The Gentlemen (Úriemberek - 2019.)

mv5bzmqyzdbjnjmtmjizos00mtmylwjmzwmtn2ixmwfmyjg0mdlhxkeyxkfqcgdeqxvyndizmzcwnjc_v1.jpg

Idejét sem tudom, utoljára mikor távozhattam úgy egy moziteremből, hogy a megvásárolt jegy és a rövidtávú túlélő ellátmány minden egyes forintját, illetve a játékidő alatt életem homokórájában lepergett szemcsék összességét indokolt és jól befektetett kiadásként könyvelhettem el. Bár félelfogult Guy Ritchie hívőként hasonló eredménnyel számoltam, a csupa fura urak kusza huzavonája lazán-faszán felülmúlta várakozásaim, még kiérezhető, kisebb hiányosságai ellenére is. Rövid kitérő után végre visszatelepedett közénk a hamisítatlan nagybrit kocsmahangulat, a szigetország egyedi stílusának aranybányája, az egymással versenyfutó, avagy egymáson bukdácsoló kisstílű és nagypályás gengszterközösségek, a pergőszájú és -eszű dialógusok, valamint a rendező semmihez sem fogható, már jó messziről, szabad szemmel felismerhető kézjegyei. Hagy induljak el némileg nagyobb távolságból, hogy érthető hangot adhassak az emberi urakhoz fűződő, felfokozott várakozásaimnak.

Guy Ritchie renoméjának világszintű temetése valahol a 2017-es King Arthur elhasalása után kezdődött meg, hála az általában kizárólag borítók és szalagcímek sekély mélységeinek szintjére merészkedő, tömegpszichózis alatt hangoskodóknak, de már Sherlock Holmes folytatólagos árnyjátéka alatt is gyülekezni látszott eme emberek tetemes fellege. Talán (biztosan) bennem van valami fordítva bekötve, de személy szerint Ritchie bármelyik, mások által kisiklott próbálkozásnak bélyegzett művét tudom értékelni annyira igyekezete és sebezhetetlen önazonossága miatt, hogy messze pozitív irányban csapódjon le a végeredmény, semmint azoknál, akik bizonyos okoknál fogva egészen mást vártak az aktuális filmtől, amit egyébként a direktor ismert eszközeivel adni akart magából a nézőinek. Igazából sosem értettem a fanyalgás miértjeit, mindkettőben plafonig álltak az újrahasznosított stílusjegyei, amiért mindig is szerettük őt. Engem ez az aggodalom-, inkább csalódáshullám az Aladdin láttán csókolt homlokon. Az persze több, mint sejthető, hogy a keménykezű diznivel együttműködni neves és karakán szakemberként nem túl gyümölcsöző projekt egyik, vagy másik fél számára. Ahol teljesül a befektetői kör érdeke, ott csorbul a rendezői szuverenitás és alkotói szabadság, fordított esetben pedig a finanszírozó háttérország érzi magát kényelmetlenül a háborítatlan önkifejezés oltárán. Nem véletlen, hogy a stúdióóriás általában szívesebben kísérletezik független/amatőr kesztyűbábokkal, mint már stabilan kitaposott mederben munkáló egyéniségekkel. Pontosan ezért lehetett tudni az elejétől, hacsak a stúdió nem ad Waititi-hez mért bizalmat Ritchie kezébe, az Aladdin vért izzadva sem lesz csak egy korrektül megírt házifeladat. És hát, láttuk… Ha végzetes tragédiát nem is szült a kooperáció, Mickey egér dollármilliókat nyert, Guy pedig combos presztízst vesztett. Nevét kihasználtan, tehetségét megpocsékolva lépett ki a profitorientált üzleti modellek alá gyűrt filmgyártás világából. Őszintén remélem, hogy levonta a megfelelő tanulságokat és a büdös életben le sem köpi majd a hasonló vállalkozások háza táját sem. Innen kellett tehát összelegózott méltósággal felállnia, hogy lappangó rendezői potenciáljának bizonyítékául, következő mozijának visszhangja majd legalább háromszor körbeérje a Földet. Ezt az instant rehabilitációs célkitűzést vette nyakába az Úriemberek, amit hivatalosan még a padlófogás évének vége jegyez. Lássuk, hogyan sikerült a trükk kivitelezése szűk egy esztendő alatt, bekopog-e a mennyek kapuvasán a fortyogó pokol hamujában sült pogácsájával?

