„Fogd meg a botom és mondd ki a nevem!” Nem, ez nem egy mikrohullámú sütőben defrosztált Amerikai pite rész vérszegény próbálkozása.

Ez a bemondás a 2019-es év szélvédőjén lecsapódott szuperfilmes mainstream humor pápája, aminél jobb tételmondatot ki sem emelhetnék a Shazam! játékidejéből, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Jött, láttam, és nem győzött meg. Végzetes kisiklással nem vádolnám meg, de mindenképp rossz állomásra futott be a szereptévesztett szerelvénye. Nézhetőre fabrikált amcsi Sas kabaré, 132 hosszú-hosszú percben. A legnagyobb érdeme összességében talán pont ebben rejlik. Nézhető. A nézhető pedig felejthető. A felejthető meg felesleges. Szoros rokonságban áll a különböző szoftverek temporary (ideiglenes) fájljainak családjával, ami az aktuálisan megnyitott folyamat végeztével, ahogyan jött, úgy távozik is, átadva helyét a következő adathalmazoknak. Jelen esetben az agyam hardware-én fut le a fenti folyamat, ami számomra általában a nem kívánatos, eseménytelen öregedés kategóriája. Ezen sajnálatos módon a meglepő mennyiségben elpotyogtatott, tényleg frankó rekeszizom-pallérozás sem tud eleget rántani felfelé, mert cserébe azonnal kijut kettő másik a kiábrándító pillanatokból. Harag végülis nincs, de a keksz sem jár.

Bármennyire hihetetlennek is tűnik innen, Európa némileg áporodott szívéből kuksolva, a kockáról kockára mesélő rajzok melegágyaként ismert tengerentúlon Shazam mindig is hatalmas népszerűségnek örvendett 1939-es megalkotása óta. Képzeljétek el a figurát, aki még a mindenható Superman kiadványait is sorra alázta eladásokban. Ma már igen nehéz elhinni, hogy a manapság egyik legnevesebb szuperhőst csuklóztatta hosszú-hosszú éveken át. Pont ez a tény volt az, ami később olyan izgalmas anomáliát szakított a képregényes világ bonyolult szervezetén, amit nem kerülhetek ki a filmszalagra dobott feldolgozás véleményezésekor. Szentelek hát neki egy rövid összefoglalást, mert jó ideig én is Vincent Vega zavart arcát viselve tártam szét a karjaim vele kapcsolatban, amikor először észleltem, hogy Capt. Marvel karaktere bizony Marvel és DC oldalon is reguláz. Ráadásul az egyik nő, a másik pedig férfi. És mégis mit keres Marvel néven bárki bármit a DC vitrinjében? Kicsit elvesztél, hogy ki az a Captain Marvel és tulajdonképpen hogyan jön ide…? Hát, ő… ő Shazam, csak mégsem és egyben igen. Jobb? Nem? Na, bogozzuk ezt ki…

(Akit nem érdekel a szájkaratés villámbetyár hányatott múltja, az görgesse át a következő blokkok töri anyagát, odaát találkozunk, keresd az „IDE GÖRÖGJ” feliratot!)

