Az Upgrade ajánlóm első gondolatomra kimerült volna egy vaskos „Aztak*rva”-ban, amit pár pillanatig meg is akartam hagyni metsző magányában. Ember nem lehet ennél kifejezőbb a látottak alapján, de muszáj kiengednem a bennem tomboló gondolati szupervihart, mielőtt cafatokra tépi elmém vitroláit. Számolatlanul rohantak meg közlendőm nyersanyagai, amiket megpróbálok most rendezett csokorba szedve prezentálni nektek, mert nem lehet mellettük szótlanul elmenni. Öveket be, ez most nem lesz rövid.

A stúdióóriások a legritkább esetekben engednek fényt a filmipar aljnövényzetének homályában kifejlődni próbáló, vegetáló kistestvéreik számára, farkas törvények közt kell felverekedniük magukat néhány morzsáért, amiből erőt kell meríteniük egy következő kitörési kísérlethez is. Van azonban egy stúdió, mely különleges érzékkel és/vagy szerencsével kezdett el 19-re lapot kérni, melynek köszönhetően, ha nem is nőtt fel - még - a nagyokhoz, de helyet szorított magának az asztaluknál. Ez pedig nem más, mint a Blumhouse Productions. Számításai máig sem válnak be maradéktalanul, de kockáztat, beáll olyan ötletek mögé, ami nem feltétlenül szolgálja ki a mainstream közízlést, fűszerezésükben pikánsabbak a biztonsági játékos megszokottaknál. Nos, ilyenkor van az, hogy ami elhasal, senkit nem hat meg különösebben, elsikkad egy 4 pontos IMDb átlaggal. Eggyel több, vagy kevesebb, kit izgat. Ami viszont kiadja a dupla hatost, arról világszerte zsizsegni fognak, felemelik, folytatásokat követelnek, felfigyelnek más munkáikra is, szájról-szájra örökítik jó hírüket. Ez a stratégia igen rizikós lenne, ha egy hagyományos módon működő stúdióról beszélnénk, de ez a Blumhouse, a szakma - pozitív értelemben - mindent túlélő csótánya. Filmjeiket ugyanis hasonló produkciókhoz képest már-már megmagyarázhatatlanul alacsony költségekkel forgatják le, így a nullszaldós profitig is alig kell megmozdulniuk. Vírusként terjedő munkáik azonban olyan mértékű összegeket hoznak ilyen módon a konyhára, amiből egyrészt megtehetik, hogy folytatást adjanak a sikerre vitt példánynak, másrészt továbbra is marad anyagi kapacitás a kísérletezésre. És bizony, ezzel a két összetevővel (kockázatvállalás, fenntartható finanszírozás) igen jól zsonglőrködnek. Tudjátok, mi az igazán nagy mágia mindebben? Az erősen korlátozott költségek szükségszerűen életre hívják az alkotói kreativitást. Ha látványorgiával, pazar trükkökkel, mesés díszletekkel, vonzó sztárokkal nem bilincselhetik le a nézőt, ott egészen más módon kell felkelteni és megtartani a figyelmet. Leigh Whannel rendező tökéletesen megértette e működési stratégia lényegét, az Upgrade makulátlan iskolapéldája lett a „talált, süllyedt”-nek, minden ízében rászolgálna a sikerre.

