Én naiv marha megint hagytam magam túszul ejteni egy sorozat kínálta, nagyívű történetnek, ahonnan nincs kiszállás, míg az utolsó résszel nem végeztél. Már az első 20 perc alatt hallottam lelki füleimmel az idő-medvecsapda fémes nyikordulását, ahogyan megállíthatatlanul rám csattan, és keblére ölel egy régi jóbarát, Mr. Point of No Return.

Áldás és csapás is egyben, hogy fogságom csupán 2 évadig terjedt, viszonylag korai szakaszban kapcsolódtam rá a Counterpart-ra, bár voltak kétségeim afelől, hogy képes leszek eddig késleltetni a rajtpisztoly elsütését. Módszeresen szembemenve józan eszem tiltakozó intelmeivel, mindent alárendelve egy későbbi időpontban elkövetett élvezethalmozásnak, én igenis szeretem felduzzasztani a frissen érkező évadokat. Kizárólag alapos indokkal, kivételes esetekben kezdek neki sorozatnak 3 befejezett évad előtt. És mivel jelenleg e sorokat olvassátok, mostanra tudjátok, hogy bizony találtam egy nyomós okot. Egyetlen dolgot tudtam a sorozatról még a pilot előtt, de azt nagyon, hogy J. K. Simmons. Na, innentől fogva az sem érdekelt volna, ha egy végtelenített Született Feleségek rémálomban ragadnék részről-részre. Rendkívül feszített már a kíváncsiság, hogy korunk egyik legnagyszerűbb karakterszínésze, Top10-es favoritom mit kezd magával egy, a megszokottnál jóval nagyobb léptékű szerepben. A legkevésbé sem csalódtam, ahogyan a sorozat többi elemében sem. Engedjétek meg, hogy néhány spoilermentesebb sorral figyelmetekbe ajánljam ezt a szövevényes sci-fi kémjátszmát, mert magasan felülemelkedik az átlagon.

Napjaink Berlinjében járunk. Howard Silk (Simmons) egy amerikai titkosszolgálati központ valamely jelentéktelen divíziójának jelentéktelen alkalmazottja, de abban erőn felül teljesít. Nem tesz fel kérdéseket, nem akar rálátni a nagy egészre, gyanakvás és kételyek nélkül végzi kódolt szövegek látszólag értelmetlen kézbesítését épületen belül. Megszokásai rabja, aki még maga elől is titkolná, ha többre vágyna az életben annál, mint amije van. Végletekig jóságos, önfeláldozó és ártalmatlan lelkületű pojáca, akin az lép át, aki csak akar. Mindemellett egyre jobban megérthető az ő egyszerűbb értékrendje is, így nem vet ki magából egy percre sem. Nappal robot, este kórházi látogató, ugyanis szeretett felesége kómába esve vegetál egy szerencsétlen baleset következtében. Főnyeremény az élete, melyben minden nap ugyanaz a szalag forog. A mókuskerék szakadatlan taposásából végül külső hatásra kell kiszállnia, amikor felettesei egy kiemelt fontosságú ügyben bekéretik kihallgatásra a legnagyobb titoktartás kíséretében. Az addig ismert, szűkös világa egy csapásra -szó szerint- egész dimenziót bővül, amikor leültetik elé saját magát. Azt a saját magát, aki ő talán sosem volt, csak a lelke legmélyebben elzárt szegleteiben, de ettől még ugyanaz az ember néz vele farkasszemet...

30 év telt el, hogy ismeretlen eseményektől vezérelve ketté vált a tér-idő, megszületett két párhuzamos ctrl+c ctrl+v valóság egymás közvetlen szomszédságában, amiket egy szigorúan őrzött, földalatti folyosó köt össze Howard hivatalának gyomrában. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb mértékben távolodtak el egymástól egy apró részlet pillangóhatásán szétcsúszva, eseményekben és diplomáciailag egyaránt. Az egykor virágzó, interdimenzionális együttműködést elevenen zabálta fel a hidegháborús körülményeket megidéző bizalmatlanság. 
Így foglalhatott helyet egy asztalnál „a szürke összes árnyalata” Howard és a „kémek krémje” Howard, akiket akaratlanul is összeláncol egy tekervényes nyomozati munka, szunnyadó ügynökök, téglák és összeesküvések után kutatva. Pojáca Howard értetlenségén keresztül hagyjuk magunkat bevezetni az új, igen kevesek által ismert világrendbe, ahol semmi és senki nem az, aminek látszik. Epizódról epizódra keményebb felvetései vannak a sorozatnak, aki hajlandó lehajolni értük és elmélkedni rajtuk, az lépten-nyomon meg fogja kérdőjelezni a létezés dogmáit, őrlődni fog a predesztináció gondolatától, elmereng majd döntéseink jelentőségén, társadalmi berendezkedésünk jövőjén, jelenlegi működésén stb… szóval rendkívül komplex anyagról van szó, amely ügyesen bújtatja magvas gondolatait az események szálai közé, hogy az erre kevésbé fogékony nézőt ne égesse ki egy huszárvágással, de az érdeklődők számára mégis karnyújtásnyira legyen. Pontosan ezért merem fogyasztásra ajánlani bárkinek.

