Hosszú idő telt el a Guns Akimbo vetítése óta. Tulajdonképpen a karantén előtti életem utolsó moziélménye lett. Hogy csupán a rendkívül sajátos körülmények kuriózumaként fogom-e felemlegetni később, vagy kikezdhetetlen erényei csillogtatása okán, ez mindjárt kiderül.

Általában nem szeretek ennyit várni egy-egy véleményezésemmel, mert mindig úgy érzem, hogy a felvésett jegyzeteim ellenére esetleg kikophat emlékeimből a film valamely fontos részlete, megfakulhatnak a frissen legjobban átadható benyomások, kimúlhat az írás üzemanyagát adó lelkesedés, avagy utálat. Hellyel-közzel egyébként ez is történt, ám néha meglepően tanulságos eredményt hoz egy tartalmasabb morfondírozás. Még ha igazából nincs is az anyagon mit agyalni, mert most jelzem, a Talpig fegyverben bizony nem lett a szórakoztató akciófilmek remekbeszabott aranymetszése, sokkal inkább egy óvodás mancstechnikájával összepacsmagolt színkavalkád. Szóval hetekkel az elsőként leütött karakterek után az addig felskiccelt irányt zárójelbe is tettem és egészen más lőszertípust rejtő tárat csattintottam be a fészekbe. Csapjunk hát rövidúton az elsütőbillentyűk közé.

A Guns Akimbo nem egy jó film. Vagyis sok tekintetben nem az. És legalább szórakoztató? Felületesen, de valamelyest törekszik rá. Ugyan vannak kéjgázként érzéstelenítő pillanatai, amik kósza rekeszizom csiklandozással életben tartják a reményt és a játékidő alatt elzavarja a figyelmed az üszkösödésnek indult sebhelyeiről, a végefőcímre azonban már távozik is a bódultság oroszlánrésze. Sajnálattal tapasztaltam, hogy az előzetesekkel keltett hiedelmeim ellenére semmilyen téren nem kockáztat, alig-alig tolja túl a tolnivalót. A benne rejlő lehetőségek pusztító gránátját Jason Lei Howard rendező kibiztosítatlanul dobja hozzád egy 12 éves, tesiből felmentett kislány erejével, és hát nem szép, de mindenképp szánnivaló látvány, ahogy lekoppanva lassan elgurul előtted hatástalanul besülve. Pedig mily színes-szagos ötletrepeszekkel teletöfködött homloklebeny-szaggatót fabrikálhatott volna nekünk a jóember, ha túl tud lépni főként vizuáleffektes szakmai múltján és izmosabban a gázpedálra tapos a film voltaképp összes területén. Mert ebben a formában második rendezésnek, egyben a pocsék Deathgasm után második esélynek nem egy olyan produktum, amit én szívesen felvállalnék a helyében. Inkább lett ez egy lazán összefűzött, korrekt trükkmesteri ujjgyakorlat, amit általában már amatőr rajongói kisfilmek is gyakran teljesítenek. No, de lássuk inkább az ajánlhatóbb vetületeit.