Pontosan ezért bosszant fel a hazai forgalmazók hozzáállása az újdonságok behozatalának elbírálásában. Kezdem azt hinni, hogy ugyanazok a szellemi egysejtűek felelősek az itthoni felhozatal alakításáért, akik méltán hírhedt címadásaikkal kényeztetnek minket… Évről-évre kihagynak érthetetlen ziccereket, de az Upgrade feletti könnyed átlépésük szíven ütött. Sebaj, talán 3-4 év múlva hajlandóak lesznek ezt is berángatni… Egyáltalán nem tudom, hogy külföldön mi a módi, de frankón nekem ég a pofám, mikor több éves filmek jelennek meg műsoron. Biccs plíz, szerintetek, aki akarta, nem nézte meg még frissen, ropogósan, alternatív forrásokból? Vajon hányszor látták azóta? Mekkora tömeg akarhat a már ismert, vagy számtalanszor szétszpojlerezett filmért fizetni? Kinek éri meg ez a végén? Értem én, hogy általában a kereslet teremti a kínálatot, és mi magyarok előszeretettel fogyasztjuk a szürke ki tudja éppen hányadik árnyalatát, a fingós-böfögős-hányós vígjátékokat, buta romkomokat, de az Isten jóságos, végtelen szerelmére… hát ha valahol, itt aztán tényleg elég komolyan utána lehetne menni erővágóval a fogyasztói szokásoknak. Védhetnék a döntést, hogy nemzetközi szinten nem kapott nagy elismeréseket, vagy kiemelkedő értékelést, de k*rva gyorsan hadd jegyezzem meg, hogy 2014-ben MAGYAR MOZIKBA KERÜLT EGY ASYLUM FÖRTELEM!!! (Az Asylum stúdió tudatosan kopiz sikerfilmeket a legolcsóbb, leggagyibb módszerekkel és látvánnyal, címükben egyaránt alig különböztetik meg magukat, inkompetens stábbal dolgoznak, bazírozva tömegek megtévesztésére, ezáltal könnyű haszonra szert téve. Pl.: Transformers - Transmorphers) Ezt a lemoshatatlan gyalázatot nekem senki nem magyarázza meg. Eleget pofáztam, inkább lássuk, milyen nagyvásznas élménytől kíméltek meg minket drága forgalmazóink.

Grey Trace vagány fickó. Gyönyörű aszfaltgyilkos verdákat épít tehetős megrendelőknek, a munkája a hobbija és szemkápráztató felesége mellett szerelme is egyben. Szép pár, szép érzelmek, szép ház, szép remények. Megélik minden pillanatukat. Grey boldog. Többnyire. Csupán egyetlen dolog vet árnyékot felhőtlen életére. Hogy nem egy évszázaddal korábban nyitotta világra a szemét. Korának talán utolsó dinoszauruszaként keresi helyét egy velejéig automatizált és robotizált környezetben, ahol még a segged is egy drón törli ki. Ódzkodik mindentől, ami technológiai szinten meghaladja az 1960-as éveket. A benzingőzös garázsok, manuális váltók, böszme robbanómotorok, elektronikamentes vezetési élmény és egyáltalán az élet sokkal egyszerűbb megoldásainak nosztalgiájába burkolózó csónakjában próbál a felszínen maradni, miközben a legújabb technológiai forradalom 15 méteres hullámai csattannak éppen össze feje felett. A saját élete számkivetettje. Sokszor felhasznált, de nagyon jó személyes alapkonfliktus, amire számtalan üzenet rakódik tessék-lássék, éppen annyira, hogy ne vegye le a fókuszt a fősodorról, de azért észrevegyük a kikacsintást. Klasszikus mondanivalók ezek, mely minden valamirevaló sci-fi sajátja, mégsem baj, ha időnként beletörlik az arcunkat.
Nem árulok el nagy titkot annyival, hogy történik egy rejtélyes baleset, aminek hála Grey élete több szempontból is 180 fokos fordulatot vesz. Az égiek egyik kézzel elvesznek, a másikkal adnak. Hogy ebben meglátja-e az ajándékot, csak rajta múlik. Céljavesztett, összetört sorsa szorosan összefonódik az általa annyira gyűlölt high-tech vívmányokkal egy picike chip képében. Az utolsó dolog, amire valaha támaszkodna, hirtelen a teljes életet jelentheti számára. Teljeset, de milyet…? A lelki sárbirkózás, tehetetlen dühből született önpusztítási hajlam, álmatlan hetek tompa nyomása, az elfogadhatatlan elfogadása és feldolgozhatatlan fájdalom innentől levakarhatatlan útitársaként kapaszkodnak rá. A múlt, a becsület, bosszúvágy viszont tettekre sarkall, a kezdeti dilemmák hamar eltörpülnek a cél kikristályosodása után. Grey maga mögött hagy mindent, ami valaha Grey-jé tette, hogy megtorolja azokon, akik ezt elvették tőle. A testébe ültetett chip hatalmas lehetőséget jelent számára, egyszemélyes hadjáratában. Egy, gyakorlatilag szuperszámítógép matematikailag számolja ki mozdulatának minden rezzenését, kalkulál valószínűségeket, hoz meg hezitálás nélkül optimális, de emberileg megkérdőjelezhető döntéseket. Mindehhez csak jóvá kell hagynia, a végrehajtás már nem az ő gondja. A bökkenő csupán annyi, hogy az ő teste a kalapács, amivel a szöget verik befele. Talán a saját koporsójába. Ízelítőként többet nem árulnék el, az alapfelállás így is bőven vonzó lesz a műfajra nyitottaknak.