nyet103-122_2019_091722.jpg

A sztori… na, abba hagy ne menjek bele komolyabban. Aki egyetlen korai Ritchie filmet is látott, pontosan tudja, hogy miért. Igen, hála a magasságosnak, visszatértünk a bevett recepthez. Britannia rettegett fűmogulja, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) elég jól és jót zöldellő hatalmának tündöklésébe csöppenünk, ahol kénye-kedve szerint vezet bárkit az orránál és tárcájánál fogva. Gazdasága kiterjedt homokozójában lépdelve árgus szemekkel felügyeli érdekei garanciáit, egy pillanat alatt rúgja porrá vagy emeli fel, amit/akit csak akar. Látható, hogy nem az a tipikus nyugdíjas, kiszámítható pozíció az övé, hacsak nem dörzsöltebb az ember egy dzsinn lámpásánál (epik kikacsintás). Mivel Mickey rég letűnt fiatalkorától kezdve mászta meg a drogkereskedelmi szakma összes létező létrafokát, és a virágzó kendertrónon is eleget ügyvezetett, szeretne új, nyugalmasabb horizontok felé fordulni a csúcsról. Viszont, ahogy a film tételmondata is megfogalmazza, a kiszállás híre gyengeség látszatát keltheti a riválisaiban, ami könnyen szül bizonytalanságot és káoszt, ám semmi esetre sem tartogatna méltó lezárást karrierje számára, de a hátralévő gondtalan évei reménységét is zátonyra teheti. Az egyszer kiszivárgott, megállíthatatlanul terjengő vér szagánál pedig nem igazán van kirívóbb célkereszt egy kiéhezett cápákkal teli pocsolyában. A teljes angliai ágazat értékesítésének diszkrét kezelése tehát létkérdés, a tengerentúlról bejelentkezett szakmabeli vevő, Matthew (Jeremy Strong) bizalmát a legkisebb fennakadás sem billentheti meg a vállalkozás körül. Persze az első percektől nyilvánvaló, hogy ez természetesen mennyire nem így fog történni. A konkurens bandák, az országot átszövő korrupció, a társadalmi hasadékok peremére szakadt rétegek ellentéte, deus ex machina véletlenek és véletlennek látszó események, emberi esendőségek sora mind-mind tenni fognak azért, hogy mi roppant jól szórakozzunk, mialatt Mickey és cifra alakulata vért izzad a menthető mentése közben. Mert hát, ahol a kincsed, ott van a szíved…

gentlemen5.jpg

A rendező jó szokásához híven tucatnyi „A” listás név igyekszik meglehetősen magas hatásfokon berángatni minket maguk közé. Egytől-egyig színes és pompásan jellemrajzolt karakterekkel vannak nyakon öntve, még a legjelentéktelenebb egymondatos tökfilkókat is azonnal megkedveli az ember, teljesen mindegy, hogy az éppen eldörrenő munkásököl jó, vagy rossz oldalán helyezkedik el a páciens. Maradéktalanul és mesterien rezonál egymással az előretolt színészgárda a támogató személyzettel és viszont. Arcrándulások, találkozó tekintetek, mordulások, félszavak, kimért mozdulatok, tartalmas hatásszünetek gondoskodnak az olyan zamatos többletinformációk tömegének elültetéséről, amiktől nem egy hétköznapi „vedd és lesd” vetítésen érzed magad, hanem igenis megtisztel annyival a mozi, hogy nem beszűkült tudatú átlagfogyasztóként, ellenben a címszerepben is megnevezett, kifinomult úriemberként, ínyencként kezel. Az aprólékos kidolgozottság és remek színészvezetés azonban mit sem érne a kiemelkedő alakítások nélkül, amik nyomokban sem tartalmazzák az izzadságos meló erőlködéseinek halvány jeleit sem. Ha a háttérben volt is megfeszült munka egy-egy figura megformálásával - ami felől szemernyi kétségem sincs -, olyan életteli örömjátékszagot áraszt magából az egész társaság, hogy akár minimális kilépést sem merek feltételezni bármelyikük részéről a jól bevált komfortzónáik otthonos melegéből. Értsd, a legkevésbé szánom dorgálásnak, sokkal inkább csodálatnak. Mindennek talán legfényesebb példáját tálalta elém az a Hugh Grant, akit eddigi ismereteim és ízlésem szerint soha nem vártam egy kontextusba tenni azzal a szóval, hogy brillírozik, de… de. Cefetül brillírozik. Piszkos jól áll neki ez a gusztustalanul aurába mászó érdekrohadék karakter. Megkockáztatom, élete átlényegülését hozta ki magából a hegyekbe púpozott romkom púderei között. Végül ő lett a váratlan befutó, akinek sziporkázására az elején biztosan nem tettem volna egy huncut petákot sem. Na, nem arról van szó, hogy teljesítményben magasan szárnyalna McConaughey, Dockery, Hunnam, Farrell, Marsan vagy Strong felett, csakhogy tőlük semmi egyebet nem kapunk, mint amit már megismerhettünk repertoárjukból, részint pont korábbi Ritchie produkciókból. Bármennyire is imádnám az örökkévalóságig nézni őket, számomra mégis itt fedte fel magát a film egyik, kissé remegősebb lába.

