Többnyire minden műfajról van egy szilárd elképzelésem, megítélésem, hogy mennyire akarok vele érintkezni életem során. Ebben egyáltalán nem ismerek árnyalatokat, vagy rá sem emelem a tekintetem, vagy szélesre tárt karokkal üdvözlöm, döntésem természetemből fakadóan általában tartós, megingathatatlan. Csupán egyetlen egy műfaj van, amellyel kimondottan rapszodikus kapcsolatot ápolok, csiki-csuki, se veled, se nélküled, rosszabb fajta szappanoperát. Egyedül egy hálátlan dög van, aki ezt megteheti velem. Tökéletlenségében izgalmas, váratlan meglepetésekkel tarkított, mégis érzelmi sivárságot magában hordozó, dédelgetett szerelem ez a horrorfilmekkel.

Tipikus hullámvasút, ami már nagyon régen nem zakatolt a magasban, akkor is csak szédelegve, kevés kiugróan felpörgető hurokkal. A baj valahol ott kezdődik, hogy sokakkal ellentétben nem vagyok hajlandó kettős mércét alkalmazni, enyhébb elbírálásban részesíteni őket, annak ellenére, hogy messze a legmegúszósabb kategóriává silányult. Régóta meg sem próbál eredetiséget passzírozni képkockái közé. James Wan még csak-csak összevergődik ezzel a „Démonok Közt” univerzummal valamiféle félsikert, de pontosan egy film után fulladt ki az egész, hiába dagasztják, verik a habot maguk körül. Nem tesznek mást, mint liszttel ütik fel a kokót, ami a történelem során ritkán hozott jót. Ígéretes próbálkozások persze mindig akadnak, de a legritkább esetekben tudnak élni a nagyvászon adta lehetőségekkel és keretekkel, jelentős részüket kár mozikba küldeni. Egyik vesszőparipám a témában a Lights Out méltatlan sorsa. 2013-as, szűk 3 perces rövidfilm. Vér ilyen intenzíven és hirtelenséggel még nem fagyott meg az ereimben, mint ezalatt a pár, mégis irdatlan hosszú perc alatt. Mindenkinek javaslom egyébként megtekintésre, szigorúan lefekvés előtt (KATT)! Majd jön a hír, felkarolták, moziba küldik. Pezsgő pukkan. Vágom a centit. Megérkezik. Jegy vesz, moziba be. Moziból ki. Hazáig sírok. Nem gyönyörömben. Mintha a rendezők manapság azért kapnák a fizetésüket, hogy az egyébként zseniális és már-már önjáró koncepciókat visszavágják, minél több energiát fektetve elgáncsolásukba. Évek óta szorgalmasan ültetem be magam a hintába, hogy most megtaláltam A horrorfilmet, ez lesz az, ez megcsinál végre! A 2012-es Sinister és a 2018-as Hereditary mellett bizony nagyítóval kell keresnem az olyan darabokat, ami számomra maradandót nyújtana.

A radar alatt érkező trailer meglehetősen kövér reményeket plántált belém az „It Comes At Night” kapcsán, volt benne fenyegetően rideg erdő, éjszakai rémségekkel kecsegtetés, fekete szemű, para bácsi, szorító izoláltság, posztapokaliptikus légkör, minimális ízelítő a drámai feszkóból és Joel Edgerton, aki számomra mind színészileg, mind a rendezői székben derekasat bizonyított korábban, vakon kiérdemeli nálam a húzónév rangot. Kételyeket nem hogy elhessegetni nem kellett, meg sem fogalmazódtak bennem baljós, óvatosságra intő jelek. Már első ránézésre összeértek az ízek, ömlött is a nyálam a fejben előrevetített karcos atmoszféra, pattanásig feszült hangulat és átgondolt cselekmény láttán. Nehéz volt elhinnem, hogy talán ezúttal az ostoba jumpscare-ek és bazári megoldások az öltözőben ülve nézik végig a meccset. Várakozásoktól borzolt, felfokozott lelkesedéssel ültem hát a lelátóra, felkészülve egy nyomasztó belső utazásra. Éppen csak senki nem jött ki játszani a pályára. Másfél órán át néztem, ahogyan serken a fű. Csak elvétve zavart meg egy álmos tücsök lusta ciripelése. 

