Fogalmam sincs, mikor írhattam ilyet utoljára, de végre valahára kaptunk egy tényleg frappáns magyar címet a gyakran ostorozott fordítóinktól. A sors kegyetlen fintora, hogy a Halálod appja ezzel egymagában leszállította a film összes értékelhető momentumát. 90 perc alatt ritkán talicskázza ki belőlem valami ilyen hozzáértéssel az életkedvet. Megpocsékolta a lényem.

Léteznek kiváló filmek, amik belélegezhető atmoszférát húznak köréd és hegyeket mozgatnak meg benned. Vannak jól sikerült filmek, amelyek néhány órára kitépnek a mindennapjaidból és átadnak az önfeledt szórakozás gondviselésének. Őket követik a cukortartalmukkal ideiglenesen frissítő korrekt limonádék, majd a hatástalanul elszórt pénzösszegek és befektetett energiák meddő próbálkozásai. Ezeket támasztja alulról az igazán satnya produktumok népes kategóriája, ahol a trash-faktor még akár működésbe is léptetheti gazdatestét. Legalul pedig azok az ótvaros szemetek foglalnak helyet, amikben semmiféle örömforrást sem talál a néző, legyen bármilyen perverz vonzalma az egypálcás kotorékok iránt. De várjatok csak, ez meg mi... Egy kilazult padlóléc? Ja, hogy vagytok még odalent… Na, gyere csak kifelé a pudvás odvadból megmutatkozni, te förtelem. Te bizony, Halálod appja, ne a többiekre nézz…

Egy szép napon majd szeretném egyszer megérteni az olyan filmek ötletelő-, házaló-, előkészítési-, kivitelezési-, utómunkálati-, tesztvetítési- és értékesítési fázisait, amelyek végül a mozik gyöngyvásznáról retinánkba pattanva az alapkonfliktus ígéretes csírakezdeményén kívül gyakorlatilag semmi mást nem hajlandók felmutatni nekünk. Az olcsó klisék műanyag horrorfilmjeinek fékevesztett ipari kitermelése továbbra is kolosszális méreteket ölt, mert bukást bukásra halmozva is életben tartjuk őket a megvásárolt jegyekkel. Egy minimális jóra való törekvés halvány árnyalatát sem vagyunk képesek kierőszakolni a zsáner terepére merészkedő szerencselovagokból, akiknek már a nézők iránt megkívánt tiszteletadás se szent. Az alapötletet elnézve az első trailer alatt egyből az ugrott be, hogy ejnye, de jól állna ennek egy remek rövidfilmes formátum, aminek hála egyébként olyan eszeveszett jó munkákkal lett gazdagabb az emberiség, mint a Lights Out, vagy a Cargo, amik minőségben fényévekkel előzik meg egészestésre duzzasztott verzióikat. Ez nem puszta véletlen, ugyanis vannak ötletek, amelyeket bőven elég 5-10 percben kifőzni a legvarázslatosabb ízorgiák eléréséhez. Egy magára valamit is adó filmfogyasztó ezek után biztosan nem vágyik többé a túlkészített, felvizesedett pancsolmányokra. Aztán felkutattam az elkövetőt Justin Dec személyében, aki láss csodát, kurta rendezői pályája alatt ezidáig csak rövidfilmezett. Így valahol még szánnivalóbb a végeredmény, hogy a film saját író-rendező apja nem ismerte fel a gyermeke helyét az univerzumban és másfél órás időhúzásra ítélte a szerencsétlent, vele együtt minket is. Pár ügyes fogással az év shortja lehetett volna, de nem lett. Akkor viszont mi lett? Tán a legostobenkóbb jump scare felvonulás a legendásan retardált Apáca óta.

Szóval adott a szokásosan alulírt, agysejteket nyomokban tartalmazó húsállomány, néhány blődli karakterkezdemény totál érdektelen személyében, akik brahiból lefekszenek egy éppen nagyon trending app kipróbálásának, nehogy ne tudják elmondani magukról, hogy ők is részesei egy globális hisztériának. A csavar ott van, hogy a random visszaszámlálónak tűnő, kőegyszerű alkalmazás lenullázódva valóban megförmeszti az egyszeri felhasználót. Ez meg ugye probléma. Eddig és nem tovább tartott a kiindulásunk fogyasztható komponense, mert ami ezután jön, az garantáltan homloklebenyen lapogat. Tehát a rejtélyes esetek halmozódásával egyre nagyobb reflektorfényt kap a szoftver és a köré kulminálódott paranormális aktivitások túlkapása, amiket kivétel nélkül gyanús körülmények közt bekövetkező, halálos kimenetelű balesetek követnek, így egyre többen és többen vannak, akik nem óhajtják zsebre dugott ájfónnal várni a száradó lelkük learatását. Főhősnőnk, Quinn is egy ilyen tettre kész példány, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy kijátssza a techguru halált, amiről ráadásul kiderül, hogy egy ezeréves tarotkártyás cigányasszony, aki nem szereti, ha ellene mennek jövendöléseinek a kisimult EKG-ket illetően. Iiiiigen… tehát az időszámításunk utáni történelmünk zöldhajnalából visszaszakadt, átkozott javasasszony/jósnő/boszorka/démon/tökmindegy a legújabb digitális bennszülött generációt megszégyenítő profizmussal elsajátította a piacvezető mobilplatformok programnyelveit, majd lázasan összescriptelt egy törölhetetlen és átverhetetlen alkalmazást, hibafeltárást végzett, tesztelt, peccselte, tesztelt, végül külön-külön optimalizálta is, és megint csak tesztelt, aztán várta a kapásokat. Én meg 31 évesen örülök, ha kis túlzással valaha meg tudom tanulni magabiztosan kezelni a fészbuk oldalam.

