Zack Hemsey. Rémlik valahonnan a neve? Nem? Kár. Pedig lenne rá nem egy ok.

Független művészként  mondjuk valóban nem tartozik azon komponisták közé, akik a filmipar klasszikus értelemben vett holdudvarában mozognak. Bár impulzusai által szabadon kijelölt, saját útját járva barangol a zenei dimenziók létsíkjain, mára több szerzeményével is hozzájárult nagyköltségvetésű kasszarobbantók hangulati megágyazásához. Eddigi felkérései alapján olybá tűnhet, hogy leginkább kvázi előzenekarként tekintettek rá a filmszakmában, ugyanis főként különböző hivatalos trailerek kedvcsinálásában működött közre. Többek közt olyan címek égisze alatt, mint a Tolvajok városa, Eredet, Mr. Robot, Trónok harca stb..., de ennél bőven vaskosabb potenciál lappang munkássága velejében, ami szerencsére egyre nagyobb pubblicitást nyer világszerte. Mindenesetre, ha már olyan szerzők is "kölcsönveszik" a dallamait, mint Steve Jablonsky, azért az módfelett beszédes. Jöjjön hát az az amerikai fiatalember, aki idejét nem sajnálva, brutálisan jófej módon minőségben megválaszolt egy amatőr rajongói kérdéscsokrot nekem, nekünk, Európa eldugott szívének: 

 JB: Az első világszintű berobbanásod talán az Eredet trailerére komponált, egyik egyértelműen legerősebb dalodnak, a "Mind Heist"-nek köszönhető, vele váltál igazán ismertté. Addig a pontig viszont bizonyára hosszú út vezetett. Mik a pályád legfontosabb mérföldkövei?

ZH: Nagyon sok személyes mérföldkövem, illetve stádiumom volt az alkotói fejlődésem során, de a „Mind Heist” szerinti időszámítás előtt egy kívülálló szemszögéből alapvetően senki nem tudta, hogy ki vagyok. Mikor a dalt felhasználták az Eredet trailerében, én már kb. 10 éve független művészként működtem a sötétben.

 JB: Van a családodban hagyománya a zeneiségnek, avagy honnan jött a pálya iránti indíttatásod?

ZH: Az édesapám eredetileg zeneszerző, hangmérnök, valamint klasszikus gitáron is játszik. A szüleim kiskoromban elváltak, ami után apám Kaliforniába költözött, én pedig New Jersey-ben nőttem fel, de még így is egyértelmű hatással volt rám. Mindez mondjuk főként azután történt, hogy saját magam komolyabban érdeklődni kezdtem a zene iránt. 9-10 éves korom körül a zene különösen lenyűgözővé és rejtélyessé vált számomra… Észrevettem, hogy bizonyos dalok érzelmileg mennyire a hatásuk alá vonnak és ez elég lökést adott ahhoz, hogy meg akarjak tanulni valamilyen hangszeren játszani, ami végül a zongora lett. Néhány évig vettem is leckéket, mielőtt végképp ráuntam volna, de mégis ezek a tanórák alapozták meg számomra azt a tudást, aminek köszönhetően később a kísérletezgetéseimhez felhasználhattam a zongorát, szabadon játszogathattam az akkordokkal és dallamokkal, amely a zeneszerzésben tett kezdeti felfedezéseim alapkövévé vált.

JB: Tudatosan eveztél a filmzenék háztájára is, vagy a véletlennek köszönhetően vetett oda az élet?

