Jelen áldozatom, anno 2010-ben - amennyire én emlékszem - meglehetős marketingcsendben evickélt be hazánkba, bár megmondom őszintén, azt sem tudom, hogy mozik egyáltalán vetítették-e? Ugyanis kb. 2 évvel később akadtam rá, teljesen tanácstalan ábrázattal, hogy hát ez a jószág meg hogyan került el engem ennyi időn át...?

A mai napig nem is értem, miként lapulhatott sikerrel az általam egyébként nagyon sokra tartott Forest Whitaker és Jude Law párosa, fürkésző tekintetem előtt. Ennél már csak az lep meg jobban, hogy az eltelt 8 év alatt ugyanennyit olvashattam/hallottam felőle filmes oldalakon, fórumokon, baráti berkeken belül. Nullát. De tényleg. Mondjuk utólag mustrálva a 2010-es év termését, belátom, hogy jelentős sodrással szemben kellett tempóznia egy pipettányi figyelemért, amikor olyan darabok masszírozták agysejtjeink, mint:

Inception (Eredet),
Despicable Me (Gru),
Shrek kitudjamennyi,
Toy Story 3,
The Wolfman (Farkasember),
127 Hours (127 Óra),
Black Swan (Fekete Hattyú),
The Book of Eli (Éli Könyve),
The Expendables (Feláldozhatók),
Harry Potter valamelyikutolsónagyonfontosrészeamiremilliókvártak,
Iron Man 2 (Vasember 2) stbstbstb… 

és ez csak egy töredéke a legőrültebb figyelemmágneseknek. Megkésve bár, de szeretnék néhány karakterrel tenni e némileg alulértékelt alkotás hype serpenyőjébe, ha saját korában már nem ismerték el, miként a zseniket sem szokták, ugye…

Rögtön tiszta vizet öntve a bilibe, itt azért távolról sem erről van szó. Hallottatok már Miguel Sapochnik rendezőről? Nem? Ne ostorozzátok magatokat. Én sem. Nagyjából a lőtéri kutya sem. Az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy pályája 98,31%-át sorozat epizódok rendezése teszi ki, mint Spartacus: Blood and Sand, Game of Thrones, Doctor House és így tovább, csak az ismertebbek közül. Önmagában ez nem lenne rossz ómen, de ajánlott helyén kezelni munkásságát és ilyen szemléletben elővenni a Végrehajtók-at. Pláne, ha őszintén megvallva, csak halkan, nagyon halkan, hogy senki ne hallja, magunk elé mormoljuk, mivé is torzult a Game of Thrones. Sejthetitek, vajon mennyit tudtam én ezekről évekkel ezelőtt, de még így is megláttam benne azt, ami kiemeli az átlagmozi ízetlen masszájából. Mindezek tudatában pedig még jobban tudom értékelni, amit a filmtől kaptam, sőt, ismét csak sokadik megtekintésre olyan apró, nüansznyi részleteket vettem észre, hogy egyszerűen nem akarom elhinni, hogy esetleg szándékosan tették azokat a megfelelő helyre, a megfelelő időben. Lévén, hogy nem mai sütés a film, sokan láthattátok, így azokra való tekintettel, akiknek még nem volt szerencséjük/szerencsétlenségük a filmhez, igyekszem nem lelőni, ami esetleg elveheti tőlük azt, amivel engem például meglepett. Mert meglepett. Több ponton is. Hívhattok naivnak, de nálam egy közepesen erős darab is képes erre, ami veszi a fáradságot és ügyel a részletekre, megtámogatja kellően élvezetes hatásokkal, vagy egyszerűen csak szórakoztató, hiába nem nagy durranás az az 1-2 fordulata. Szeretem, ha a film a maga nyelvén, a saját útján akar megmutatni nekem valamit, mert - szégyen a kivételnek - nem véletlenül találta ki így valaki a rendezői székben. Nem okoskodni, hanem tapasztalni váltok jegyet, ami nem azt jelenti, hogy nem gondolkodom, csak hagyom, hogy az események vezessenek. Így lesz a szereplők öröme mosoly az arcodon, keserűségük pára a szemedben, izgalmuk kemény karfa markolás. Mindig utáltam, akik sportot űznek abból, hogy minél előbb megtegyék a nagy megfejtésüket. Te nem figyelsz, b*szod! Lemaradsz az ízekről, csak kiakasztott gigával ledöntöd és visszaböfögöd. Ez nem csak hanggal, de orrfacsaró bűzzel is jár, ami áthatja a másik élményét onnantól fogva. Na csüccs, storytime.