Egyrészt kapunk egy kimondottan izgalmasnak tűnő koncepciót Daniel Radcliffe köré fonva, akitől joggal számíthattunk ismét egy eddig ismeretlen oldala kidomborítására. Csakhogy most éreztem talán először igazán tolakodónak, hogy láthatóan elfogytak az oldalai. Fürgén elhajolva a berepülő félreértések elől, nem azt mondom, hogy nem tetszett, amit művelt a szerepben, mivel majd’ egyedül miatta nem horgoltam Jason Howard voodoo babát és vetettem kislányom terraformáló kezecskéi közé. Ha kicsit belegondolunk, nincs okunk meglepődni ezen, hiszen a srác a Harry Potterek óta gyakorlatilag filmről-filmre, sorozatról-sorozatra gyökeresen más táptalajú szerepeket vállal el, aminek 9 éve immár. Radcliffe neve ebben az időszakban számomra legalább annyira összeolvadt a szakmai alázattal, töretlen kitartással és komfortzónán kívül tett csatangolásokkal, mint karrierjét megalapozó, egyben aláásó varázsmessiáséval, aki az én szememben réges-rég kihunyt benne. Könnyedén el tudok vonatkoztatni tőle, bármikor is szemlélem őt egy friss történet eseményei közt előre verődve. Korábbi alkoholproblémái ellenére tagadhatatlanul hatalmasat nyert a világ agyilag megpenészedett féltekén máig kitartó, gyémántkemény skatulya-szarkofágján. A szabadulás vágyától hajtott folyamatos kísérletezés és önmaga újradefiniálása sok-sok szép reményű alkotással ajándékozott meg minket, de ez a vadkalandozás véget érni látszik egy ideje, mióta elégedett nyugalommal helyezkedik bele újra és újra a balszerencsés tökfilkó szerethető, egyszersmind kockázatmentes bőrébe. Ez most se nem dicséret, se nem megcipőzés, csupán egy letűnőben lévő folyamatív szomorkás elsiratása, miközben az alakítására egyébként semmiféle panaszt nem fogalmaznék meg azon kívül, hogy újfent nem üti át a falat. Az a valami, ami igazán naggyá tehetné őt szakmailag, nem jött még ki onnan mélyről. Hiszem, hogy egyszer el fogja kapni és többé nem ereszti, bármi lapuljon is odabenn. A fennmaradó mozipozitív perceink másik beszállítója pedig nem más lesz, mint az a Samara Weaving, aki korlátlan zúduló tárlocsolások közepette fog Radcliffe-et és vértrancsírt űzni amikor csak teheti, és bizony sűrűn teheti. A meghökkentően jól betalált Ready or Not után megint remekül megértette a karakterét, hogy egy ilyen elborult közeg milyen elbánást és elmebajos színezetet is követel meg tőle. Tagadhatatlanul az egyik személyes kedvenc színésznőmmé avanzsált, noha jelen alakítását önmagában górcsövezve nagy szakmai megfejtésekre nem bukkanhatunk, viszont derekasan kimaxolta a rábízott figurát, és hát ennél többet nem is segíthetett volna a filmnek, az meg istenesen ráfért, megvallva a kegyetlen őszintét.

A történet legkiábrándítóbb mellényúlása egyértelműen az, hogy az alapkonfliktus gyakorlatilag sokkal fontosabb téma ütőerére tapint, mint azt a rendező gondolta volna. Bár fenntartom a lehetőségét, hogy mégis gondolta, akkor viszont beláthatatlan magasról szart rá, aminek hála képtelen volt felnőni az érdekes és végképp aktuális gondolatmaghoz. Néhány csetlő-botló, csenevész próbálkozáson kívül tekintélyes robajjal hasalt el a hamuban sült álláspontjának megfelelő interpretálása. Mert hát egyszer mindenki életében eljön a pont, amikor váratlanul elhisz ezt-azt. Elhiszi, hogy vele nem történhet meg. Majd elhiszi, hogy még egyszer biztosan nem. Elhiszi, hogy jelentéktelen poratkaként semmi jelentősége nincs elkövetett tetteinek a világmindenség egészében. Főszereplőnk, Miles (Radcliffe) is elhiszi. Elhitte, hogy most az egyszer talán ő állhat a szanaszét torzult társadalom vérszomjas cápaverme felett recsegő palló jó végére és más kárára csapolhatja le szabadon a hétköznapokban vastagon felgyülemlett dühét. Ezzel a félszeg manőverrel persze menten nyakára is szorította a felkuncogó karma dróthurokját...  Emitt hagy késztesselek egy szösszenetnyi megállásra, mielőtt továbbmennénk. Engedd meg, hogy elhintsem a film helyett az általam vélelmezett tanulságot neked, kedves olvasóm, mert tőle aztán hiába várod a konklúziót a későbbiekben. Mentségére szóljon, hogy egy-egy kisebb barackot azért néhol megenged magának odanyomni a fejünkre a primkó netkultúránknak címezve.