ZH: Soha nem szerettem volna kimondottan a filmiparban dolgozni, ám az feltűnt, hogy a műveim természete mennyire jól illeszkednek a filmes és tévés világhoz. 2008. körül fogtam magam és (kéretlenül) szétküldtem a munkáim egy csomó music supervisornak (szerk.: vizuális médiatartalmak és zenei anyagok megfelelő összefésüléséért felelős vezető szakember egy projektben) abban a reményben, hogy legalább néhányuk meghallgatja, esetleg tetszeni is fog nekik és fel akarják majd használni. A tömegével elküldött e-mailek közül szó szerint egyetlen egy supervisor hallgatott meg és válaszolt nekem, ennek eredményeként virágzott ki egy gyümölcsöző együttműködés, amely végül olyan filmelőzetesekig kövezte ki az utam, mint például az Eredet. Innentől kezdve a dolgok önálló lendületet vettek, az emberek (mind szakmai berkekben, mind az átlag rajongók) sokkal kitettebbek lettek a zenémnek a filmes és tévés pörgetésük által, ami szájról-szájra terjedve megnyitotta előttem a nyilvánosságot, ez pedig még több felkérést, licencelést és növekedő rajongótábort hozott.

JB: Milyen érzés volt, amikor először csendült fel egy műved egy népszerű mozi kapcsán?

 ZH: Egyik oldalról nyilván marha klassz érzés volt… részben, mert jól esett, hogy elismerték és megbecsülték a zeném, részben pedig azért, mert pénzügyileg akkortájt a teljes csőd peremén egyensúlyoztam, mivel a megtakarításom egészét a független működésembe fektettem, szóval örültem neki, hogy végre tényleges fizetséget kaptam a munkámért. A másik oldalon viszont, művészi szempontból mindig vegyes érzések keringtek bennem, valahányszor felhasználták a munkám egy filmben vagy a tévében. Ennek az lehet az oka, hogy nálam a zene kiemelkedő szerepet képvisel, ily módon eléggé megnehezül a passzív hallgatásuk, ahogyan azt egyébként más, normális ember tenné. Nekem ez körülbelül olyan, mintha egy színészként dolgozó barátod vagy családtagod megkapna egy filmszerepet – nem számít milyen alakítást nyújt, mégis baromi nehéz folyamatosan nem azt figyelned, hogy az ott konkréten a barátod, a húgod vagy a rokonod a filmben.

JB: Mi jelenti számodra a tökéletességet egy filmzenében?

 ZH: Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán ilyen dolog a számomra. Kicsit elvonatkoztatva úgy látom, hogy egy filmzenének tükröznie kell a projekt és annak résztvevőinek őszinte indítékait, szándékait. Személy szerint én az összes alkotási útvonal esetében inkább a művészi megközelítés híve vagyok, semmint a szórakoztatóipari előadásmódé. Sokkal jobban szeretem, amikor valaki a számára leghitelesebb formában fejezi ki önmagát, még ha végül személyesen meg sem érint az eredmény, mintha valaki úgy próbál megnyerni, hogy azt alkotja meg, amit SZERINTE akarok hallani vagy látni.

 JB: Melyik filmzene testesíti meg számodra a non plus ultrát?

ZH: Nem bökhetek rá egyetlen címre e tekintetben. Néhányat viszont elárulhatok olyan filmek közül, amelyek a legkedveltebb aláfestéseim hordozzák. Úgy, mint Az utolsó mohikán, az Amerikai história X, A rettenthetetlen, A repülő tőrök klánja, a Hó hull a cédrusra, és még sokan mások.

JB: Tudsz úgy kívülállóként filmet nézni, hogy 2 órára megszűnsz zeneszerzőnek lenni?

ZH: Igen. Vannak azért esetek, amikor annyira belemerülök egy-egy történetbe, hogy elvesztem a figyelmem a zene felett, ám arra is van példa, hogy ez nem jön össze. Nem vagyok biztos benne, hogy ehhez mennyiben van köze az aktuális zenének, az uralkodó lelkiállapotomnak vagy a pillanatnyi koncentrációmnak. Őszintén szólva, amíg a filmzene nem tűnik eleve pocséknak vagy teljes tévútnak az adott mozi számára, önmagában a dallamok figyelése nem vet ki a filmből. Ugyanolyan szimpla összetevőként kezelem, mint amikor látom, hogy a főszereplő piros pulcsit visel… észlelem, de semmiféle negatív hatása nincs az élményre nézve. Más lenne akkor a helyzet, ha például a dialógusok rovására összpontosítanék a zenére. Általában tehát nincs problémám kívülállóként tekinteni egy filmre, kivéve, ha valamelyik saját dalom kúszik be alatta.