Tegyünk egy laza kitérőt a képregények dicső aranykorába. Marvel Comics. DC Comics. A két gigászi rivális kiadó körül a kezdetektől puskaporos levegő kulminálódik, ami fennállásuk óta szüntelenül okádja a piacra az egymásra licitált, elképesztő történeteiket az előfizetők millióinak kegyéért versengve. A fékevesztett háborújuk megannyi képtelen helyzetet melléktermelt ki, ami már inkább nevetségesen túlrajzolt bohózat, mint kölcsönös tisztelettel megvívott, nyíltsisakos küzdelem. Mondják, nincs új a nap alatt, de a kettejük közt zajló pofátlan karakterlopkodás, a másik fél direktbe cukkolása még ezt is szintekkel meg tudja fejelni. A végtelen adok-kapok talán legékesebb példája az 1980-as születésű Deathstroke (DC) és a válaszul 1991-ben kreált Deadpool (Marvel) esete. Azon túl, hogy már álnevük is gyanús hasonlóságot vaporál, aki ismeri őket, tudja, hogy gyakorlatilag cirka 85%-ban külsőre is megfelelnek egymásnak. A szitu non plus ultrája, hogy a civilben Slade Wilson (Deathstroke) a New Teen Titans egyik számában debütált, míg az eGyÁlTaLáN nEm rokonhangzású Wade Wilson a New Mutants-ben, jellemre 180 fokos átellenben elhelyezkedve a rivális zsoldoshoz képest. De akár ott vannak még kis ízelítőként, a teljesség igénye nélkül az olyan szintén vaskosabb metszetet képező párosok is, mint Namor (Marvel, 1939.) – Aquaman (DC, 1941.), Man Thing (Marvel, 1971.) – Swamp Thing (DC, 1971.), Hawkeye (Marvel, 1964.) – Green Arrow (DC, 1941.), Moon Knight (Marvel, 1975.) – Batman (DC, 1939.), vagy Ant-Man (Marvel, 1962.) – Atom (DC, 1961.). Captain Marvel háttérsztorija azonban kivételesen kilóg a sormintából. Addig azért soha nem merészkedett egyik fél sem, hogy névre tökéletes takarásba hozzák a saját permutációik. Történt ugyanis, hogy egy harmadik kiadó (Fawcett Comics alias Whiz Comics) Superman megalkotása után két évvel, 1940-ben reflektorfénybe küldte a villámbuheráló Captain Marvel figuráját, aki, mint azt fentebb említettem volt, rendesen földhöz csapkodta számokban még a fecskében feszítő kryptoni aranyifjút is. A világverő Captain Marvel egy balsorsú kisfiú, Billy Batson alteregója, aki a ráruházott hatalmánál fogva a SHAZAM! varázsszó eldörrentésére irdatlan erők zabolázójává válik. Később az elsöprő sikerére való tekintettel a Fawcett Comics fokozatosan kiterjesztette a Marvel családot és lehetővé tette, hogy Billy saját kiválasztottjaival oszthassa meg az erejét, ami még nagyobb kasszarobbanást hozott a kiadónak.

Ahogy az lenni szokott, e sikertörténet peremén is hamar megjelentek az irigységtől forrongó rosszakarók hangjai. Jelen esetben a DC Comics, akinek a Supermanre valamelyest hajazó vonásokra hivatkozva jogi úton sikerült elérnie, hogy 1953-ra a Fawcettnek be kelljen szüntetnie a Captain Marvel neve alatt futó bárminemű képregény további kiadását. Konkrétan kinyírták. Még mindig nem látod át a dolgot? Nem csodálom. Bár mindig is adta volna magát, a következő csavarig meglepő módon 14 évet kellett várni, 1967-ig, amikor Stan Lee-ék gondoltak egy nagyot a Marvel vezérkarában és ugyanezen a néven életre hívták Kree szuperhősnőjüket, akit nemrégiben élőszereplős filmben is láthattatok a mozivásznakon. A lépésnek semmiféle jogi akadálya nem létezett, hiszen a korábbi Fawcett-DC ügy bírósági ítélete ekkor még bőven hatályos. Mire 1972-ben a DC az eredeti Captain Marvel karakter közelébe került, ugyanez már nem volt elmondható a karakterről, tehát a Fawcettől kezdetben csak liszenszelt szuperhőst (csupán 1991-re tudták maradéktalanul megszerezni a Marvel család jogait) át kellett keresztelni, ami önmagában is erős visszalépés marketinges szempontból. Ésszerű névadónak nem maradt más, mint az ikonikus „SHAZAM!” felkiáltás, aminek még lehetett némi vonzereje ennyi év után is. Saját, 20 évvel azelőtt lepakolt medvecsapdája csattant rá a DC lábszárára. Nyugodtan írjuk a karma számlájára. Hát így tudathasította szét a kapitányt a Marvel és a DC egymás közt, a megálmodó Fawcett (1939-1980.) kizsigerelt hullája fölött.

IDE GÖRÖGJ!

