Nehéz egy ilyen film után bármit is mondani, írni. Nem is akartam. Egyáltalán nem is kell. Gondolatban lesétáltam a Duna-partra és a vízbe hajítottam a kulcsot, amit az imént fordítottam rá szívem egy fiókjára, benne 136 percnyi gyönyörű, életre szóló emlékkel.

Érzem, ahogyan lassan kitölt és beragyog. Egyszerre mardos és simogat. Felemel és letaszít. Hol pára gyűlik a szemem sarkában, hol édes mosoly telít el. Vagy egyszerre a kettő. 30 perce vagyok túl rajta, azóta csak bámulom a fehér ürességben pittyegő kurzort és próbálom összehálózni lelkem kergetőző szilánkjait. Csendben ülök a monitor fátyolos fényében és legszívesebben megállítanám az időt, hogy még ne érjen véget ez az érzés. Viszont annyi mindent támasztott fel bennem, hogy muszáj kilépnem az őszinte elismerésem néma függönye mögül. Film nagyon rég nem érintett meg ennyire, ezért nem is szeretnék spórolni a karakterekkel, hagyom, hogy kifakadjon belőlem minden, igyekszem rendszerben tartani őket.

A zenés témájú filmekkel nagyon kevés kivételtől eltekintve nem igazán tudok mit kezdeni, általában egyáltalán nem rezonálok velük, hacsak nem egy általam kivételesen nagyra tartott művész életét dolgozza fel, vagy nem egy szép, fiktív történetnek ágyaz meg a stílus elengedhetetlen (hang)jegyeivel. De még ez sem tuti recept, hiszen kevesebb unalmas dolgot tudok egyébként elképzelni egy 2 órában vizualizált, életrajzi wikipédia cikknél. Legtöbbször nem találják meg a középutat a klipek, koncertfelvételek és a kerek, koherens történetmesélés világa közt. Bármerre is billen a mérleg nyelve, disszonáns lesz az összhang. Egyik sem lehet alárendelt, öncélú eszköze a másiknak. Amikor viszont lágy harmóniában úszva csendül fel körülöttünk a kompozíció dallama, ott valami olyan varázslat történik meg, ami mély ráncot húz emlékezetem szövetén. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a hatásnak nem játszik alá az is, hogy rendre elvárások nélkül nyitok feléjük, nulláról pedig elég nagyot lehet robbantani, amennyiben nem sül be az a töltet. Hasonlóképp talált szíven egykor a bemutatott korszak szerelmeseként az „Almost Famous” (Majdnem híres – 2000.) Kate Hudson közreműködésével, vagy a minden mozzanatában bitang erős „Walk the Line” (A nyughatatlan - 2005.), melyben Joaquin Phoenix elgyötört, whiskygőzös Johnny Cash-e már-már lelépett a vászonról, az aranyveretes Whiplash-ről (2014.) pedig nem hiszem, hogy dicshimnuszait kellene szaporítanom.

