Joel Edgerton-ról az It Comes At Night alatt szóltam már néhány jó szót, szeretném most elétek tárni a miértjét.

Mire 2011-ben először rúgta be maradandóan látóterem ajtaját a Warrior-ban, már túl volt cirka 15 évnyi, aktív színészi tevékenységen. Klasszikus szamárlétrát mászott meg, tv-s berkekből hajtott ki a fényes csillogás felé, mára pedig nagyon szépen hozza burjánzó virágait. Nem ragadt bele skatulyákba, igyekszik izgalmas szerepek felé fordulni, szimpatikus és következetes építkezésben van a fiú. Bár nálam rég kiírta magát a „fúúhogyishívjákőtdesokfilmbenlátni” rokonszenves, de feledhető kategóriából, 2015-ben jött el az az állomása, ahol egyértelművé tette a nagyérdemű számára, hogy ő nem kényelmes maszatolásra és megélhetési bohóckodásra tette fel a karrierjét. Ez az állomás pedig DING DING, a The Gift volt, melyben íróként, rendezőként és színészileg is derekasat domborított. Ne menjünk el szó nélkül az előzőekben (Upgrade) szintén magasztalt Jason Blum mellett, aki meglátta a kínálkozó lehetőséget egy kezdő író/rendező szerintem kivételes ötletében és beállt mögé a Blumhouse Productions-el, nem sokan tettek volna így a nagy stúdiók közül. Anélkül, hogy barokkos túlzásokba bocsátkoznék, ez a film minden szempontból példaértékű pszichotriller lett, nekem kellemetlen, hogy meglehetősen pöttöm hullámokat vert itthon a maga idejében, és azóta sem jött velem szembe egyetlen vita/értekezés/példálózás során sem. Szeretnék most törleszteni neki.

Röviden hadd térjek ki valamire rögtön az elején. Sokan elfeledkeznek róla a rendezői székből dirigálva, hogy az igazi siker kulcsa sosem egydimenziós. A történet egy dolog. Ahogy annak szükséges csűrése is. A karakterek jellege, motivációik megint másik. A színészeket pedig instruálni, vezetni kell, nem hagyhatják magukra, akármekkora nevek is legyenek. Nem azért, mert nem bízhatnak tehetségükben, hanem belülről teljesen más kép rajzolódik ki egy egész jelenetről is akár. A feszültség sem jön magától, alá kell játszani válogatott operatőri és hangmérnöki eszközökkel, kár tisztán a szereplők kémiájára támaszkodni, bár az is fontos eleme. Nem árt ismerni az emberi természetet, hogy elsajátíthassák az izgalmak és konkrét események optimális adagolását. Mindez azonban kellő setting, körítés nélkül csúnyán lengedezhet a levegőben. Elég komplex libikóka ez, amiről Edgerton egy pillanatra nem szédül le, magabiztosan juttatja célba az összetevőket.
Eleve nem űz szerencsejátékot a casting-ból. Rebecca Hall mindig üde jelenség, rezzenéstelenül és magas színvonalon tartja megírt karakterét, hozzon bármit is az események sodra, nem beszélve a számomra örök meglepetés figuráról, Jason Bateman-ről. Kezdeti kretén tv-s és filmes szerepeivel teljesen kiégetett egy időben, aminek hála, a mai napig önkéntelenül háttérben tartom magamban valós tehetségét. Mert ha épp nem nyomja fullba, ez a pali irgalmatlanul alapos és sokrétű. Ismét arra kellett ocsúdnom, hogy félelmetesen jó alakítást nyújt, egyáltalán nem idegen tőle a komoly hangvétel. Joel-el kiegészült háromszögük pedig egyenesen sziporkázik, az egyéni teljesítménytől a csapatdinamikáig nagyon rendben van az egész. Folyamatosan alakulnak a viszonyok, helyeződnek át a hangsúlyok, ellentétek, baromi izgalmas figyelemmel kísérni a macska-egér játékukat.
Már csak pont az „i”-n, hogy gondos odafigyeléssel lettek megírva, a tempó tökéletesen megdolgozza az idegeinket, miközben jut idő újabb és újabb rétegeket feltáró részletekbe merítkezni. Annyit és azt mutat, ami elegendő a fordulatok mesteri leplezéséhez, az utolsó pillanatig nem tudhatod, hogy merre vagy arccal, éppen kinek szavazz bizalmat. Minden ízében profi.