Amikor egy film a kezdetektől büszkén hirdeti, hogy világosan összekeveri a kínost a viccessel, miközben meg sem próbálja részint árnyalni, vagy kissé elemelni a bántóan egyszerű, direkt közléseit, hamar görcsbe rándulnak sokat próbált agytekervényeim. A beharangozó anyagok nem hogy nem vontattak közelebb a Shazamhoz, precíz pörgőrúgással talpaltak tekintélyes messzeségbe a majdani megtekintésétől. Egyébként bőséggel lett volna oka az igyekezetre, mert a szinte sebezhetetlen, legacélosabb képességeket gyakorló übermens titánok szenvedősen erőltetett kihívásai képtelenek annyira megszólítani, ahogy emberibb léptékű kollégáik életszagú nehézségei és azok árán kicsiholt jellemfejlődésük. Kiugró várakozásokat tehát nem is tűzdeltem a filmhez, pont ezért volt meg minden esélye, hogy esetleg pozitív értelemben feltörölje velem a padlót. Valahol legbelül még drukkoltam is neki. Körülbelül az első harmadától aztán elkezdtem rászámolni és végleg lenn is maradt a szememben. TKO, amit saját magának vitt be. Mondom, mi a baj…

Eleve szégyenletesen gyengén álcázza, hogy az egész film apropója a Marvel veretes sikerei által kikényszerített stílusváltás és a színtelítettség határozott felcsavarása, aminek hírét nagyrészt üdvözölte a célközönség. Ebben sosem tudtam osztozni velük, szerintem az érmetsző komorság kifejezetten jól áll a DC karaktereinek, ha mellette nem szedálják le őket a sznájderi szellemi dögkút szintjére. A langyos babazsúrok ütemezett vezénylését vigye csak el a konkurens púderstúdió, igenis szükség van egy deszaturált, drámaibb színkeverésre is. Na de visszatérve, Shazam mintha egyedül csak azért került volna képbe 2019-re, mert a közléskényszeres köpenyeseik közül ő a legismertebb. Olyan, mint kreatív alapötlet, viszont -megint- nem járt hozzá, tehát szokás szerint megpróbálták filmszalagra dolgozni a képregényes eredetsztorit. Az amúgy sem matyóhímzés történetből így is össze tudtak csapni egy minimalista pontpontvesszőcskét, ami a maga nemében csodaszámba megy. Sietve végigugráltatnak minket a fontosabb mérföldköveken, amik közt fellocsolták a rendelkezésre álló időkeretet nettó haszontalan és/vagy következetlen és /vagy vérciki helyzetekkel, szereplőkkel, mondatokkal. Nem volna jogos és lovagias lépés tőlem, ha benntartanám, hogy helyenként tényleg ügyesen rátapint valamiféle kellemes irányba mutató sugallatra, de mindannyiszor megpocsékolja egy újabb homloklebenyszaggató fárasztás detonációjában.

Szóval adott ez az elárvult Billy Batson gyerek, aki idejekorán megízlelhette az élet keserű sava-borsát, amikor anyukája elhagyja őt egy vásár buzgó forgatagában. Nevelőszülőről nevelőszülőre hagyományozva, főként az utcai világra szakosodott életmódja segítségével keresi a visszavezető utat elvesztett családjához. Míg mikrokörnyezete hétköznapi gondjaival küszködik, a nagyvilág látványpéksége mögött hatalmas dolgok mocorognak, amiknek egyedül ő parancsolhat majd megálljt, erről azonban nem sokat sejt még ekkor.  Ugyanis nem más, mint a hét dirib-darab, roppant félelmetesen veszélyes főbűn testet öltött démonjai gyülekeznek védtelen dimenziónk peremvidékén, hogy felzabbantson, szanaszétbujálkodjon, megkevélykedjen, ellustítson, telibefösvénykedjen, összeirigykedjen és haragba borítson minket. Tisztára, mint egy bugyuta Fanta reklám. Oké, oké, tudom, hogy eredetileg is ez a felállás, de akkor is… A főbűnök alapvető ellenlábasai Shazamnak, tehát nem ördögtől való, hogy velük mérették meg a hősünket. Az már inkább, hogy ábrázolásuk fantáziátlanságában egytónusú masszát alkottak, egyáltalán nem kaptak hangsúlyt a különálló karaktereik. Olyannyira nem, hogy még színükben sem különböztek, attitűdjükre jellemző vonásaikat pedig ritkábban villantották meg, mint én az orvosi diplomám. Őszintén szólva lazán lehettek volna bármi más földöntúli szörnyűség is, ezért a vaktöltényért ordasmód felesleges volt előcitálni ezt a témakört.

