. Hogy látta-e a feje fölött elhúzó figyelmeztető táblákat, nem tudom, mindenesetre fék nélkül csapódott bele a szétágazó úttest beton elválasztójába. Rossz volt nézni a megsemmisülve darabokra hulló alkatrészeit.

Emmerich a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legfontosabb mérföldkövéhez nyúlt, ami a ma ismert világrendünk biztonságát legalább annyira fenyegette, mint a minket is közvetlenül sújtó, európai hadjáratok. A sokáig külső szemlélődő szerepében lavírozó Egyesült Államok heveny felcincálását majd háborúba lépését kiváltó Pearl Harbor katasztrofális tragédiája mindig is elvette a méltó, kiérdemelt figyelmet a Midway-nél történtek sorsfordító eseménysorozatáról. A témaválasztás éppen ezért kiváló ötletnek tűnhet elsőre, bár hordoz magában némi rizikót, mivel a két ütközet igen szoros nexusban van egymással, plusz utóbbit volt is már alkalmunk csöpögősen körüljárni, pont Michael Bay szívélyes jóvoltából. Sajnos jelen filmünk esetében nem túl szerencsés fedésbe hozza őket, hogy a háborús indítékok és a nagyhatalmak közt kirajzolódott viszonyok megfelelő felvázolása okán szinte elválaszthatatlanok egymástól. Legalábbis a Pearl Harbor folyományaként bevonult Midway biztosan nem állna meg teljesen egyszál önmagában. A cím sugallata ezáltal némileg csalóka is lett, mert jóval nagyobb spektrumát öleli fel az óceáni konfliktusnak, mint azt eleve várnánk, bár szemrehányást nem ezért kell tennünk neki.

Egy ilyen terjedelmes, számtalan hőstettet, bravúros stratégiai húzást és lenyűgöző történelmi személyeket magába olvasztó történetet képtelenség egy 138 perces alkotásban kifogástalanul, mindenestől elbeszélni. Egy idő után elengedhetetlen lesz méretes kompromisszumokat kötni egyik, vagy másik komponense kárára, és nincs is annál szomorúbb látvány, mint amikor a vágóasztalnak kedvezve elbagatellizálnak egy emberek százezreinek, millióinak életét követelő, vagy megnyomorító konfliktus jelentőségét. Az HBO például e tekintélyes korlátokat remekül felismerve nem hiába használta ki inkább a minisorozat tágasabb formátumát anno a zseniális Elit alakulat, vagy éppen az Emmerich kiszemeltjét brutálisan jól feldolgozó The Pacific- A hős alakulat esetében. Míg a Midway-re több idő és részletgazdagság, addig Roland Emmerich-re egy hatványozottan feszesebbre vett, elszabadult vizuálbomba fért volna rá. De vastagon. A helyzet az, hogy baromira sikerült úgy elvesznie térben és időben, hogy közben szinte semmit nem mutatott meg a bemutatott szereplők és mozzanatok valódi lényegéből, tökéletesen élvezhetetlenné vált a hanyagul odavetett, módfelett száraz és felületes kivonatolása. Számomra -akinek ez az egyik kedvenc történelmi korszaka- azért bukik meg, mert a hadászati mestersakkjátszmát szalaggyártott fércmunkává silányították, a téma iránt kevésbé fogékonyak számára pedig azért, mert nem elég informatív és hektikusan kesze-kusza a tények ismertetése. Sokat akar markolni, de pokolian keveset fog, kicsorog az egész a kezei közül. De tudjátok, mit? Mindezen simán át tudnék lépni, ha cserében tőből leszakítaná koponyám felületéről az arcszerkezetem a leszállított látványorgia. Az a látványorgia, amit bizony potyára szomjaztam. Az a látványorgia, ami jelen formájában ritkán érzett szekunder szégyenkezésre késztetett. Az a látványorgia, amit ő mellesleg nem egyszer teljesített már.

Kudarcának másik sarkalatos pontja az impozáns csokorban mozgatott szereplői és a szájukba adott, úgynevezett mondatok. Mivel brutálisan sokan vannak, hiába töltik fel a soraikat neves színészekkel, egyikhez sincs sem elegendő időnk, sem kiváltott affinitásunk érzelmileg kapcsolódni, mert ha még véletlenül 2 percnél tovább tartanak is valakit a kamerák előtt, sajnos borítékolható, hogy meg fog szólalni. És akkor mi nem fogunk jól járni. Ezzel pedig még az óvatosan felépítgetett szimpátiakezdeményünket is lendületből rúgják szét. A színészekre egyébként pár kivételtől eltekintve nem lehet számottevő kifogásunk, az elégséges alsó-középre kihozzák a karaktereiket, de felejthetetlen átalakulások után semmiképp ne itt kutassunk. Fájdalmasan impotens kommunikációra kényszerítik szerencsétleneket ilyen „kicsit bele is megyünk, meg nem is” szituációkban, amiknek nulla, azaz 0 jelentősége lesz a későbbiekre nézve. Ennek köszönhetően az akciók átvezetői és a töltelék jelenetek felsőfokú önsanyargatással érnek fel helyenként. Mézes-mázas hazafias frázisok és a totál semmitmondó, nyúlós-nyálas magánéleti szálak vaktöltényei szakadatlanul záporoznak ránk egy abszolút karakteridegen nyelvezettel, gondolom a korhatár besorolás miatt. Bármibe lefogadnám, hogy amerikai katonák a büdös életben nem beszéltek egymás között ennyire érzelgősen családbarát módon, de a párkapcsolati drámázások sem jártak jobban az ív nélküli, színészileg lekövethetetlen spontán ömlengésekkel. És a szinkron… valami iszonyatos. A főszereplők még csak-csak működtek a letekert átéléssel is, viszont a háttérben kifejezéstelenül elhangzó, élettelen mondatok és a mellékszereplők válogatott hangdonorjai nem egyszer megcsiklandozták a rekeszizmaim, főleg a magvas gondolatok előrántásakor. Sikerült alulmúlnia a Pear Harbor legrosszabb pillanatait is.

