Ahogyan életem minden területén, úgy filmszerelmesként is az elvek emberének vallom magam. Van egy igen terjedelmes, képzeletbeli filmes becsületkódexem, ami tartalmazza az általános nézői etikett főbenjáró bűneinek listáját is. A legritkább esetekben hagyok magamnak kibúvót ezek alól, akkor is vaskos lelkifurdalások vijjogó seregletének kíséretében. A minap viszont váratlanul bekövetkezett legfőbb belső szabályzatom önkényes rugalmasítása.

A csöpögős, vegytiszta romantikus művek kerültek terítékre itthon, melyeket egyébként módszeresen tolok el köreimtől a szokottnál is távolabb, így nem meglepő módon egyik felkínált opcióról sem hallottam azelőtt jottányit sem. A vakrandizás most nem játszott, előkerültek hát a trailerek, a Breathe-hez érve pedig fel is szökött a szimpátia mutatóm. Na, mi a szösz... Mondom, mi zajlott le bennem:

Ez valóban Andy Serkis rendezése lenne? A zseniális mocap (lásd A majmok bolygója Caesarja, vagy A gyűrűk ura Gollamja) és hagyományos filmszínész, az általam nagyra tartott Andy Serkis? Igen. Utazik romantikus filmdrámákban is...? Na jó.
Ez meg itt egy Andrew Garfield. Sosem bocsátom meg neki A csodálatos Pókembert, de A fegyvertelen katonában nyújtott alakításáért titkon mindig figyelni fogom az útját. Tehetséges gyerek, de végérvényesen még nem lopta be magát a szívembe. Ezzel együtt egyre jobb az összkép.
Tom Hollander, mint támogatószemélyzet? Imádom a faszit.
Igaz sztori alapján, nyilván. Ne akard már ezzel eladni ezt a klisés sza… hmmm. Ez egy könnyzacskó összerándulás volt? Hű… Akarunk ma este szenvedni? Naná!

Nos... hát szenvedés, az volt. Csak nem éppen erre számítottam. És, hogy mi volt a feladott elvem? A semmilyen körülmények közt sem megszakítható film szentsége. Életemben talán 4-5 ilyen alkalom volt, de mind közül a legnagyobb hasalás a mostani. Ilyen formán jelen írásom is megbukik teljeskiőrlésű véleményezésnek lenni, de muszáj volt lecsapolnom nektek a bennem dúló haragot.

Egy fiatal pár kibontakozó románcáról szól, akiknek közös életük hajnalán szembe kell nézniük egy ritka, fél évszázada még gyógyíthatatlan vírussal. A gyarmattartó Brit birodalom ficsúrját, Robint (Andrew Garfield) röviddel az után bénítja meg a kórság végérvényesen, hogy kiderült, apa lesz. Hogyan lehet ezt feldolgozni apaként, anyaként, társként, emberként egyáltalán? Egy szerelmi vakcinával beoltott Életrevalók szemtanúi lehetnénk, ha nem lenne a film ennyire vágtázó és érzéketlen.

Nem túlzok, tényleg nem, amikor azt mondom, hogy az ötödik percben már terhes volt Claire Foy karaktere, a tizedikre pedig már olyan drámát tár elénk az események zúgó folyama, ami gyakran a kicsúcsosodása egy-egy történetnek. Értem én, hogy itt a hangsúlyt nem a betegség körüli időszak kapja, hanem az azt követő emésztés, szemléletváltás, kiteljesedés, de mégis hogyan legyek képes érzelmileg menni a szereplőkkel, ha hétmérföldes léptekkel halad? Hogyan várhatja el tőlem, hogy átérezzem a későbbi hullámvasutazást, ha 10 perc alatt lezavarja a megismerkedést, az udvarlást, az örömhírt és az ember számára egy elviselhetetlen fizikai állapotváltozás bekövetkeztét, minden szépség és atmoszférateremtés nélkül. Megért volna egy facecam felvételt a fejem. Ez így semmivel sem különb annál, mint amikor gyerekként minden 3. mondat után továbblapoztam -előre is elnézést- a csodálatos Egri csillagokban, várva, hogy történjen már valami. Bár tettem máig nem bánom, amíg az fogyasztói hiba volt, ez már rendezői baklövés. A többől nézőként ízlés szerint el lehet venni, de ha hiányoznak markáns, lelki kulcspontok, lemaradunk a csatlakozásról. Ezeket nem lehet önállóan pótolni. Szarvas hiba, de ennél nagyobbakat is átvészeltem már, itt még menthető lett volna az egyébként érdekes, életigenlő és tanulságos megállapítások felé tartó sztori.

Ami viszont teljességgel kicsapta a biztosítékot, igazából aki… az Claire Foy. Én sok mindent el tudok nézni a nagyobb jóért, tökéletlenségében rajongani valamiért, de az a faarc, amivel ez a nőszemély végigkísérte a röviden összefoglalt, többéves szerelmük boldogságát és mélypontját, na, az a valaha volt negatív csúcs nálam eddig. Könyörgöm, ugyanazzal a fejjel vallott színt a terhességéről férjének, amivel később Robin életre szóló bénulását fogadta. Száraz, kikerekedett szemekkel. Tátott szájjal. Ééééés slussz. Legalább választott volna egyik, vagy másik helyzet kárára mondjuk örömteli, vagy szomorú ábrázatot, az legalább bevonta volna valami beteg humorral. De ez a színtiszta „aztsemtudomholvagyokésmitkellenecsinálnom” arckifejezés rosszabb és idegesítőbb bármi. Hát ez egy általános iskolai darab harmadvonalbeli mellékszerepére nem elég, halló-halló! Én lejátszottam volna a csajt a rendelkezésemre álló infók alapján… Ezzel a teljesítménnyel még a puszta létezését is nehezen hitette el velem, nemhogy alapvető emberi érzelmeket, gondolatokat, motivációkat. Tragédia. Komolyan nem volt senki, SENKI, aki szólt volna neki, hogy ez gyalázatos? Ilyen formában átment mindenkin? Tényleg azt gondolta Andy Serkis és a stáb, hogy ezzel mindent megtettek a hiteles ábrázolásért? Végig Emilia Clarke világi ostoba, vigyorgó képe járt a fejemben a hasonló Mielőtt megismertelekből. Egy laza mozdulattal sikerült letaszítani bennem a „Dolgok, amik igazán felb*sznak” trónjáról. Ez volt az a pont, hogy egyöntetű döntés alapján repült az iksz a jobb sarokra.

Megvontam a jogot a filmtől, hogy megmutathassa, mit akar közölni velem, pedig biztos vagyok benne, hogy megfelelő kezekben tudott volna, ha nem is újat. Sajnos Garfield egyedül nem vihette el a hátán ezt a mélyközönnyel barázdált szörnyszülöttet, pedig egyáltalán nem rossz, amit művel. Andy… ne rendezz. Így ne. Főleg ne az új Venomot.

Az ígéretekről elugorva hatalmasat puffant a valóság kemény talaján. Pechünkre pont alatta álltunk.
Óriási csalódás. Nem értékelhetek egy épp csak elkezdett, 20 perces filmélményt, de ajánlani senkinek nem tudom. Kerüljétek.

A Lélegzetvétel MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!