Van ez a megfáradt zombis téma. Maga a műfaj is hasonlatos felvonultatott szörnyetegeihez. Általában agyatlanul csoszog, folyamatos vágyakozással, nyálcsorgatva éhezi a nézői figyelem frissen lüktető húsát, melyből erőt nyerhetne a folytatásra. Van, hogy ritmusvált és futásnak ered, néha még váratlan eszközhasználatot is megkockáztat, de hogy gondolkodjon is, az már szórványosan előforduló példány.

Akárhogy is, apránként rothadó örökléte egyszerre táplálék és fejlövés számára. Széles körben mindig is népszerű, elfogadott bűnös élvezet lesz, ám a horizonton túl nyúló, számtalan próbálkozás végeláthatatlan óceánjából elég macerás messziről jól kivehető, menedéket ígérő szigetként kiemelkedni. Amire pedig még építkezni is lehetne… rég nem csillant távcsövem lencséjén. Ahol már mindent IS láttunk, és azok ellenkezőjét egyaránt, új csúcsrémség eljövetelére kevesen számítunk őszinte lelkesedéssel, inkább hitetlen segélykiáltások fellege tornyosul az eredeti ötletekre igényt formálók feje felett. Mindezek ellenére szerencselovagok, függetlenek, kezdő rendezők, vagy akár veteránok közkedvelt játszótere. A könnyű sikerrel kecsegtető délibáb gyakran csalja medvecsapdára gyanútlan áldozatait. Legtöbbjük csak duzzasztja azt a bizonyos óceánt, de időről-időre azért megpróbálkoznak valami új színt kikeverni a megszokott fogások palettájáról, több-kevesebb sikerrel. Egy ilyen nekifutást szeretnék most bemutatni nektek a „The Crazies” remake személyében.

Előrebocsátom, nem volt szerencsém a ’73-as eredetihez, ami a nem régiben, tragikus körülmények közt elhunyt, nagyszerű George A. Romero műfajteremtő keze munkáját dicsérné, ha nem szaporítaná éppenséggel a tucat-kacatok egyébként is népes táborát, amennyiben hihetünk az elbeszéléseknek. Sőt, megvallom férfiasan, sokáig tudatában sem voltam, hogy 2010-ben valójában egy remake előtt pislogok a popcornhalom biztonságos rejteke mögül, noha ennek száraz ténye általában nem készteti testem zsigeri ellenérzések biokémiai előállítására. Ebből kifolyólag kéretik úgy olvasni soraim, hogy nincs összehasonlítási alapom. Hogy mit emelt át, vagy gondolt újra pontosan… maradjon egyelőre az ő titka, kicsit játsszunk olyat, mintha 1973. szegényebb volna egy neves rendező vakvágányra futott munkájával. Önálló filmként szeretném értékelni, és ahogy az lenni szokott, nyomós okkal ajánlani/nem ajánlani nektek.

A film azzal gurít igazán nagyot körről körre, hogy nem tarolni akar. Minden menetben a biztos minimumra megy, stratégiája az összes fronton kiegyensúlyozott teljesítményben csapódik le. Ezzel pedig lehet akár meccset is nyerni. Nem fényes győzelmet aratni, de tisztességgel helytállni. Ha külön-külön veszem górcső alá, amely lábakra támaszkodik, nagyjából zéró fantáziát látok megcsillanni bennük. Vírus, karantén, elszigetelt kisváros, köztiszteletben álló seriff, gonosz szövetségiek, természetfeletti mázlik, rendszeráldozat katonák stb stb… Ha viszont a gazdatest egészéről kell diagnózist megállapítanom, itt valami már felrángatja a pulzusom. Ugyan minden sarkon nagyot köszönve integetnek rád a messziről, szabad szemmel felismerhető klisék, végeredményben mégis széles vigyorral öleled magadhoz mindegyikük, mert teljesen ízlésesen és élvezhetően sablon-orgiáznak.