Persze most eltréfálkozom ezzel, de nem kínosan röhejes egyébként? Komolyan, mi az ördögért van minderre a felesleges körre szüksége egy kvázi korlátlan hatalommal felruházott entitásnak? Tényleg képtelen volna az appja nélkül áldozatokat szedni? És mi van a butatelefonos rétegekkel és/vagy a mélyszegénységbe süppedt régiókkal, ahol a létminimum alatti tengődésből kiutat remélve még ingyen is felkínálnának neki néhány welcome lelket? Esetleg a csoportos beszedés megszállottja? De mégis hova ez a nagy sietség, nem mocskosul ráér túlvilági kísértetként? Hogy képes párhuzamosan több millió, lejáróban lévő ketyegőt menedzselni? Hogy tudja a borzongatási időbeosztását úgy alakítani, hogy minden szerződött felhasználót zaklathasson földrajzi fekvéstől függetlenül? A felmerülő kérdéseim sora végeláthatatlan. És hogy miért tűnik fel mindez? Mert konkrétan teljesen hülyének néz a film. Valóban nem volt ennél a környezetétől kevésbé idegenebb háttérsztori a tervezőasztal fiókjában, amit a gyilkos applikáció működése mögé tudtak volna illeszteni? Ha nem láttam volna a meghívón a film plakátját, simán elhitethették volna velem ezek alapján, hogy a gyalázatos Horrorra akadva sorozat legfrissebb részével sokkolnak minket. Hasonló elbánást is érdemel.

A sztori fennmaradó részéről igazából nem érdemes beszélni, mert az alig van, cserébe a vezetése is enyhén irritáló a tökéletesen irreleváns játékidő kitöltő adalékaival, amiktől nem hogy közelebb éreznéd magad a szereplőkhöz, a telhető legnagyobb távolságba tolod magadtól őket, ahogy visszaélnek a türelmeddel. Egy ideálisnak mondható, párhuzamos valóságban már a vágóasztalon kiszenvedett jelenetek, egész szereplők és mondatok tucatjai mellett továbbra is - ki tudja, hányszor még - el kell viselni az emberi életösztönök fékrendszerének maradéktalan hiányát, ami az egyik legkiborítóbb, legsilányabb eszköze a feszültségteremtés amatőr kísérletének. Például… Ha tudomásod van arról, hogy durván meg vagy átkozva és napok óta ebben élsz, látsz dolgokat, amiket mások nem, akkor rohadtul nem fogsz meglepődni azon, hogy a budiban rádfügg egy halott kisgyerek elég para szelleme. Pláne nem kezded el kérdezgetni a hogyléte felől, meg keresgélni, amikor szem elől téveszted a falakon áthatoló asztráltestét, hanem lélekszakadva takarodsz kifelé az emberek közé és fennhangon sikoltozva mented a borsódzó irhád. Vagy csak mozgásszervileg blokkolva letapadsz a márványzatra, amíg meg nem esz, de ismétlem, NEM. AKARSZ. ISMERKEDNI. VELE. Pont. De ugye ismét kellett egy „váratlan” jump scare, hát csináljunk idiótát valamelyik karakterből újfent, a néző meg majd úgyis leüríti a bokáját, nem lesz ideje belegondolni, tulajdonképp mit tettünk. Aztán még egyszer. És megint. A baj csak az, hogy a hulladék ijesztésektől tetszhalott pulzusommal, ha valamiből bőven volt nekem, az az idő. Pontosan ebből kifolyólag vettem észre az életszerűségtől toronymagasan elrugaszkodott döntések erős megkérdőjelezhetőségét; a más filmektől összelopkodott és brutálisan szarul megoldott ötleteket; az agyhalál zöldségszintjére szedált Végső állomás áthallást; a fizetős színi tanodák színvonalát megidéző, izzadságszagú alakításokat; a teret, időt és tudatot manipulálni képes, mégis arcfogdosásban, fojtogatásban és hajigálásban kimerülő démoni eszköztárat; az egyetlen mondatra szűkített reflektálásokat kütyüfüggő jelenkorunk néhány problémájára; és a számomra igen kevéssé működő humort. Egyáltalán nem tudta kihasználni a benne rejlő potenciált, mind a technikai eszközök világának tekintetében, mind a természetfeletti vonalon abszolút ötlettelen és eszköztelen maradt.

Egyszerűen nincsenek érdemei, amiért egy kicsit is kedvelni lehetne és még szarul is néz ki. Ha pénzen vett, üres megugrasztásokra vágyom a székben, előbb ülök fel legközelebb a körúti villamosra. Olcsóbb, és rövidebb a menetidő.

Ehetetlen 2/10.

A Halálod appja MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!