Simon (Bateman) és Robyn (Hall) múltjuk egy fájdalmas szakaszát lezárva költöznek vissza Simon gyerekkori lakóhelyére, hogy új fejezetet nyithassanak. Új munka, új ház, új kezdet, új remények, minden adott egy kiegyensúlyozott, boldog élethez. A városban aztán Simon-t felismeri egy volt osztálytársa, Gordo (Edgerton), aki lelkesen veti bele magát egy régi-új barátság felmelegítésébe. Lépten-nyomon ajándékokkal, meghívásokkal, segítőkészségével bombázza a párt, akik őszintén szólva alig ismerik őt és viszont. Egy idő után elég terhes lesz a jelenléte, látszólag megmagyarázhatatlan nyomulása a frászt hozza rájuk, ami elkezdi potyogtatni egy kiterebélyesedő konfliktus morzsáit.

Ajándék az ajtó előtt.

Csak tetézi a belső nyugtalanságukat, hogy képtelenek udvariasan hangot adni frusztráltságuknak, mert hát az istenadta azon kívül, hogy k*rva jó fej, semmi rosszat nem tett.

Ajándék az ajtó előtt.

A felszállóág csak annyira lett kitartva, hogy még szabályos szöget zárjon be, a fordulópontot elérve pedig eszeveszett játszma indul meg, ahol semmi nem az, aminek látszik, soha nem is volt az. Hazugság maguknak, hazugság másnak, ferdítések, csúsztatások szőnek olyan ágas-bogas hálót, mely minden belegabalyodott sorsot megfojt.

Ajándék az ajtó előtt.

Lassan-lassan értelmet nyer Gordo összes színpadias gesztusa, igyekezete, Simon heves, már-már paraszt elzárkózása, ahogy egyre jobban kiforgatják a földből az eltemetett múlt gyomorszorító emlékeit.

Ajándék az ajtó előtt.

Fuss bármilyen messze időben és térben, tetteid következménye kivétel nélkül utánad nyúl. Vagy ma, vagy holnap, vagy azután, neki mindegy. Ő ráér. Erre érdemes minél korábban felkészülni, mert ha eljön a pillanat, jobb lesz feladni a menekülést és inkább beleállni a mocsok ellapátolásába. Simon menekül. Mindent megtesz, hogy a maga képére torzítsa a valóságot, miközben nem veszi észre, hogy felégeti az összes hidat maga mögött, tökéletesen kontraproduktív a stratégiája. Vagy mégsem ő a hunyó?

Ajándék az ajtó előtt.

Mire egyenesbe lehetne hozni a dolgokat, már túl késő, mindenki átlépte azt a bizonyos határt, ahonnan nincs visszatérés. A kezdeti idill drámai mértékben lett porrá törve, amihez mindenki hozzátette a maga kis részét, a kicsengésre pedig senki nem marad ártatlan. Amikor azt hiszed, már fellélegezhetsz, a film újra elszívja az oxigént előled.

Ajándék az ajtó előtt.

Főbenjáró vétek volna szaporítanom a szót, bár nehezemre esik az önmegtartóztatás. Szánom ezt inkább kedvcsinálónak, mint sajátos elemzésnek. Annyira beteg ez a film, annyira ügyel a részletekre, hogy esküszöm, az ördögien csepegtetett fordulatok ismeretében is legalább annyi izgalmat ígér, mint elsőre. Bár sokadszorra poroltam le, rengeteg helyen pendült fel a tantusz fémes hangja alólam és még mindig akadnak jelenetek, amibe bele lehet magyarázni ezt is, azt is. Jók a párbeszédek jó az adok-kapok, a színészet magasiskolája megy a szemünk előtt, fondorlatos a körítés, kiszámíthatatlan helyzetek sorjáznak, Edgerton valami igazán fontosat akar elmesélni felelősségtudatról, tetteink lenyomatáról, bosszúról, megbocsátásról. Külön piros pont, hogy ritkán ijeszt, inkább fizikai-lelki tépelődésre késztet. És az a végkifejlet… Nem hiszem el. Meg az út, ami oda vezet… Libabőrzöm most is.

A valaha volt egyik legnagyobb meglepetés nekem ez a film, csak úgy, mint Gordo ajándékai. Váratlan, sejtelmes, ártatlan, baljós, ütős. Nem mehetek 10/10 alá.

Az ajándék MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!