Megismerünk egy jelentéktelen családot, nélkülözve minden ábrázolást szintén jelentéktelen viszonyaik tekintetében. Kerekerdő közepén éldegélnek nagy magányukban, néha meghal valaki a családból valami betegségben, egyébként meg van egy piros bejárati ajtó, amit csak nyomós okkal nyitnak a külvilágra, főleg nem éjszaka, mert akkor eljön valami. Betoppan egy másik jelentéktelen figura, jelentéktelen családjával, akit befogadnak a még mindig ismeretlen fenyegetés elől. A bezártság és a kölcsönös bizalom hiánya próbára teszi mindkét felet, amiből kikerekedik egy halál tré bonyodalom, aminek végeztével nem azért zokogsz, mert a film ezt akarta. Mindenki fél, szorong, gyászol, kételkedik, csak nem tudod mitől és mit. Látod, de nem érzed át az eszköztelenségéből fakadóan. Súlytalan, sótlan, ötlettelen, sivár, üres, steril. Hiába próbál nagyokat húzni a film helyenként a legegyszerűbben pendíthető húrjainkhoz nyúlva, hatástalan marad. Megfogtak egy konténernyi klisét, összehegesztették, aztán homokfújták. És úgy maradt. Nem építettek köré semmit, le sem fényezték. Így viszont még sablonnak is feltűnően egydimenziós. Egyetlen, egyetlen egy dolog tartotta bennem a lelket. Hogy végre kiderüljön, mi a magasságosjóistenharagja jön el éjszakánként? Akarjátok tudni, mi jött el éjszakánként? Nagy. Büdös. Semmi. Tényleg. Semmi. Ne nézz így. Hiába vártam mögöttes tartalmat, vagy testet öltött gonoszt. Semmi. Agyf*sz, na, az viszont jött. Ezen a ponton csuklott fel egyidőben az ezért felelős stáb összes tagja valahol a világban.

A film egészére jellemző volt, hogy hangsúlyt próbál helyezni bizonyos személyekre, utalásokra, helyszínekre, kapcsolatokra, hogy aztán soha… többet… ne… érintse… azokat. Egy intelligens alkotástól még jól is mutatna, hogy csak palira vesz, elterel, hogy hopika, azt hitted, mi? De itt sehova nem futnak ki a szálak, tán el sem indultak soha. Random ötletek lettek sorba állítva, amik csak úgy megtörténnek. Ha poligráfra kötnek, 90 percig vízszintben húzta volna a csíkot, a legminimálisabb kilengések nélkül. Érzelmileg és gondolatilag tökéletesen érintetlen maradtam, ami, ha azt vesszük, elismerésre méltó teljesítmény a maga nemében. A színészek eredménytelenül erőlködnek életet lehelni a történésekbe, meddő próbálkozás minden nekifutásuk. Legalább szóban felépített, sejtetett setting, vagyis környezet nélkül egyszerűen nem működőképes a szerkezete. Végig az járt a fejemben, amikor rajzfilmekben kiveszik a szereplők mögül a hátteret és a fehér semmi előtt mozognak mindenféle támpont nélkül. Hát megkaptuk az élőszereplős változatát. Megpróbáltam többször is végigpörgetni fejben, hogy miről maradhattam le, valami egészen biztosan nem tűnt fel, kell lennie egy titkos ajtónak, csak rá kell bukkannom. Ki akarom nyitni, meg akarom érteni, látni akarom, hogy mi volt a cél, mi volt az indok, amivel elkészülhetett ez a film. Tégláról-téglára végigtapogattam. Nincs ajtó. De tudod mit? Kérlek, keresd meg nekem. Inkább elfogadnám a tényt, hogy értelmi képességeim haladta meg a film.

Vérszegény időrablás, mely gyenge horrornak és thrillernek egyaránt, még a maguktól adódó műfaji sajátosságokat sem aknázta ki. Érzelmileg 10/5-öt nyomnék rá, mert se negatív, se pozitív irányba nem volt képes eltolni, de mint film, nem érdemel középértéket. 10/2, és soha többet ne lássalak, te szemét!

Az It Comes At Night MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!