Velejéig megrögzött, mindenevő sci-fistaként nem sok olyan hátráltató tényezőt ismerek magam előtt, ami fel tudna tartóztatni egy új, a javarészt feltáratlanul elnyúló exoszférába lőtt történet megtekintésében, nem pláne, ha francia készítők zavarják mindezt egy tök helyes kis pixelorgiába. Habár intő jel lehetne számomra, ilyenkor még „a műsorszám megtekintése 6 éven aluliak számára nem ajánlott” figyelmeztetés sem lohaszt le annyira, hogy ne vágódnék le elé mindenre készen.

Hogy tulajdonképp mit is várok harmincon túl egy gyermekeknek szánt, nullgravitációs cukordózistól? Sosem tudnám például megbocsátani magamnak, ha lemaradnék a családbaráttá szelídített Alien, Pandorum, esetleg Halálhajó eljöveteléről, de piszkosul örülnék akár egy Wall-E kaliberű univerzális tanmesének. Jó-jó, lejjebb tekerem az ingerküszöböm, lévén telibe uborkaszezonos műsortöltelékről van szó, legalább legrosszabb esetben is somolyog másfél órácskát az évtizedfordulóra megfáradt lelkem. No, de mire volt elég Eric Tosti 89 perces patronja…?

Egy intergalaktikus tudományos expedícióról hazatartó űrhajó szeli át a csillagfénnyel festett kozmikus űrsötétet. Legénysége mindössze vérszegény három fő. A 10 éves Willy és az idegen létformák, égitestek kutatásáért felelős szülei. A hosszadalmas küldetésekre vezényelt utazásaik során a kisfiú feltehetően még a messzi-messzi jövőbeli mércékkel mérve sem épp a hétköznapi pubertások életét éli a tömegével begyűjtött, dokumentált és elraktározott minták között. A többhónapos rutin kutatómunkálatok végeztével minden az optimális visszatérési tervek szerint halad, amikor tejköd sűrűségű meteorviharba keveredik kiscsaládunk a csenevész tehercirkálójukkal. Az erősebb kutya ba… barátkozik elve mentén végül nem meglepő módon egy otromba darab bolygótörmelék „talált, süllyedt”-re jelentette aktuális státuszukat, ami heveny aggodalomra és meglehetősen szapora evakuációra késztette röviden bemutatott vákuumvándorainkat. Egyetlen bökkenő, hogy teszik mindezt külön mentőkapszulákban rekedve, a galaxis két átellenben lévő pontja felé kilövellve.

Willy tehát magára marad egy megszakadt videóüzenet társaságában, miszerint anyu-apu amint lehet, megkeresik őt, addig pedig kövesse a vészhelyzeti protokoll szerint eljáró kapszula utasításait a biztos életben maradás érdekében. Amint lehet… Ezt azért még gyerekfejjel is elég tágan értelmezhetőnek érzi legbelül, kedélyállapota ennek megfelelően nem sűrűn hullámzik át napfényesbe, ráadásul épp egy ismeretlen planéta légkörébe lépve izzik körülötte a high-tech konzervdoboz is, ahogy hangrobbanva megközelíti a feltérképezetlennek tűnő felszínt. Rövid szkennelés után kiderül, hogy egy lakatlan, de mégsem élhetetlen csillagon landolt, viszont nem minden kétséget kizáróan számíthat szívélyes fogadtatásra a feltehetően eleven élővilágától. Mielőtt azonban nagyon neki tudna búsulni a felőrlő magánynak és a beláthatatlan veszélyek ránehezedő súlyának, előpattan a padlólemezek közül B.U.C.K., a legkorszerűbb mesterséges intelligenciával felruházott, gömbölyded túlélés-asszisztens droid, aki meghatározó mozgatórugója lesz a későbbi események és karakterfejlődések alakulásának. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az otthon biztonságos melegétől távoleső, határozatlan időre szóló bátorságpróba és a helyzet adta, kényszerített egymásrautaltság bizony hoz magával Willy számára komoly lelki hullámvölgyeket, húzós bonyodalmakat, azokból való nagy megmeneküléseket, várt/váratlan fajközi barátságokat, önfeledt mókázások tucatját, egy halom színkavalkádos cukiságot, valamint egy meghökkentően nem meghökkentő végkifejletet.