Tehát a leglényegesebb, hogy ne higgyétek. Ne higgyétek, hogy nem számít minden egyes kattintásotok a neten. Ne higgyétek, hogy nyomtalanul barangolhattok mindenfelé a pásztázó számlálók, algoritmusok, botok scriptjei elől rejtve. Ja, hogy hekker vagy és megtaláltad a böngésződ inkognitó módját? Ugyan már… A pillanat törtrészéig ne higgyétek, hogy a monitorok mögött pislogva nem tartoztok felelősséggel a fogyasztott médiumok módja és tartalma iránt. Ne higgyétek, hogy nem számszerűsítenek és használnak ki minket webes szörföléseink legutolsó másodpercéig. Igenis minden lenyomásnak, kattintásnak, kurzormozgásnak, keresésnek, megtekintésnek, tartózkodási időtartamnak jelentősége van, hisz valaki a nagyvilágban épp ezekkel él vissza és keresi meg a hatszortízahuszonharmadikon milliárdját. Persze magamon is látom, hogy rengetegszer sikkad el az ember figyelme az igazi visszajelzések és óvatosságra intések nélküli online valóságban, ahogy a térben és időben beláthatatlan következmények kilátása sem sarkallják ösztönösen tudatosságra az emberi fajt. Hogy mégis miért érdekeljen mindez? Mert a „sok kicsi sokra megy” és az „amit nem látok, az nem létezik” felfogások mentén rakódnak le és nőnek a fejünkre olyan mamutvállalatok, amik ellen gyakran szeretünk szót emelni, elítélni üzletpolitikáját, aggódni, ahogy ruganyosítják a törvényi értelmezéseket különböző kiskapukat teremtve, felháborodni, amikor adják-veszik-barterezik személyes adatainkat, amikor fejünk felett önkényesen érvényesítik homályos jogköreiket, egyoldalú kommunikációval és méltányosság nélkül kezelnek precedenseket, vagy csak szimplán rájövünk, hogy egyesével mindannyian eldobható elemek vagyunk csupán az üzleti gépezetük energiaellátó rendszerében. Sok a megnyitásmágnes clickbait? Mert lekattintjuk. Sok a tartalmatlan és kártékony álhír? Mert elolvassuk. Burjánzik a felsőfokú népbutítás a videómegosztókon? Mert nézzük. Sok az interneten elkövetett átverés? Mert tájékozatlanul bedőlünk. A sor pedig végtelen nyúlik tova. Ne feledd, együtt alakítjuk az online teret (is), minden ott tett mozdulatunkkal.