A végső védvonalat tehát az emberiség legfőbb bajnoka, Shazam jelenti a föld számára, már nem is számolom, hányadik komplett kipusztulásunkat ideiglenes parkolópályára állítva. Az a Shazam, aki pechünkre egy matuzsálemi kort megért mágus az interdimenzionális belbiztonsági varázslótanács utolsó, még életben lévő tagjaként. Mivel rezgőcsontú porhüvelye nem alkalmas többé a mandátuma megtartására, lázasan keresi tisztaszívű és nemes utódját ereje átömlesztéséhez. Arra azonban még ő sem számít, hogy saját maga lesz, aki az említett veszélyforrásokon felül elhibázott döntései nyomán létrehoz valami hatalmasabb gonoszt egy évtizedes dominóeffektus végéhez elérkezve. Az idő egyre csak sürgeti, ám végül ráakad az ezer lelki nyílttöréstől vérző Billyre, aki talán a lehető legcsiszolatlanabb gyémánt, akit csak kiemelhetett volna a 7,5 milliárd opció közül. A srác nem találja önmagát, családját, a múltját, jelenét, jövőjét, tele van komplexusokkal, félelemmel, elutasítással és bizonytalansággal. De legalább jószándékú. Pazar. Pont ideális. Valaki, akire szívesen felteszed egy bolygó sorsát. Tehát „Fogd meg a botom és mondd ki a nevem!”, és hipp-hopp, így lesz a csokapik, le is folytatódik a szuperség szemvillanásnyi transzfúziója, ami hat legendás entitás ultramenő képességével ruházza fel a szerencsés jelöltet. Salamon bölcsességével, Héraklész erejével, Atlasz állóképességével, Zeusz hatalmával, Akhilleusz bátorságával és Hermész gyorsaságával. Jó koktél. Milyen kár, hogy a bölcsességet és bátorságot élből fordítva sikerült bekötni, az összkép tehát nem igazán úgy szuperál, ahogy várná az ember.

Kicsit úgy érzem, két szék közé estek vele kapcsolatban, hiszen Billy tök más karakter lett gyerekként és Shazamként, plusz erők ide, vagy oda… Amíg Billy egy frusztrált, bezárkózott, lelkisérült gyerek, Shazam full retardba nyomja hozzá képest, exhibicionista, magamutogató, önimádó felnőtt csemete, nyomokban sincs szinkronban Billyvel. Az megvan, hogy egy gyermek lelkületére emelkedik az egész magasztos csinnadratta, de például Salamon bölcsessége az minden helyzetben Salamon bölcsessége, tök mindegy hány éves gazdatestre lel, akkor pedig nem fér bele a határtalan kreténkedés, minimum a szuperhős formában nem. Mondjuk legalább összhangban volt a röhejesen felpumpált gumijelmezzel, aminél érdemesebb lett volna valamelyest kipattintania magát Zachary Levinek, hogy ne egy uszkár feje kerüljön egy optikailag tuningolt pitbull testre. Rohadtul disszonáns képet ad valahogy az egész.

Pedig Levi és Asher Angel tökéletes választás a szerepükre, brillíroznak a saját bőrükben. Egy kontextus nélküli fehér háttér előtt remekjól működtek is volna egymástól és a történettől elszeparálva, így viszont nem jött létre a 100, de az 50%-os együttállás sem. Természetesen ez messze teljesítményükön kívül álló probléma. Egyéni számban simán arattak nálam és komolyan mondom, hogy szívesen látnám még őket egy tudat alá sorakoztatva, csak pengébb konferálásban. Nem úgy, mint Djimon Hounsou, aki majdhogynem velem együtt röhögte telibe magát a kriptaszagú mágus aszott bőrében kényszerbohóckodva. Nem szokása, de ezegyszer iszonyatos merényletet húzott meg a filmszínészet ellen. Az ember, aki egykor például a Véres gyémánt című csodában egy életre feltette magát nálam a nagyok térképére, hogyan merül el eddig, nem is értem… sajnálatos módon az elmúlt években és úgy általában véve is igencsak elfelejtették őt könnyedebb mellékkaraktereknél fajsúlyosabb szerepekkel megtalálni, annak ellenére, hogy ott van benne a kitörés lehetősége a kiszolgáló személyzet státuszból. Nem kedvelem a megúszós haknikat.