Parányit rosszul érzem magam, mert nem igazán tudom, hogy illendő-e egyáltalán felhoznom egy ilyen mértékben porontyoknak készült rajzfilmecske esetén, hogy az eredménnyel mennyire nem vagyok kibékülve, túl a nyilvánvalóan kötelezőkörösen kiosztogatott pirospontokon. Az igazi célközönséghez képest talán a -személyim szerint legalábbis- húsz évvel feljebb nőtt szemléletű észjárásnak köszönhetően kelletlenül előtérbe töncikélte magát a fiókban hagyott, ínyenc fűszerkészletek fájó hiánya. A filmet sótlan selymességében meghagyva, az sajnos észrevétlenül csuszamlik át a témára kiéhezett szervezeten, egy levegősre habart táp(talan)szerként. Az már csak személyes automata önszivatóm, hogy általában a filmeket illetően is a „ha már csináljuk, csináljuk jól” elv hithű követőjeként vannak bennem mások által korábban elfölfelt normák, amiből nem vagyok hajlandó, vagy csak elég nehezen engedni, hiába tudok legtöbbször egyébként könnyedén tizenéves nézővé átlényegülve is örömködni a fiatalabb korcsoportokra esztergált történeteken. Az a fránya, akadékoskodó hiányérzet mindazonáltal szorosan, leválaszthatatlan árnyékként tapad a pozitívumok tarkójára, pontosan azért, mert ami viszont bekerült, az van olyan mértékben igényes, hogy kár lenne egyszerűen veszni hagyni, ordít valami pluszért. A pluszért, ami a francia produkciókat jellemzően különlegessé szokta tenni és kiemeli a lózungmentes látásmódjukkal, emberközeli nyelvezetükkel, kedves humorukkal. Nos… vitathatatlanul kellenek néha a kivételek, amelyek újra beröffentik azt a bizonyos szabályt, egyedül én nem kellettem volna ehhez a moziterembe.

Számomra ez a tátongó deficit leginkább a névtelen bolygóra dokkoltatott cselekmény(ke) vezetésénél érhető tetten, ami összességében csak elenyésző üdeséget képes permetezni itt-ott a nézőre. Ha lehámozom a sci-fi környezet látványának mellesleg takaros héjszerkezetét a lényegről, igazából változtatás nélkül, épp úgy foroghatna az egész bonyodalom bárhol máshol is egy magányra ítélt kölök körül, ahol a sorakozó döntési helyzetek katalizátorában serkenésnek indulhat a felelősségvállalás, önálló helytállás és a felnőtté válás első lépéseinek közhelygőzben párolt magva. A felhasznált alapgondolat kis túlzással egyidős az első kiskorú figurák megjelenésével az ókori görögök drámái óta, szóval a sztorira bőségesen ráfért volna egy kiadós ráncfeltöltés, kissé hatékonyabb feszültségkeltés és pár fokkal bevállalósabb merészség. Pedig Willy egy irtó rendes kissrác, tényleg lehet érte izgulni, de lehetne valamivel jobban. Lehet őt szeretni-kedvelni, de lehetne még jobban. Lehetne, ha nem állnának relatíve remegő lábakon a felskiccelt érzelmi kötődései és nem lenne láthatóan alulírva szegénykém mechanikus testőrével, B.U.C.K.-al egyetemben. Sokáig éreztem bennük lappangani egy potens és szórakoztató páros ígéretét, de a kecsegtetett dinamika délibábja képtelen volt köztük érvényre jutni, midőn a gyermeki ízlésvilág alfapriorizált kiszolgálása mohón rárabolt a szabadon bámészkodó közlési kapacitásokra. Bármennyire is el akartam veszni a Robinson Crusoe-féle számkivetettség megpróbáltatásaiban, a régi ismerősként üdvözölt formulák és sekélyes sémafigurák vékonyra szelt dimenziójában felettébb szembetűnő döccenőket jelentettek a legapróbb elmérések is az összetevők arányában. Amilyen borzalmas szájbarágást kapnak például a későbbiekre elejtett visszacsatolási pontok, számomra pont olyan szerényre sikerült az idegen flóra és fauna diverzitása mind fajtájukat, mind kinézetüket tekintve.

