Jááájjj… Nehéz ilyenkor bármit is írni. Emlékszem, amikor kiderült, hogy a Netflix lecsapott a film kizárólagos forgalmazására, elég pipa voltam.

Lehet, hogy én vagyok őskövület, de fikarcnyi fantáziát sem látok abban a jövőképben, amit a VOD szolgáltatók erőszakosan vizionálnak, az igazi házimozik eljöttét. Előfizetsz, ledobod magad a fotelbe, kikeresel egy szolgáltató szerinti exkluzív tartalmat és nagyképernyős tévéden élvezed a prémium kategóriás műsort. Merthogy a kristálytiszta hangminőséggel párosuló 4k felbontás hamarosan tök megfizethető lesz, minden háztartás alapfelszereltségévé növi ki magát belátható időn belül. Állítólag. Következésképp a hagyományos filmszínházak dinoszauruszai ürességtől kongó termekkel fognak lassú halált halni az idő előrehaladtával. Na most… Akik ilyen, és ehhez hasonló vaktöltényekkel lövöldöznek a levegőbe, azok szoronganak közösségben és/vagy sosem voltak még moziban és/vagy szarnak megtisztelni nagyvászonnal a filmeket és/vagy nem tekintenek programként egy közösen átélt nagybetűs filmélményre. Ezzel pedig újabb csodálatos lépést tennénk meg afelé, hogy szó szerint ki se kelljen mozdulnunk a lakásból, vagy akár a fotelből. Helllóóóó „Hasonmás”, helllóóó „Wall-E” stb… Ugye, mennyire vonzó? Máris akarom. Engem személy szerint felháborít az exkluzivitással járó szembeköpésünk. A technikai oldaláról meg ne is beszéljünk, elképzelhetetlen, hogy széleskörben robbanásszerűen jelenjenek meg ilyen színvonalú szórakoztatóelektronikai eszközök. Bőséges igény sem mutatkozik rá. Itt tipikusan a feltörekvő kínálat akar kétségbeesetten bizonygatva keresletet generálni magának, ami egy szintig megy (sorozatok), aztán csak a lufit pumpálják. Az Annihilation volt tehát a mozizási szokások forradalmasításának egyik első, komoly mérföldköve, melynél jogosan kelt ki magából - velem együtt - világszerte a vaskalapos, konzervatív mozis népség. Egy nagysikerű könyv feldolgozásának híre olyan semmiségekkel párosult, mint Natalie Portman és Alex Garland. Előbbi hölgyemény nem hiszem, hogy bemutatásra szorul, utóbbinak pedig nem kis szerepe volt a kiváló Dredd létrejöttében, letette az Ex Machina-t, és megírta a kultikus 28 nappal későbbet. Érthető tehát, hogy hangos csalódás kísérte a Netflix bejelentését. Érzek némi kárörömmel vegyes szomorúságot, hogy az említett lufi igen gyors hirtelenséggel ki is fújt ezalatt a 2 óra alatt. Gyászolom a filmet, de csenben ünneplem rúgott öngólját. Hogy ehhez az óriási, betonra vetett hasashoz a Netflix-nek mennyiben van köze, nem tudom, mindenesetre nagyon sötét billogként égett rá a kezdeti világmegváltó koncepció testére ez a próbálkozás.

Adott egy földbe csapódott, titokzatos meteorit/űrhajó/lángoló valami, mely egy LSD trip színeiben játszó, lassan, de biztosan növekvő, átláthatatlan burkot von maga köré, amit csak vibrálásnak hívnak hivatalos nyelvek. Az évek óta tartó kutatása mindössze annyi eredményt tud felmutatni, hogy tucatnyi ember bement, egy kijött. Főhősünk, Lena (Natalie Portman) egy éve eltűnt férje, Kane az, aki elég szar bőrben tért vissza. Lena egyébként tök véletlenül hosszú éveket szolgált a seregben, hogy aztán egészen véletlenül a sejtbiológia professzorává avanzsáljon. A támaszpontra érkezve aztán ismét a puszta véletlen játékaként pont megindul a következő turnus a vibrálás homályába, amelyben kizárólag tudós hölgyek vesznek részt ezúttal, bármiféle katonai kíséret nélkül. Mert harcedzett veteránokkal is olyan jól ment minden idáig… Lena-nak így lehetősége nyílik feltérképezni a vibrálás dögszagú titkait, hogy megmenthesse Kane-t a kihalástól. Megvan hát a motiváció, a tudás, gyakorlat, csapjunk bele! 3 dolog… 

1. mellékes lehet, de az egész kutatószervezet felhatalmazása, jogkörei, felépülése stb… elég homályos, kifejtetlen, attól azonban nem tudok eltekinteni, hogy Lena jelentkezése kimerült egy „Te is jönni akarsz?”, „Persze.” párbeszédben, mindenféle eljárás/vizsgálat/fenntartás/kiképzés nélkül fegyvert adnak egy ismeretlen civil kezébe és beküldik egy kutatócsapattal egy szigorúan titkos műveleti területre. WAT?