Ám messze nem ő az egyetlen, aki lazított az ázsióján a Shazammal, ugye, Mark? Piszkosul kedvellek, és tudom, hogy mindig is előszeretettel dobáltak be antagonistának ide-oda, mert képes vagy pusztán karakteres kisugárzásoddal élből konyhakész gonoszt tálalni és viszonylag kevés lehet veled a meló, de most csúnyán elfelejtettek foglalkozni az előkészített alapanyagoddal, ami nyilván nem a te hibád. Sajnos hiába cipeled el önerőből a hátadon magabiztos léptekkel a hóhatárig az osztályrészed, onnan még nem látszik a csúcs. Megfelelő segítség nélkül nem is fog előbukkanni. Dr. Sivana borzalmasan egydimenziós maradt az elnagyolt kidolgozottság eredményeképp, mintha csak a befejezetlen, fekete-fehér kontúrjai kerültek volna át a tervezőasztalról a kamerák elé. Így egyszerűen nem kapott elég vastagságot a karakter membránja és nem tudta fedni a neki testet kölcsönző színészt, ezért láttam a vásznon a kívántnál merőben több Mark Strongot, mint Dr. Sivanát. Hát még az sem derült ki róla, hogy tulajdonképp mitől is doktor, minek a doktora, voltaképp mit csinál ő, amikor nem hivatásos rosszarc. Mi történt vele a teljes megromlásig, hol van legalább nagy vonalakban érzékeltetve, lejárva a személyes belharca? A hatalomittas gonosszá válás indítéka azért nem merülhet ki annyiban, hogy gyökér volt vele a családja és a tetejébe még egy öreg varázsló is beszólt neki, mert hatástalan marad a feszültségkeltés és a dráma. Hatástalan is maradt.

Az ilyen hibák miatt volt szabad figyelemkapacitásom benézni az alkotás minden fiókjába, ami egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek. Ha csak kicsit elkap valami gyengébb flow, valószínűleg nem tűnt volna fel a temérdek megbugázott ötlet a Segítség, felnőttem, a Szörny Rt. és sokan másoktól. Nem érdekelt volna, hogy Billy és legjobb barátja kémiája mennyire vegyesben hullámzik, és többnyire bizony keményen ellenszenves, ahogy maga Freddy figurája is. Túléltem volna a nagyrészt pusztulatosan gyér szövegeket azon pillanatok javára, amikor valami furcsa véletlen okán megtalálta a saját hangját a film és tényleg dolgozni kezdett. Talán valahogy megemésztettem volna a korai Power Rangers szintű, fájóan ergya leszámolást is. De nem. Nem fogom.

Adott tehát egy habkönnyű irányváltás a stúdiótól, ami nem rest kifigurázni és parodisztikus görbetükröt mutatni a szétkomolykodott szuperhősfilmeknek, emlékeztetve minket, hogy mégiscsak testes látványpornóba oltott gyerekmesékről beszélgetünk. Eközben viszont túlhaladta a hatáskörét és átbillent a paródia paródiája kategóriába, ahol minden fontosabb momentum átélhetetlen, túlzóan túlzó, kifejtetlen, vagy elhamarkodott maradt. Például Billy pálfordulása bizonyos események hatására tükörsimára gyalult érzelmi pályán hagyott bandukolni, ahelyett, hogy kicsit megrángatott volna lelkileg, holott színészileg egyébként korrekt játékot láttam. Akadtak itt pofás ötletek, szó se róla, de a megvalósítás vagy félrement, vagy kevés volt, vagy simán máshonnan kölcsönöztek egyet.

Tőlem ez egy határozott nem, amit 10/5,5-ben számszerűsítek.

A Shazam! MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!