Bradley Cooper régóta lerakta névjegyét színészként a megkerülhetetlen alakítások mellett, hiába tesz alkalmanként másnapos kitérőket a kommersz, húgymeleg limonádék birodalmába, senkit ne tévesszen meg, a srác tud valamit. Rendezőként viszont még nem mutatkozott be, így sok támponttal nem szolgált, hogy legalább nagy vonalakban previzionálhassunk bármit is. Amit azonban társíró-rendezőként elkövetett ezzel a belépővel… kedves hölgyeim és uraim, azt bizony évtizedes múltakkal bíró kollégái is elirigyelhetnék, és a színészi játékára még ki sem tértem… a legnagyobb tanár most a szememben.
Lady Gaga jelenléte eleinte keltett bennem mardosó kétségeket, ahogy „vászon negatív”, tapasztalatlan művészek mélyvízbe hajítása idején általában, aztán megláttam, meghallottam és megszerettem. Ez a nőszemély kisujjból adta át, amit megírtak neki, mindezt giccses túlszaturáltság és színpadiasság nélkül. Valószínűleg konkrétan rá lett szabva a szerep, ezt nem tudom, mindenesetre gyönyörűen ment Cooper-el, mellette, vele, ellene, ahogy azt kellett. Működik a kölcsönös érdeklődés, telipofás mosolyra fakaszt a természetességgel gördülő humoruk, látható a szeretet és szerelem ereje, füstölve dolgozik az elfogadás és áldozatkészség gépezete. Ha nem tudnám, hogy egy filmet láttam, azt hihetném, ők a való életben is egy párt alkotva járták be pontról pontra ugyanezt az utat. Ha betapasztott füllel néztem volna őket sem maradok le semmiről, mesél minden rezzenésük, a hangi adottságokról nem is beszélve. Nyilván nem Lady Gaga lepett meg. Brad énekhangja őszinte valójában elbírta, sőt, kitartotta a rá nehezülő roppant feladatot és nem hittem a fülemnek, de lehozta Gaga szintjét a maga nemében. Ahogyan ez a két ember a színpadi fények kereszttüzében egymásra koncentrál átható tekintettel, puha érintésekkel, azt már csak hibátlan, érzéki duettjük tudta négyzetre emelni. Teljes értékű koncertélmény robban le a vászonról, csak azért nem csattintottam fel az öngyújtóm a levegőbe, mert nincs. A művésznő felnőtt a színészhez, míg a színész felnőtt az előadóművészhez. Egyikük hazai terepén sem bicsaklik meg a másik, sőt, méltó társként támogatják végig egymást a jeleneteken. A sztori bár nem vonultat fel igazán meglepő fordulatokat, vagy frissen roppanó ötleteket, a kimunkált csomag, amibe össze lettek válogatva, így sem csuklik meg. Szépen kirúgja magát és peckesen megáll a prémium alapanyagok vázán.

Jack (Brad Cooper) nem mai bútordarab a rocksztárok csarnokában. Hatalmas tömegek rajongják. Fényes pályafutása, ha nem is csúcsait, de felvidékeit éli. Bár az élet sosem bánt vele gyengéden, ő sem kíméli magát, igyekszik két végéről égetni a gyertyát. A drogokon és a pián kívül a jóisten tudja mi hajtja még. Van úgy, hogy egy percre nem figyel oda és véletlenül elkezd kijózanodni, de nem jellemző. Tragédiákkal kikövezett múltja, arra emlékeztető, neki dolgozó bátyja (Sam Elliott!!!) és szűnni nem akaró, egyre csak romló tinnitusza (állandó fülcsengés) sem segít letenni a gyors menedéket ígérő szereket. Az önpusztítás magasiskoláját űzi egy végtelen zuhanó spirál rabságában, ahonnan tán sosem kereste a kivezető utat, míg bele nem csap valamikori önmaga elevenébe Ally (Gaga) lélegzetelállító előadása egy travi bár kellős közepén. Ally konkrétan kiszakítja a bárt a rideg valóságból és nagyon messzire repít hangja selymes szárnyain, oda, ahol kitölt a zene, a fény, a meztelen érzelmek, ahol pár percre elnémul a zúgás, elmúlik a tompa kábulat, a megtépázott lélek nyílt sebei, ahol a szavak többé nem jelentenek semmit, csak lebegsz az érzésekre hangolva. És Jackel együtt az én szememben is csillogás gyúlt. Nem tudom, hogy a föld története során valaha nézett-e férfi úgy nőre, mint Cooper abban a jelenetben Gagára. Innen pedig emberi léptékben vágtató ütemben kanyarog az út az első randitól a szikrázó szerelemig, ahol kezdetben jópofa helyzetkomikumok váltják egymást az igencsak eltérő egzisztenciájú szereplőink jóvoltából. A kacagó rózsaszín ködöt idővel szertefoszlatja Ally elkerülhetetlen felfutása, ami széttartja addig egymásba fonódó sorsaik irányát, és átveszi a helyét Jack néma csalódottsága, erőszakolt elfogadása, Ally türelemjátéka, egyre nehezebb támogatása Jack irányába. A szerelem és a kölcsönös tisztelet azonban erősebben láncolja őket össze, mintsem feladnák, ami köztük van, így mindketten folyamatosan átlépkednek saját magukon, hogy megőrizzék azt a törékeny, ritka kincset, amit közösen fedeztek fel, dédelgettek, és ami egyedül az övék. Ezt a védőburkot viszont szüntelenül ostrom alá vonják a zord külső tényezők, menedzserek, produceri elvárások, rajongók tömege, a rengeteg munka. Az embert óhatatlanul meg-megfaragja az élet és megköveteli, hogy céljai érdekében megszűnjön önazonosnak lenni. Hiába minden kozmetikázás, ahol valami eltört, az sosem fog már ugyanúgy tartani. Így lép el tétován, majd távolodik el egymástól két egybeforrt életút. 
Jack ismét elindul a lejtőn ahonnan egyre esélytelenebbnek tűnik a gyógyulás, bár Ally a számtalan megalázó helyzet dacára a végsőkig kiáll mellette, sosem felejti el, mit köszönhet a férfinak. Ez a pusztító, öngerjesztő folyamat pedig rövid időn belül tragédiába torkollik, Jack nem lát más megoldást, kilép az élet nagyszínpadáról, hátrahagyva mind, amiért és akiért mindig is bármit megtett volna. Talán pont ezzel tette a legtöbbet.