2. Mivel nincs rádiókapcsolat a burokban, két teória hever a porban megerősítetlenül az eltűnések kapcsán. Vagy egymást ölik le a megtébolyult résztvevők, vagy más öli le őket. Kérdem én, biztosan jó ötlet 5 év múlva is kis létszámú, talpas gyalogokat bepüttyögtetni, ahelyett, hogy egy gépesített csapattal is megpróbálkoznának? Hát megoldott volna ezt-azt, ha nem is mindent…

3. Az sem tiszta nekem, hogy mi az ördögért kell egyből mélységi bevetésre indulni egy földönkívüli életforma játszóterén, miért nem vert 3 ember sátrat a burok határától 5 méterre és vizsgálják meg biztonságosan a rájuk ható légkört, meg hogyan viselkednek az elektromos biszbaszok, GPS-es kütyük. Vajon át lehet-e hidalni a fellépő biológiai, vagy technikai problémákat, azok ideiglenes, vagy maradandó természetűek? Ha baj van, még mindig két lépés és kinn is vannak a túloldalon egy izolált, mindenre kész, jól felszerelt orvosi stáb karjaiban, amit egy egész hadosztály felügyel. Nem. Ők vakrepülnek. Hogy miért, nem derül ki. Hangsúlyozom, 5(!!!) év után ott tart a válogatott brit tudós társaság, hogy semmiféle alaptézisük, megfejtésük nincs vizsgálatuk tárgyáról, ami történetesen az egész, általunk ismert világ fennmaradását fenyegeti. Pedig a fentebb elnagyolt protokollom szerint max 2 hét alatt, minimális veszteségekkel kideríthették volna mindazt, amit a dögös ötös összehozott. A harmadik típusú fogócska persze kicsit más jelleget öltött volna, de a lényegen aligha változtat, csak túl unalmas lett volna józan ésszel megtámogatni a történetet. Ha én így végezném a munkám, inkább nem végezném.

Folyik hát az expedíció (Isten áldja, aki ezt a címet megint kitalálta), hőseink mind energiában, agyban és létszámban is fogynak. Kiderül, hogy kőkeményen mutálódnak, ahogyan minden más is, ami a burok alatt foglal helyet. A létező összes fajta DNS multikultit játszik és nem nagyon érdekli őket, hogy a természet eddigi törvényei alapján, az egy testben való bratyizás a valóság hasadásához vezetett volna. Elképesztő ökoszisztéma, sosem látott lények, szemkápráztató növények indulnak fejlődésnek a vibrálás védelmező hártyája alatt. Itt egy pillanatra meg is állnék, mert a film csekély, jóindulattal értékelhető perce ezekben a jelenetekben pukkan el. Ezen a ponton nem tudott zavarni a lassú tempója, szerettem vizslatni ezt a megújult atmoszférát, mintha egy nagyon szép windows háttérkép zeg-zugát járnánk be, valahol villódzott némi fantázia az egészben. Főleg abban a vérfagyasztó. létszámcsökkentésért felelős valamiben, amit ezek után csak paramacinak hívok. A hideg rohangál rajtam... Ízlelgetem még a gondolatát, de végül úgyis ki kell mondanom, csak ezért megérte megnéznem.

Persze a bemutatott események végig áltudományos magyarázatokkal vannak kikövezve, mely meghazudtol és megkérdőjelez pár korábbi dolgot. Hogy teljes legyen a káosz, ahogy az lenni szokott, a jó öreg rébusz-hidrával van dolgunk: ha le is nyakaznak egy kérdést, kettő nő helyébe, a végére pedig ki sem látszunk a kupacból, de a fejünket még igyekszünk kidugni levegőért, hogy a végkifejletet láthassuk. Ahogyan mutálódott a környezet a játékidő előrehaladtával, az agyam is exponenciális vattacukrosodásba kezdett. A film folyamatosan nagyot akar mutatni, nagyot akar mondani, de semmi eredeti ötlet nincs mögötte, ami értelmet húzna rá. Üres díszlet, telis-tele beváltatlan ígérettel és lehetőséggel. A full érdektelen lezárás ilyen formán meg sem lepett. Ahhoz, hogy üssön, túl sokat mutatott és végtelenül bután, következetlenül. Ha ravaszul sejtet inkább, sokkal jobban elnézem, ha esetleg nem értem meg, mi a bánatot akar kifejezni.

Ez a film bármi lehetett volna, bármi! Egy kicsavart Avatar 2.0, egy komolyra vett Evolúció (van áthallás bőven), akár egyfajta Hang nélkül előzmény… Egy valamire azonban biztosan jó volt, hogy kézbe vegyem az alapját képező könyvet, mert akarom a teljes igazságot! Ez, így, ebben a formában keservesen kevés volt. 
10/4, csakis a paramaci és a természeti szépségek okán.

Az Expedíció MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!