Ha az ilyen értelemben (is) etalonnak tekinthető Zootopia magasságaira nem is számítottam, azért végig volt egy furcsa oldschool demo verziós fílingem, amihez nem vásároltuk meg a színes-szagos kiegészítőket, hanem a gyári alapfelszereltség fél fogra való étvágygerjesztőjével kell beérnünk. Nekem senki ne magyarázza meg, hogy aki ki tud találni és felépíteni 6 féle élőlényt, 2 éghajlati övezethez illeszkedő környezetet, azt mondjuk plusz 8 teremtmény és további 2 változatos helyszín megformálása már lehozná az életről… Merthogy egy-két zenés montázsban átszaladjuk a látnivalók javarészét egyébként. A modellező szoftverbe vitt állatvilág is túlnyomórészt őrlángon langyosodó kreatív befektetésről tanúskodik. A valóságból kölcsönzött és mindössze külsőleg megbuherált fajoknál azért mindenképp többet szerettem volna átélni. Könyörgöm, hagy ne ismerjek rá 2 másodperc után a jóisten tudja melyik galaxis peremvidékén járva egy gumicukorszerű űrlény testébe zárt, hebrencs szobakutyára, módosított kolibri testbe illesztett kolibrikre, vagy orrszarvval upgradelt ganajtúróként tálalt ganajtúróra…

Értem én, hogy a gyerekek miatt a filmre való könnyebb felkapaszkodásért nem akartak messzebbre gurítani ennél, de hát ki másnak lenne határtalanul tágas és örökké szomjas a még élénk fantáziája, ha nem a felcseperedőben lévő generációnak? Tessék őket (és minket) szépen szétbombázni a képtelen ötletekkel és játékos megoldásokkal, mert nincs kiábrándítóbb jelenség annál, mint amikor a kollektív képzelőerő feneketlen mélységeit tudatosan és módszeresen temetik befelé, nevelik a minimumra, nemhogy további tereket próbálnának feltárni, pedig hosszú távon a végső, megfelelő tárcákban csengő számokban ugyanúgy meghálálná magát ez az expanziós törekvés.

Begyógyíthatatlan sebeket ugyan nem karmolt rajtam a Terra Willy, mert a vetítés alatt el tudott repíteni magával, de kilépve a moziból és akár pár órás távlatból visszagondolva rá, semmi felejthetetlen kincset, maradandó percet nem ajándékozott nekem, holott a látvány és a 3D egyébként teljesen működött, aminek aranyosnak kellett lennie, az aranyos volt, összességében a keretül szolgáló ökoszisztéma is elégséges támaszt nyújtott az eseményeknek és ha szórványosan is, de voltak ott azért kimondottan jól lecsapódott ötletek elmorzsálgatva úton-útfélen. Ha a készítők szíve is megfelelően lett volna bekötve a rajzfilm vérkeringésébe, játszva lehetett volna ez egy tartalmasabb űrutazás. Így viszont kaptunk egy tábla egészmogyorós csokoládét, amire ráharapva elmarad a várt roppanásban kioldott extra íz, mert konkrétan nincs ott más, csak a csomagoláson feltüntetett ígérete és maga az üres csokoládé. Sajnos az egészet felbontva is össz-vissz csak pár szem látható benne megmerítkezni. Bosszankodva, de megeszed, mert ettől még finom, ellenben a következő táblánál már azt sem fogod tudni, hogy mindezt valaha elfogyasztottad.

Egy zsenge 4/10-et tudok adni felnőttként, ám amennyiben van töpszli a családban, bizonyára szeretni fogja. Neki simán mondjatok be 7/10-et.