Bár szorosan nem tartozik a filmhez, hiszen nem Jack öngyilkosságára van kiélezve a történet, de a film alatt nem tudtam elvonatkoztatni életem két, igen meghatározó zenészének, Chris Cornell és Chester Bennington meg nem értett frusztrációitól, szorongásuktól, pszichés betegségeiktől és legvégső válaszuktól minderre. Ők és sorstársaik tragikus hirtelenséggel bekövetkező csillaghullása minden darabjával pótolhatatlan űrt szakítanak szeretteikben és rajongóikban világszerte. Úgy érzem, a film egy szívbemarkoló útikalauz lehet azok számára, akik némi értelmet és válaszokat keresnek e rettenetes körülmények és tettek mögött. Egy olyan esendő emberen keresztül válik tapinthatóvá a probléma valója, akinek látszólag mindene megvan egy hosszú, boldog élethez, ám képtelen megragadni azokat. Álljon itt e film azoknak, akik szerint az öngyilkosság az egyszerűbb út, egy önző, gyenge ember menekülése a gondok elől. Azoknak, akik azt hiszik, hogy nem előzték meg embertelen küzdelmek, kétségbeesett önmarcangolás, fény felé törekvés, feneketlen hullámvölgyek és számtalan álmatlan éjszaka, hét, hónap, akár év, mire kisodródtak a létezés perifériájára. Azoknak, akik azt hiszik, nem ez az utolsó utáni eszköz, amihez nagyobb bátorság kell, mint az életben bármihez. Azoknak, akik azt hiszik, hogy a kimondott szavak ereje nem sújt le százszoros erővel szenvedő társainkra. Jusson eszükbe, mielőtt leszedik róluk a keresztvizet, sosem egyetlen igazság létezik. 
Béke poraitokra!

Szívszorító szerelmi történet, a nagybetűs fajtából, mely keserédes kínban füröszt. Felemelő mese arról, ahogyan a szeretet nyers ereje, az önzetlen áldozatkészség és a feltétlen tisztelet hamvából valami új, valami fájdalmas, de csodálatos dolog születik, ahol a megtett út legalább annyira értékes, mint a megérkezés. Az összes érzékszervet megtornáztató alkotás, olyan erős jelenetekkel, melynek egyedülálló szépsége nagyon messzire el fog kísérni az életben. Nem tudom, mikor lettem ennyire szentimentális, lehet, hogy a korral jár, de bármikor újra tudnám nézni és fogom is.

10/10. Köszönöm!

A Csillag születik MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!