De sebaj, hát majd jön a gigászi CGI parádé, a légteret átszakító repeszektől szétforgácsolt géptestek, a húsdarálás, a lélegzetelállító légi ütközetek, a tengeralattjáró vadászatok… Jött… Aaaaaz, az jött. Egyenesen a matuzsálemi Xbox 360-ra. Biztosan ismeritek a helyzetet, amikor valami azonnal kivet magából titeket, de az istenért sem tudjátok eldönteni, hogy csak ti vagytok különösen finnyásak, vagy konkrétan tényleg úgy néz ki a film, mint amit odaokádtak. Körülbelül kettő darab jelenet kivételével egyszerűen képtelenek voltak összeboronálni a greenbox-ban mászkáló színészeket a rávetített háttérrel, se a színtelítettségük, se a fényelésük nem voltak pariban egymással, komolyan nem hittem el… Lelki szemeimmel majdhogynem láttam magam előtt megelevenedni a stúdiót a késznek szánt produktum áttetsző palástja alatt. Kegyetlenül kiábrándító mondjuk egy fedélzeten közlekedő szereplőt úgy figyelni, hogy egyértelműen látszik a tőle pár méterre állókon, hogy azon a felvételen ők már nem képezték az élő játék részét, de ez maximálisan igaz egyébként bármely generált környezeti hatásra, robbanásra, füstre, repülőre stb… is. Kérdem én… Hogyan fordulhat elő az, hogy egy tripla A-s, de még egy indy videojáték cinematic átvezetője is természetesebb, meggyőzőbb látványvilágot húz fel, mint egy dollármilliókból vásznakra vitt blockbuster, egy háborús eposz…? Hogyan? Köszönőviszonyban sincs a fotórealisztikusság magaslataival. Esetleg segített volna valamicskét az ügyön, ha az elviselhető mennyiségnél így is jócskán több, egysíkú összecsapás nem merül ki annyiban, hogy: jönnek a pilóták, lenéznek, „Ott vannak, fiúk!”, a japánok felnéznek, a japánok tüzelnek, a pilóták zuhannak, némelyik tényleg, bomba kiold, nem talált, nem talált, nem talált, talált. És ezt így loopolva. Közben a faszaság faktort meg mindössze két alkalommal sikerült kimaxolni, abból az egyik ráadásul csak gyakorlat volt. Ez ebben a formában nagyon kevés. Mivel a sztorivezetés mindenképp kuka, ha csak fél órát kivágtak volna még totál jogosan a francba, máris ott lett volna a felszabadult anyagi kapacitás egy profibb utómunkához. 

Pont nemrégiben olvastam volt egy kolléga billentyűzetéből, hogy kritikusként –ami nem vagyok- az ember legfőbb feladata, hogy egy borzalmasan félrement film értékeit is képes legyen felkutatni és bemutatni. Az a kellemetlen szituáció állt elő, hogy nem tudom szívből méltatni egyetlen momentumát sem. A drámai vonulat már az elején zátonyra fut és gurgulázva belefullad a giccstengerbe, szörnyen hosszú a játékidő, az átkötések irrelevánsak, a harcok roppant fantáziátlanok, a szereplők kidolgozatlanok és elég idő sem kapunk rezonálni velük, a párbeszédek életszerűtlenek, kiszámíthatóak és ostobák, a speciális effektek pedig látványosan megreccsentek.  Azt hiszem, mindent elmond a filmről, hogy Michael Bay még a sokat szidott Pearl Harbor-rel is élvezhetőbb, autentikusabb környezetet épített fel Emmerich-nél, ami kiváltképp a közös pontokon mutat kiugró különbségeket az előbbi javára. Nála legalább az akciók a helyükön voltak.
Ez így a legkevésbé egy méltó emlékállítás, nem több egy szuper lehetőség elszalasztásánál, amiben igazi hősök neveit citálták elő feleslegesen.

Közepest a közepesnek, jóindulatú 5/10.

A Midway MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!