Köntörfalazás nélkül bevallom, a főszerepet elkövető szegény ember Tom Hardyja, azaz Logan Marshall-Green eddig semmiféle hatást nem gyakorolt rám korábbi alakításaival, egy totál B filmes arcnak bélyegeztem. Eddig. Nem arról van szó, hogy előadta az előadhatatlant, térdre kényszerítette az Akadémiát, vagy lazán lejátszotta hangzatosabb nevű színésztársait, de atomjaiig egybeforrt azzal a mélységű szerepével, ami meg volt neki írva. Mivel alapvetően egy akciófilmről beszélgetünk, senki ne várjon Szárnyas fejvadászba oltott A zongoristát, itt a kevesebb néha rohadt sokkal több elve érvényesül. Kimaxolta a karakter adta teret, fogságba ejtett vadállatként járta be oda-vissza annak keretéig. Ha az amúgy csavaros és meglepően meglepő (au) történet rövid úton földbe is állna, ez a srác még azt is elvinné a hátán. A kémia valami iszonyat intenzíven bugyog a másodhegedűs főszereplő (hadd ne rántsam le róla a leplet), valamint a nem különben derék teljesítményű mellékszereplők közt, bár a film egyébként is rettentő jól mozgatja a karaktereit. Sejtet is, meg nem is, elhiteti veled, hogy okos vagy, hogy aztán teli pofával röhögjön ki, mikor már azt hitted, pedig dehogy…

Mondjuk az is lehet, hogy csak én hagytam magam megvezetni, vagy elfelejtettem összeszedni a tátott számon keresztül, fűszeres nachos közé gurult agyam, de a végkifejlet alatt (is) konkrétan elhagytam az asztráltestem. Dacára, hogy gyűlölök sportot űzni abból, hogy találgatom a film végét az események sűrűjében, azért jó eséllyel meg szokott villanni a helyes opció agyam szinapszisai közt, ha hagyom, hogy vezessen a film a maga ívén. Hát most nem villant. Leblokkoltam a Penge filmeket megszégyenítő mennyiségű művér láttán, a felismerés rémületétől, hogy ez nekem mennyire tetszik, a rendkívül élvezetes és ötletes koreográfiától, amit bámulatos kamerakezelés és operatőri munka emel négyzetre, a folyamatosan kisülésre kész feszültségtől, gondosan csomagolt utalásoktól, attól, hogy ez a film mert több lenni zsánerénél. Nálam durván hivatkozási alappá vált a produkció, melyhez hasonlók eljövetelében csak reménykedni tudok. Most pedig mindenki egyszerre: köszönjük, Blumhouse Productions! Egyedülálló alkotás, amelyet nem hagyhat magára a világ, nézzétek meg, beszéljetek róla, terjesszétek, emlékezzetek rá! Ha pedig egyszer műsorra tűzik idehaza, velem biztosan találkozni fogtok valamelyik (2-3) vetítésen! Adjuk meg párezer forintunkkal a stúdiónak és a filmnek, amivel minimálisan támogathatjuk őket.

Ha mézbe mártanak, majd magvakba forgatnak is, miután kikötnek egy fához madarak martalékául, akkor is vállalom: 10/10. Számomra hibátlan filmélmény. Ha te találsz is, hagyj vele békén! :)

Az Upgrade MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!