JB: Miből vagy kikből merítesz inspirációt, kik vannak rád szakmailag nagy hatással?

 ZH: MInden, ami körülvesz minket, folyamatosan hatással van ránk az egész környezetünk. Kiemelhetünk egy konkrét dolgot és mondhatjuk, hogy „ez inspirált engem”, de valójában már régen azelőtt befolyásolt számtalan más tényező is. Most akkor ki mondja meg, hogy pontosan melyik nyomott a legtöbbet a latban? Véleményem szerint mind számítanak és lehetetlen szétválasztani őket egymástól. Az inspiráció nem egy olyan valami, amit irányíthatsz. Nem választhatod meg, hogy honnan merítesz. Szerintem az ember belsőleg vagy eleve inspirált, vagy ihlettelen. A külső tényezők, mint a filmek, dalok, beszédek stb… képesek felébreszteni benned valamit, de ehhez a szikrának már ott kell lennie.

JB: Milyen különbséget jelent közvetlenül mozgóképre zenét szerezni, mint hagyományos úton alkotni?

ZH: Akármelyik médiumot vagy módszert nézzük is, minden esetben máshogy, de hatnak az alkotási folyamatra. A ceruzával papírra vetett komponálás mindig is különbözni fog a hangszeres improvizációkon alapuló zeneszerzéstől – más korlátaik vannak, amiken belül az agyad is máshogy navigál. Egy eredeti filmzene megalkotásánál a vásznon futó képek és a dialógusok formálják a kompozíciót – lehetetlen, hogy ne így legyen, hiszen automatikusan reagálsz arra,  hogy hogyan működnek együtt a zene és a film elemei -,  mind visszajelzést küld a kreatív műveleteidnek. Abban az esetben, ha film nélküli dalszerzésről beszélünk, aminek célja, hogy a produktum önmagában is hallgatható legyen és megálljon a saját lábán, a zenén kívül semmi másra nem kell reagálnod. Ennek pedig nincsenek külső határai vagy változói, amelyekkel versenyezned, illetve amiket támogatnod kellene – bizonyos értelemben nagyobb a kreatív szabadságod, ahogy a hallgatók értelmezési tere is – másrészt viszont jóval több munkát jelent, hogy egymagában megfelelően működjön..

JB: Melyik alkotási folyamatot szereted jobban?

ZH: Eléggé különbözőek, de mindkettőben sajátítottam már el tapasztalatokat. Azt kell mondjam, hogy karrierem során a zenei szerepvállalásom leginkább egy zenén és dalszövegeken keresztül tett önfelfedezéshez hasonlítanám. Ennek eredményeképp független művészként fejleszthettem a személyiségem belső expedícióim alkalmával. Nem tudom tehát azt mondani, hogy ezt vagy azt szeretem jobban, inkább ez a módszer az, ami mindig is mozgatott.

JB: Mi a helyzet a jövőbeli nagyjátékfilmes felkérésekkel, készülsz-e rájuk tudatosan, egyáltalán mennyire fontos számodra?

ZH: Nem különösebben központi célkitűzésem. Nyitott vagyok bármilyen felbukkanó lehetőségre eredeti filmzenét szerezni a jövőben, de csak akkor, ha a tartalommal kölcsönösen rezonálunk. Ez nem olyasmi, amit valaha tudatosan fogok hajszolni. Ennek ellenére nem teszek úgy, mintha tudnám, hogy mihez szeretnék kezdeni az elkövetkezendőkben, ahogy azt sem veszem biztosra, hogy az idők végezetéig zenét fogok szerezni. Ki tudja, mit tartogat a jövő?

JB: Ha lenne módod rá, melyik filmnek szereznéd legszívesebben a zenéjét, legyen az létező, vagy még le nem forgatott?

ZH: Nos.. minden olyan, már megszületett mozinak, aminek szívesen jegyeztem volna a filmzenéjét, csodálatos szerzeménye van, amelyet álmomban sem cserélnék le másikra. Ami az eljövendő filmeket illeti, bármelyik tipped legalább annyira beválhatna, mint az enyémek.