Másrészt pedig azért, mert hagyján az érdekes alapfelállás és a cselekmény remekbeszabott göngyölítése, egy dolog a patikamérlegen kimért feszültség sebészi pontosságú adagolása, vagy a nézők felé kiválóan elhelyezett érzelmi és történeti kapaszkodók, a színészi teljesítmények és megírt karaktereik egyszerűen lebilincselők. Ahogyan szereplőink folyamatos önvizsgálatra és személyek, események átértékelésre vannak kényszerülve, éppúgy fogunk mi is más-más fénytörésben látni jót és gonoszt, ha létezik olyan egyáltalán. Érdekek vannak. Egyéni célok. Okok, hátterek, indítékok, mellyel sokszor nem lehet vitatkozni, csupán az eszközök megválasztásakor mutatkoznak meg markáns különbségek. De ott sem minden esetben. A maga módján bármelyik bemutatott féllel lehet azonosulni bizonyos mértékben. Imádom. Egy-egy karakter olyan utakat járt be bennem, hogy öröm átérezni ezt a libikókát. Amikor már éppen leírnál valakit magadban, vagy szimplán rá sem hederítesz, jön egy pillanat, hogy minden értelmet nyer vele kapcsolatban és onnantól az ő kezét is fogni fogod, amíg csak engedi.

Nem merülnék el a színészek egyéni méltatásában, de Simmons mellett nem akarok szó nélkül elmenni, mivel ő a sorozat húzóneve és mint olyan, derekasat is hoz a képernyőn. Eszméletlen jól jelenít meg előttünk két lelket végeredményben egy testben. Különösebb felvezetés és szócséplés nélkül is elég jól megállapítható minden jelenetben, hogy éppen puha, vagy kemény Howardot látjuk a színen. A hanghordozása, tekintete, testbeszéde, járása sokszor csak nüanszokkal tér el egymástól, pont annyira, ami tökéletesen szemlélteti a pusztán pár évtizedre visszanyúló, különböző döntéseik lenyomatát. Izgalmas figyelni az egymásnak eresztett biztonsági játékos, naiv öregapót és a sokat látott veterán ügynököt e két világnyi Petri-csészében kölcsönhatásba lépni, főleg, ha elgondoljuk, hogy forgatáskor nyilván nincsen lehetősége önmagára reflektálni. Bár nem újkeletű az ötlet, Simmons játéka esszenciális a témában és nagyon remélem, hogy ez egy újabb kaput nyit majd számára a főszerepek felé, mert aranyat ér az ember. Míg az első évad leginkább a felismerések és a megdőlő alapvetések kereszttüzében vergődő Howard-ot teszi meg központi figurának, a másodikra már sokkal nagyobb hangsúlyt kap a történet fősodra, ami az események tükrében szükségszerű is. Tovább nem is mennék most, ne csorbuljon senki felfedezése, aki meg látta, tudom, hogy helyeslően bólogat és tudja, miről beszélek. 
Nem állítom, hogy hibátlan, biztosan bele lehetne kötni, csak nem érdemes. Okos, összetett, jól mozgatja a szereplőit, kellően izgalmas és mellőz mindenféle olcsó megoldásokat. Bíztató irány.

Eddig ez egy tisztes 10/8 nálam, kéztördelve várom a következő évadot. -1 pont, mert néhol erőszakot kell venni az agyamon, hogy most melyik világban is járunk éppen, -0.5, mert egy "IFA szelep” mellbimbó sokkal többször mutatkozik a kamerák előtt, mint kéne és -0.5, mert itt-ott leheletnyit el-elpilled a tempó.

A Képmás MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!