Valamikor az igazából tisztázatlanul közeli, vagy távoli jövőben még mindig egészségtelen ösztönlényekként működve tesszük tönkre testünket, ér minket baleset, örökletes betegségekkel küzdünk, vagy szimplán elhasználódunk fizikailag. A megoldás viszont már létezik szinte minden szervi rendellenességre, a méltán segítőkész és véletlenül sem aljas, profitorientált The Union jóvoltából, akik hitelt biztosítanak az egyébként megfizethetetlen műszerveik beültetéséhez.
Mind csúsztunk már számlákkal. Kapcsolták már ki a telefonom. Na de a tüdőm is kikapcsolják? 90 nap késedelem. Aztán az eladó cég visszaköveteli a vevőtől, ami az övé. Behajtókkal. Sokkolóval. Szikével. Szarul hangzik. Az is. Remy (Jude Law) és Jake (Forest Whitaker) szkennerekkel járják a várost, lejárt szervek után kutatva, megértően (nem), szabályosan tájékoztatva az ügyfelet az őt ért következményekről (nem), hogy fájdalommentesen érvényesítsék tulajdonjogukat a termék felett (nem), majd mindent elkövetve intézkednek a kliens további sorsával kapcsolatban (nem). Bizonyos okokból, bizonyos körülmények közt a pandúrból nyilván rabló lesz, ami hamar eszkalálódik és megkezdődik a fogócska, ahol csak egyszer lehetsz te a fogó.

Nem bírom tovább, ki kell mondanom, ez a film k*rva jó! Eleve, a teljesen abszurd és groteszk alapfelállás olyan jeleneteket szül, amin jobb pillanatodban hülyére röhögöd magad, de, ha csak egy árnyalatnyival is jobban belegondolsz, rohadt ijesztő. A film egésze magában hordozza ezt a kettősséget, ami még nehezebben ül rád, ha rájössz, hogy nem is olyan távoli ez tőlünk (hogy is van ez ma, hitelre vásárolt materiális javainkkal?). Erre az érzetre szépen rájátszik az is, hogy a film csak éppen annyira sci-fi, amennyi muszáj a történet szempontjából. Se repülő autók, se lézerfegyverek, vagy mai szemmel túlzóan elképzelhetetlen technológiák. Mindezt nyakon öntötték nem kevés vérrel, belsőséggel, hogy fokozzák az élményt, még ha Fűrész-i magasságokba nem is emelkedik, teszi ezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik ízléstelenné, vagy öncélúvá. Sosem hittem volna például, hogy a vámpírmentes erotika és a vér bizony járhatnak kéz a kézben. De megkapjuk az eredeti Oldboy óta már számtalanszor, jobban-gyengébben kopizott „szűk folyosó, sok fegyver, még több ellenség” recept egy kellemes verzióját is, aminek kifejezetten örültem. Szóval itt aztán tényleg minden IS van.

Law és Whitaker szerethetően működnek együtt, simán elhittem, hogy akár még az életben is öribarik. Bár Law játéka kicsit fásultabb a szokásosnál, mégis remekül kiegészítik egymást. Ekkor azonban berobban a képbe a főnöküket alakító Liev Schreiber, aki minden képernyőn töltött másodpercében ellopja a show-t az egyébként sokkalta felkapottabb és nívósabb duótól. Hatalmas rejtett tartaléka a filmnek, több figyelmet érdemelne úgy általában is. A leglazább természetességgel hozza a gátlástalan antagonistát, aki megmagyarázhatatlanul szimpatikus és visszataszító is egyben. A puszta fizimiskája elég, hogy csípőből eladja neked az utolsó sejtjéig romlott karaktert. Pozitív hősként felejtsd el egy életre.
Nem mehetek el szó nélkül még a parádés zeneválasztás mellett sem. Szinte minden aláfestett jelenetben stílusban szöges ellentettjei egymásnak a hallottak és a látottak, miközben a zene szövege mégis szorosan összeláncolja őket. Ez megint valami olyan mesterien kikevert koktél, amit szívesen szürcsölgetek, elismerően csettintve nyelvemmel.
Továbbá egyáltalán nem vártam, de kapunk a filmtől szárba szökkent agyalást, gondolatkeltető filozofálgatást, ráadásul nem méretes baromságokból építkezik.

A Végrehajtók legnagyobb hibája, hogy sok helyütt képtelen eldönteni, hogy melyik sávba soroljon az események sztrádáján. Kicsit itt, kicsit ott, telefonál a belsőben 90-el, hogy aztán kisvártatva jobbról elhaladjon. Itt valóban kiütközik a rendező nagyvásznas zöldfüle. Pont, mire elkezd érdekelni az egyik vonal, így-úgy elvarrják, majd jön a következő. Részemről ez még bőven a bocsánatos bűnök listáját terheli a közepesen eredeti, mégis üdítően ötletes lépéseivel. Minden ügyetlenségével együtt a 2 órás játékidő talán egy leheletnyivel hosszabbra sikerült az indokoltnál, unatkozásra viszont senkinek nem ad majd esélyt szerintem.

Számomra mindig egy meglepetés befutó volt a Repo Men, amiben sokkalta több van, mint elsőre látszik. 10/7.

A Végrehajtók MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!