JB: Már a kezdeti munkáidtól elég uralkodó szerepet tölt be a nagyzenekari háttér mellett a hip-hop hangzásvilág. Gyakorlatilag lubickolsz benne. El tudod képzelni, hogy új stílusok vegyészkedésére adod majd a fejed?

ZH: Nem teszek tudatos erőfeszítéseket a különböző műfajok összeolvasztására. Az egész mixtúra csak az alkotás folyamán önmagamból előhúzott dolgok természetes következménye. Könnyen lehet, hogy a végeredmény kizárólag egyetlen stílushoz vagy műfajhoz lesz köthető, de az is, hogy azok keveréke. A magam részéről én mindig ugyanazt az utat követem, ami az alkotási működésem illeti… felfedezek, kísérletezek és megyek, amerre a zene visz.

JB: Ha meg kellene nevezned hármat a munkáid közül, melyekre gondolsz a legjobb szívvel? Azoknak, akik esetleg e sorok után fognak megismerkedni veled, milyen Hemsey starter packot állítanál össze?

ZH: Azt hiszem, a The Way, RONIN és a NOMAD albumaimat. Úgy érzem, ez a három lemez egy elég jó, átfogó képet ad arról, amit csinálok.

JB: 2011-ben nagy port kavart, amikor a Transformers 3. részéhez, Steve Jablonsky által szerzett "It’s our fight" látványosan megegyezett az egy évvel azelőtt született "Mind Heist"-el. Még akkor olvastam az egyébként nagyon intelligensen megírt nyílt leveled, amiben hangot adtál örömödnek, bánatodnak és felháborodásodnak is. Volt bármi folytatása az ügynek a háttérben?

ZH: No comment :)

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!

Az alábbikban pedig az eredeti, angol nyelvű válaszokat olvashatjátok, Zack kérésére:

"1. I’ve had a lot of personal milestones, or stages to my own creative development, but from the perspective of an outsider, basically nobody knew who I was prior to “Mind Heist…so by the time the song was featured in the Inception trailer, I had been functioning as an obscure independent artist for about 10 years.

2. My father is a composer, mastering engineer, and classical guitarist.  My parents separated when I was very young, after which my father lived in California while I grew up in New Jersey, but he definitely had an influence on me.  However, that was mainly after I had independently become interested in music.  Around the age of 9 or 10, music had started to become strangely fascinating and mysterious to me…I started to become aware of the effect certain songs would have on me emotionally, and this intrigued me enough that I wanted to learn an instrument, which ended up being piano - I took lessons for a few years before abandoning it out of boredom, but those lessons gave me the mechanics to eventually be able to use the piano to experiment and play around with chords and melodies, which became the beginning of my explorations into composing music.

3. I never set out to work within the film industry directly, but I was aware that the nature of the music I was making seemed to lend itself well to Film and TV.  So around 2008, I had sent my music to a bunch of music supervisors (unsolicited), in the hopes that some of them would listen, like it, and want to use it.  Of the mass of emails that were sent out, literally only one music supervisor actually listened and responded to me, and this ended up blossoming into a fruitful relationship that eventually paved the way for licensing in film trailers such as Inception.  From there, things began to take on a momentum of their own, as people (both industry professionals and regular fans) started becoming exposed to my music through its use in Film / TV, which created a word-of-mouth publicity that led to more licensing and increasing numbers of fans.

4. On one hand, it felt great….partly because it was nice for the music to be appreciated and recognized, and partly because financially I was on the brink of bankruptcy, having spent my lifesavings trying to make it as an independent artist, so I was delighted to actually be paid for my work. On the other hand, creatively I’ve always had mixed feelings whenever my music is used in Film or TV.  This may be because the music stands out to me, in a way that makes it difficult for me to passively listen to it the way a normal person would.  I imagine it would be like having a good friend or family member who is an actor and they get a role in a film - no matter how good their performance is, you’ll probably still find it hard to not continually notice that your friend or sister or cousin is in that movie!