the-gentlemen-hugh-grant.jpg

Matthew ugyan abszolút hiteles zömmel hidegvérű maffiafőnökként, de hát ezt is várta el a szakvezetés, nemde? Remélem, már sok helyen tananyag a színész effajta sokoldalú bevethetősége, és példaértékű átalakulása, melynek során fokozatosan vált a minőség sarkalatos garanciájává. Felvázolták neki, megértette, derekasan összehozta. Csak kicsit túl ismerős.
Farrell zsenialitásához eddig sem fért parányi kétely sem, ezután sem fog. Nagyon nem. Messze az egyik legüdítőbb játék az övé. Hálás szerep, letisztult és profi munka. Csak kicsit túl ismerős.
Hunnam kifogástalan kurafi első számú kifutófiúként, tetszetős eszközökkel építi a nárcisztikus, élére vasalt verőlegényt. Grant-el együtt tökéletesen alkalmas gazdatestet kölcsönöz nekünk az események egy lépéssel messzebbről való áttekintésére. Csak kicsit túl ismerős.
Aztán ott van csóri Eddie Marsan, aki tegyen akármit, márcsak jellegzetes külcsínje alapján is önkéntelenül behatárolódik a görénységből summa cum laude doktorált, pitiáner szerencsecsomag archetípusának skatulyájába. Azt viszont csípőből odateszi a felső polcra. Csak hát, mint már sejted, kicsit túl ismerős.
Folytathatnám tovább, de a lényeg szerintem lejött. Még mindig baromi szórakoztató ez a fajta igényes humorban pácolt alvilági adok-kapok, a benne fejvesztve szaladgáló alakok pedig nálam időtlen klasszikusokká kerekedtek, de a zsáner hosszabb kényszerszunnyadása ellenére hiányzik nekem valami minimális törekvés a spanyolviasz részleges újratervezésére.

the-gentlemen-movie-style-0.jpg

Ugyanígy érzek a cselekményt illetően is. Egyáltalán nem rossz, következetesen és élvezetesen görgetett történetet mesél el csupa kacagányos helyzettel körítve, ami felettébb egyedi módon kezeli a különböző idősíkon mozgó visszatekintéseket és eltérő szemszögek összeboronálását. Ettől függetlenül a fordulatainak már jó előre köszönsz, gond nélkül érzed az elejtett részleteken, hogy melyik bír nagyobb jelentőséggel a jövőre nézve, szóval nem egy tekervényes gordiuszi csomóval állunk szemben. A tetejébe mintha ebben a körben a párbeszédek sem lennének annyira velősek, valahogy elmarad az átütő erejük, egyszerűen nem nyújtanak elég faszaság-faktort a később haveri körben idézgetéshez. Nagyjából egyetlen szófordulat sem ülepedett le bennem úgy komolyabban, de némelyik cselekményvezetési- és képi megoldása viszont azonnali hatállyal lőtte fel magát a Guy Ritchie művekből kigurult mindenkori kedvenceim közé, egyenesen az Archie féle maflás, bekómált Glória és Golyófogú Tony monológja stb… érinthetetlen elit klubjába. Vagyis nyavalyoghatok itt napestig apró-cseprő hiányosságokon, de mi más, ha nem ez az egész rohadt filmkészítés létének értelme, hogy magaddal vigyél valamit belőle a teremből. Tök mindegy mi az, ha bármivel megtömi a batyud, már célt ért. Az én vállam pedig rendesen húzza az útravalók súlya, ha ezúttal nem is a frappáns odamondások színes csokra az.

Nagyon szuper kikapcsolódás, kategóriájában egyértelműen hozza az elvártakat és azon túl, hibái is inkább csak kihagyott, vagy félútig felcsiszolt lehetőségek, semmint ordas baklövések. Ha még nem láttad, lásd mielőbb, és adj hálát azért, hogy napjainkban még akad szabad kapacitás ilyen helyes, szókimondó mozik számára a vetítési programtervekben.

Életerős 8/10.

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!