Glass (Üveg – 2019.)

61h0yjl1iil_sl1251.jpg
Gondosan dédelgetett reményem agyveleje váratlan gyorsasággal freccsent szét a valóság rideg márványpadlózatán, ahogy leszédült az előzetes elvárások magasságaiból. Picit még rángatják az idegek, aztán nem mozdul többé. Lefekszem mellé. Semmibe révedő, élettelen tekintetébe veszek, mialatt sokszor elképzelt, immár feketébe öltözött jövőnkre gondolok. Jéghideg könnycsepp erezi keresztbe az arcom. A hosszú, vákuumszerű csendet kettétöri a kőre hulló, halk cseppenés, visszalök a jelenbe. Finoman lecsukom elillant lelkének tükrét, és sosem nézek vissza. Te tetted ezt, M. Night Shyamalan. Fuss…


Az indiai rendező iránymutató sarkcsillaga szűk 20 éve hullt alá megsemmisülve az égből, valahol a 2002-es "Jelek"-et követő időszakban. Azóta a mélységesen leírt szerencselovagok pudvás kerekasztalának méltóságos uralkodója a szememben. Interjúkban bizonygatott, - állítólag - meg nem értett látnoki víziói filmről filmre tovább marták homlokom barázdáit a hosszú évek során. A klasszikus, észbontó fordulatai ötlettelenné, rosszabb esetben hajmeresztően együgyűvé váltak elődeik árnyékában, miközben ugyanannyira potens daraboknak próbálták meg beállítani őket. A hozzájuk vezető, logikai és érzelmi kapaszkodóktól mentes út pedig nem különben egybites hatású. Ha volt rendező, akinek legsötétebb lázálmaim óráin sem szavaztam volna újra bizalmat, az pont Shyamalan. Aztán szinte a semmiből lepakolt egy Split-et (Széttörve - 2016) és hirtelen friss, üdvözítő korszak illatanyaga járta át szaglóreceptoraim. A végén azért csak nyomott egy extra barackot is az ember fejére Bruce Willis meglepetés jelenetével, mellyel határozott mozdulattal felskiccelte univerzumuk közös határait. Ja, hogy így állunk? Merészet húztál, öregem, amivel vagy vakvágányra váltottál egy elkerülhetetlen kisiklást kockáztatva, vagy hasonló színvonalon össze tudod hegeszteni a gyanúsan utólag kimunkált, grandiózus koncepciót.

5732_d015_00038_r_crop_jpg_cmyk.jpg

19 év zárókövét letenni nem 1.0-ás feladat, pláne, ha az első két darab tökéletlenségeivel együtt is általános rajongásnak örvend. A lesből támadás meglepetésének erejére többé nem lehetett apellálni, hatalmas figyelem irányult a projektre, nem véletlenül. A trilógiává hízlalás ötlete mögött húzódó elképzelés nekem nagyon tetszett. 3 figura, 3 film, mindben másik szereplőn a hangsúly valamilyen szempontból és a címek megválasztása is érdekes háromszöget zár be. Egyik oldalon az öröklétet szimbolizáló, ütésálló Sebezhetetlen, vele szemben pedig a fizikai erőhatásokra módfelett érzékeny, könnyű múlandóság Üvege foglal helyet. Remek végpontok, melyek egyensúlyba hozott játszóterébe közvetlenül oltotta Shyamalan a Széttörve szerteszaladó hajszálrepedéseit, mely mindkét felet képes behálózni gyengeségeik mentén. Képes volna, ha hagyná neki a rendező és nem banális célok eszközeként használná fel inkább a fenomenális McAvoy osztályrészét. A film ugyanis meglepő irányokba ágazik, meglepő módokon, ami alapesetben pezsgőbontásra is okot adhatna, viszont meglátva a trilógia kifuttatott szálainak célállomásait, az egyetlen dolog, amit ezek után fel szeretnék bontani, az a koponyám, hogy egy tompa vajazókéssel diszlokáljam agyam emlékek tárolásáért felelős tekervényeit. Persze mindig lesznek, akik a sz*rt is jóízűen megeszik, ha kaviárnak van felcímkézve, ezen már rég túltettem magam. Akinek nem inge…
Bár a moziból kifelé még égtem a gomolygó gondolatok fűtötte tettvágytól, végül sikerült jó sokáig halogatnom a Glass véleményezését. Napról-napra más, egyre sötétebb színben játszott bennem az emléke, ki akartam várni, hogy megszáradva kitűnjön a végleges árnyalata és ahhoz mérten bánjak - el - vele. Nem fogok kertelni és hagyni magam megvenni pár marha jól sikerült jelenet kedvéért. Onnantól kezdve, hogy felvállaltan egy univerzum tartóoszlopának szerepét tölti be, felelős annak színvonaláért tett erőfeszítéseiért, de az elpuskázott ziccerekért egyaránt, nem pusztán egyéni számban rugaszkodott el a rajtkőről.
Mély levegő, kifúj… „Rage” üzemmód aktivál.