Tehát a lelketlen nagyvállalati környezettől és magánéleti zsákutcáktól csontig kiégett Miles a szokásos esti levezetését tartva épp gyeplő nélkül nyakal, amikoris valamiért jó ötletnek tartja, ha az országszerte dúló SKIZM bűnszervezet brandje alatt futótűzként terjedő gyilkos őrület online közvetítésének csetszobáiban obszcén jelleggel bírálgatni kezdi a jelenlévőket, többek közt az illegálisan működő műsor egy adminisztrátorát is. Fel nem mért húzásáért nyereménye egy ingyen nevezés lesz a SKIZM arénájára, valamint egy pár stukker a mancsaiba szögbelövőzve. Ellenfeleként pedig nyilván az a listavezető Nix (Weaving) lett kIsOrSoLvA, aki a legzordabb anyaszomorítókat is egy mozdulatból vízszintesbe tenné szemfestés közben. A plafonról lógva. Nyers húst rágva. Vaksötétben. Hát Miles, víg napot, polgártárs! Egy gyors rajtaütéstől hamar felocsúdva sebtében ki is lő szánalmas életéből, hogy megoldást találjon szorult helyzetére, ez azonban nem maradhat túlságosan feltűnésmentes, vagy akár könnyű művelet, ha minden óvatlan kézmozdulatod elhagyhatja egy 9mm-es lövedék. A film eleinte jópofa helyzetkomikumokkal tölti fel Miles legkevésbé hétköznapi slamasztikáját és egyértelműen ezekben a jelenetekben találja meg az igazi hangját, annak ellenére, hogy gyakorta arcpirítóan kínos a gyermeteg humora. Valahol azért elgondolkodtató, hogy szívesebben néztem volna egy tál csirkepörkölt élet-halál kikanalazását a családi- és egyéb személyes kapcsolatok elejétől kiszámítható, erőtlen drámájának szövögetése helyett. Miles és Nix magánéletében kirajzolódó két konfliktusirány feleslegesen fontoskodó sablonsorsai tehát rendesen inflálják a moziélményt, egy izgalmas cselekmény mozgatórugóinak pláne kevesek, de hát tudunk temérdek példát hasonlóan vékony sztorik jópofa kidolgozására, lásd Deadpool. Ebbe a végletekig kitekert, szatirikus koncepcióba pedig tényleg BÁRMI belefért volna, kár, hogy fantáziában ennyire földhözragadt és eszköztelen maradt az alkotói gárda. Az akciójelenetek dinamikáját mindazonáltal egész nagy biztonsággal lőtték be az optimális szintre, még ha a megkomponált koreográfiák nem is villantanak egy John Wick szintű hiperprofizmust, a megbokrosodott giroszkópos kamerakezelés van annyira innovatív és izgalmas, hogy ellensúlyba dobja magát a laposabb komponensekkel szemben és tök jól kibalanszírozza azokat. Igazán csavarhattak volna valamicskét többet is belőlük a sztoriba. Milyen kár, hogy ezzel párhuzamosan a fülünkre érkező hangsáv a legritkábban hallott, legalja kontárkodás mementójává vált. Erőtlen, zavaros prüntyögés, random kiszintezett zenei betétek, hozzáadott hanghatások és beszédhangok kuplerája. Hogy a hangmérnök pontosan mit gondolt a leadott munkájáról, arra komolyan kíváncsi lennék, mert ilyenformán csak aktívan rombolja a jelenetek összhatását. Ha mindez nem volna elég a jóból, a magyar szinkronszakmának is sikerült hosszú idők óta a legkriminálisabb munkáját elénk vetni. Csak egyik csepp a tengerben és tényleg nem szeretnék feltétlenül szőrszálhasogatni, de sosem fogom ép ésszel felérni, hogy egy olyan kifinomult nyelven kommunikáló nemzet elismert szakembereként, ahol a fekete bikapata már óvodában villámgyorsan kopog a patika fekete kövén, hogy nem lehet helyesen kimondani a szót: SKIZM (kb. szkizöm), vagy legalább egy verzióban megállapodva egységesen ugyanazt használni elejétől a végéig. Baromira megkínlódtam. Amikor pedig azt hittem, röhejesebb egyszerűen nem jöhet a skizm, skizöm, szkizöm, szkizm konstans variálása után, a szkimz bevitte a szekunder szégyenérzet végső kegyelemdöfését. Halkan kérdem, KOORDINÁLTA EZT VALAKI, VISSZAHALLGATTA EZT VALAKI, JÓVÁHAGYTA EZT VALAKI?

A filmet en bloc talán az a lelombozó momentum jellemzi a legjobban, amikor a hentespultból szalajtott sebészorvosok megmaszekolják Radcliffe kacsóit és az installált fegyverprotézisek számlálói keserű 50-50 skúlót virítanak a film kb 10. percében. Őőőőmmmm, jah... 100 lőszer. Sokáig reménykedtem a megváltó tárcserében. Sajnos alaptalanul. Ez önmagában felért egy orvul rám borított #icebucketchallenge-el, elvégre egész arzenálokat is kongásig kimerítő ámokfutásra hergeltek eddig. Nagyobb baj, hogy nem kerekítettek belőle egyéb kreatív kicsengést, mindössze vérszegényre szabták főszereplőnk puffogtatási mozgásterét, ezzel magát a játékidőt sem sikerült a várt mértékben felpergetni, néha szinte láttam magam előtt sétálgatni a lusta perceket. Rendkívül eltékozoltnak érzem a feldobált ötleteket, amik velünk és a stábbal együtt egy sokkalta csilli-villibb köntöst érdemeltek volna. Weaving és Radcliffe élvezhető játéka, az elszórtan lecsapott komikumlabdák és az időnként felbukkanó, tényleg ötletes vizuális megoldások kihozzák egy eccernézős 5/10-re.