Tetszik, hogy a cselekmény nem cicózik a kicsomagolással. Egyből lerántja a leplet az összeomlásról egy csipetnyit, majd visszapöcköl a start mezőre informálódni. Miután lazán, de határozottan feldobálja a táblára a figurákat, meglehetős gyorsasággal eszkalálódnak az események. Történetesen egymás után zápul meg fejben a lakosság városszerte, ami kezdetben ijesztő rezignáltságot okoz az alanyon, majd fokozatosan felszabaduló gyilkolási vágyba csap át. Az okok kezdeti homályát David seriff (Timothy Olyphant) és Russell seriff-helyettes (Joe Anderson) hivatott szertefoszlatni egy indokolatlan fegyveres konfliktusba fulladt békés, össznépi sportesemény után. Az egymást adó válaszok felderítése közben hamar egyértelművé válik számukra egy, a háttérben meghúzódó, náluk sokkal magasabb szinteken mozgó titkos, kormányzati projekt fiaskója. Nem kell észbontó fordulatokra várni, de a diktált tempóval és a néhol azért igen véres, megrázó jelenetekkel nagyon jól fenntartja az érdeklődést a történet. A legjobb pillanatokban váltják egymást az egészen vicces beszólásokkal tarkított átkötések a csúcspontokkal. Közben egyre több tébolyult önti el az utcákat, most már kifejezetten egészségtelen külalakkal és beszédkészséggel. Életciklusuk a szokásos skálát járja be, amikor újholtként féktelen haragot növesztenek maguknak, hogy pályájuk csúcsán félholtként eresszék ki néhai felebarátaik belét, míg be nem végzik ólommal teliholtként. David seriff kálváriája pedig immár személyes érintettség okán folytatódik a katonaság által vont karantén információban szegény négyzetméterein. Persze, miért is menne minden simán, menetrend szerint dőlni kezd a kártyavár, ami további menekülésre ad okot véráztatta kisvárosi vidék helyszínein.

A film még mindig nem talált fel semmit, de azt tényleg korrektül csinálja. Érdekes, mennyire negatív előjellel szoktam használni a biztonsági játék fogalmát, itt mégis előnyére válik ez a taktika és valahogy furán frissnek hat a felbontás után, hiába járt már le a szavatossága.
Timothy Olyphant tökéletes az elkötelezett kisvárosi kopó szerepére, aki, ha kell, megbízható szimata érdekében szembemegy bárkivel, tud komolyan nézni, odamondani, ordítani, de még szomorkodni is, nem utolsó sorban pedig tökös gyerek látszatát kelti. Bár kispados színésznek tartom, van, ami jól áll neki, és ez az. Tök működőképes elegyet alkot a seriff-helyettessel és a feleségét alakító Radha Mitchell-el.
A rájuk leselkedő szituációk pedig változatosak, kimondottan homlok- és gyomorráncolók, sokszor meg tudott lepni hidegvérű nyugalommal elkövetett borzalmaival. Emlékezetesek lesznek egytől-egyig.
Történetileg nem esik össze, nem érezni hullámzást, szép a felszállóív, stabil a landolás. A bonyodalom jó ritmusban duzzad, majd kipukkad egy lusta tapsot érő lezárásban. Erős közepes. Nem az a típus, ami kimondatlanul hagy meg neked dolgokat önálló emésztgetésre, de ezeknek is megvan a helyük a polcon, nem kell mindig nekünk megoldani a házi feladatot. Jó egyszer nem a táblánál állva prezentálni, hanem csak hallgatni egy jó előadást az első sorból. Amiért ajánlani tudom nektek, mert véleményem szerint fel tudta rázni a zsánert, kimozgatva picit az azt körülvevő tompa egyszerűség masszájából. Valamivel csak elérte, hogy 8 röpke év után eszembe jusson...

Egyszer, egy élet(fél)igazságokkal felvértezett bölcs ember azt mondta nekem (vajon magára ismer-e most), aki nem tud ellazulni, az igazán megfeszülni sem fog. Sosem volt tanácsa aktuálisabb. Szóval jó szívvel buzdítanék mindenkit egy vérbő, izgalmasan tartalmas leeresztésre, hogy legközelebb kőkeményen, vállvetve zárhassunk össze phalanx alakzatba, egy embert próbáló darab eget sötétségbe borító termete előtt. 

Ha a maga idejében nem hívják fel külön a figyelmem a címére, biztosan szegényebb lennék egy kellemes és igényes hentelés élményével, amit így utólag megítélve sajnálhatnék. A verdikt pedig valahol egy zubogó 10/6,5 és egy alvadt 10/7 közt lakik. 

A tébolyultak MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!