watch-david-dunn-fight-the-beast-in-a-new-clip-from-glass-social.jpg

Gyűlölöm, mikor átvernek. Pedig a plakátokon és bemutatókban felvonultatott ígéretek egyben a biztos siker kulcsai is lehettek volna, ha a rendező nem akar megint beteges kényszertől hajtva csűrni-csavarni. Ez a shyamalan-i (na ezt mondd ki…) kötelező, filmvégi fordulat már olyan mértékben kiszámítható és kimerített fogás, hogy szabályosan az lett volna váratlan, ha nincs fordulat. Valójában sokkal jobban járt volna mindenki. De nem. Ó, nem nem… Bizony nem az a fordulat, hogy nincs fordulat, hanem az, hogy rögtön három botladozik egymás nyomában. Komolyan nem értem, mi szükség volt erre a megalomán tempóra, pláne, hogy darabonként is minimum kínosak, nemhogy csomagban. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy valami kóros fixáció, vagy megfelelési kényszer sajtolja ki belőle ezt a túlértékelt, kontraproduktív védjegyet. Ha mindenképpen fel akarok fedezni benne valami tervszerűt, egy lazán kapcsolódó hármas egységet bele lehet magyarázni. Van egy múltban gyökerező, nagyon művi megfejtésünk, egy teljes elmebaj, ami a jelenre hat és egy fáradt, belépő szintű kezdőfilmes húzás, ami az eljövendőt fogja megpiszkálni. Hogy ez mennyire volt tudatos, rejtély marad, mindenesetre jobb egy fokkal sem lesz ettől.


Felháborodásom emésztő tüzét tovább táplálja a tény, hogy a három színészlegenda konkrétan még a cselekmény derekán is alig lép egymással releváns interakcióra, holott az egy légtérbe zárt, puszta jelenlétükkel fel kéne robbantaniuk a vásznat. Ehelyett Willis és McAvoy kb. kétszer megkérdezik egymásról az ápolókat, hogy hol van elzárva a másik, Jackson meg… tök jól visszaveri a fényt. Tényleg. Katatón állapotban kísérjük a film 75 százalékában. A címszereplőt… Ha meg éppen sikerül kiizzadni pár egymáshoz intézett gondolatot, azok olyan magasságokat karistolnak, hogy nyugodtan be lehetett volna helyettesíteni a tejfölös gombapaprikás receptjét és akkor legalább oktató jelleget ölt a dolog. Lássuk csak… kapunk még itt minden oldalról egy érdektelen, aggódó családtagot, vagy barátot, akik ráadásul a Scooby Doo rajzfilmek főszabálya szerint képesek különböző irányokból egymásról mit sem sejtve, századmásodpercre pontosan egyszerre megérkezni a csúcspont helyszínére. Zseniális. A stáblistát közvetlenül megelőző nagy összeborulásukat meg tényleg ne firtassuk inkább. De hát van itt még…

enter-movie-glass-shyamalan-mct-10fhssw.jpg

A plakáton hirdetett közös foglalkozás/kezelés jelenete, amit jó eséllyel a legjobban várt rajongók népes tömege, szimplán nélkülöz mindennemű feszültséget. A mindig meglepett Sólyom László fejet vágó, egyébként a film leggyengébb teljesítményét nyújtó doktornénivel konzultálnak EGYENKÉNT. Wow. Erre megérte várni.
Általánosan elmondható, hogy nagy ívben kerüli el a nézők szomjazta helyzeteket és megoldásokat a rendező, aminek egyik ékes példája Willis és McAvoy begyűjtése volt. Éppen egymásnak feszült a két szereplő egy egészen hangulatos és felfokozott jelenetben, hogy perceken belül szétszedje őket 150 kitelepült Cövek közeg. A rajtaütés pedig egy korábban Willis fülére ejtett „Vigyázz, nagyon keres a rendőrség!” mondattal meg is lett magyarázva. Deus ex machina deluxe. „Irány a börtön” mezőre léptek rögtön a film legelején.
Bezzeg a súlytalan lezáráson lesz alkalmunk kellemesen elidőzni. Ez az egész „nézzünk Dragon Ball-os farkasszemet és püföljük egymást addig a nyílt színen könnyű célpontot biztosítva, amíg ki nem érnek a rendfenntartó erők komolyabb csapásmérői” ötlet annyira tré és méltatlan… Végig a korai Assassin’s Creed játékok harcai jártak a fejemben: 2 küzd, addig 10 körülállja és nézi.

sarah-paulson-glass.jpg
Minden kritikám ellenére a játékidő 129 percében akadtak bőven ígéretes ötletek is. A helyenként felbukkanó horrorfilmes elemek kiválóan működtek az elmegyógyintézetes környezetben, érezhetően itt volt leginkább elemében és hazai terepen Shyamalan. Ha már főszereplőit sikerrel izolálta egymástól, legalább az ápolókkal remek helyzeteket hozott ki. McAvoy sajnos nagyon szűkre szabott keretet kapott a működéséhez, de ami volt, azt istenesen kitöltötte, csuklóból idézte meg a Split szintjét. Még mindig hátborzongató, amit művel. Nem is ártott. Bruce láthatóan életében nem unatkozott ennyire, Samuel meg sokáig nem tett érdemben semmit jól fizetett zöldségként.

Hibái dacára összességében egy élvezhető, nyomokban erős húzást tartalmazó popcornmozit szállítottak le nekünk, csak épp nem ez volt a feladat. Hogy egy nagyon kedves tanáromtól, szellemi vezetőmtől, barátomtól idézzek - előre is elnézést kérek -, Shyamalan „f*sz nélkül indult b*szni”. Ennél jóval kisebb filmek esetében is alkalmatlan az összefüggő történetmesélésre, várható volt, hogy megroppan a ránehezedő kihívás súlya alatt.
Az egészben tudjátok, mi fáj a legjobban? Hogy a két igen kiváló előd által megfogalmazott, majd felépített misztikumot a porba tiporta és egy tucat SZUPERHŐS filmmé degradálta. Ennél elmésebb, sejtelmesebb kifutást reméltem. Sajnos beigazolódni látszik a gyanúm, miszerint a Split egy szerencsés véletlen volt csupán.

10/6, mert jóval nagyobb csalódás volt, mint nem. Most pedig megpróbálom szélsebesen elfelejteni.

Az Üveg MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!