Olvastam valahol egy cikket Dwayne „The Rock” Johnson életéről, amelyben azt cincálták, hogyan lett korunk egyik, ha nem legnagyobb self-made man-je (önerőből feltörekvő, önmegvalósító embere). Igaz, ami igaz, majdnem minden, amihez nyúl, arannyá változik. Majdnem.

Karrierjében tagadhatatlanul rengeteg hasonlóságot mutat Arnold Schwarzenegger-ével, valahol maga a két ember karaktere is kimondottan hajaz egymásra, túl az acélos izomrostokon. Az egész pályaívük szinte párhuzamosan fut egymás mellett, időben persze eltolva pár évtizeddel. Mindketten tisztában vannak képességeikkel és mindig is a megfelelő helyre pozícionálták magukat, tudatosan építették magukat lépésről-lépésre, kiválóan használták a korukban rendelkezésre álló marketing gépezet eszközeit, őszinte és szerethető jellemük soha nem árnyékolta be semmilyen balhé sem. Nem derogált a családi vígjáték két világverés közt, a legkisebb szerepeikben is ott van, ami nagyon sokakból hiányzik a szakmában, a szív. Pontosan ezért tudsz a legbugyutább pillanatokban is velük gügyögni, éles helyzetekben izgulni értük, nevetni a jobb-rosszabb poénjaikon, elszorult torokkal részvétet érezni bánatukban. Egyetlen dolgot nem vártak el tőlünk soha, a gondolkodást, de ez nem is az a kávéház. Kísérteties egyébként, mindez csak most esett le, ahogyan írom e sorokat. Arnie egészen Kalifornia kormányzói tisztségéig vitte, Johnson pedig nem másra, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöki székéért indul majd a következő ciklusban, ha addig nem töri semmi lelkesedését. Isten látja lelkem, a világnak esküszöm, rá van szüksége! Én szorítani fogok neki és nincs kétségem, hogy meglepően nagy népszerűségről fog tanúbizonyságot tenni. Van valami megfoghatatlan az egész lénye körül, ami miatt ragadós a belső mosolya, az életszemlélete.

Mindez csupán azért jutott eszembe, mert hihetetlen, de a Midway Games ’80-as években útnak indított játéksorozata alapján készült Rampage film nem várt eredményt hozott számomra és ki is mondom, fogyasztható lett. Hozzátartozik, hogy az egyébként ideális játékidő alatt, gondolatban bárkire is cserélgettem a Sziklát, valahogy nem működött volna a képernyőn, ez megint egy totál rá szabott szerep és történet volt. Mert történetet bizony nem ártott fabrikálni, ugyanis a játékok semmi másról nem szólnak, mint egy batár állattal megállás nélkül püfölsz, kiegyengeted a városképet, katonákat lapogatsz. Adott egy ex-kommandós, aki véletlenül emlősszakértő, nem mellékesen a világ egyetlen albínó gorillájának pótapuja is, akik folyékonyan jelelnek egymással. Eközben az űrben egy nyilván gonosz vállalat nyilván veszélyes génmódosításokkal kísérletez, nyilván a fejük felett. Ahogyan az lenni szokott, az ilyesmi csakis jó véget érhet, és a minták be is csapódnak nyilván Amerika több pontján, hogy kedvükre fertőzhessenek. Röviddel ezután megindul a bonyodalmakkal teli hajsza a pár tonnás, különböző képességekkel upgrade-elt kiskedvencek után, hogy ne Chicago városát használják alomnak.

Hellyel-közzel tehát sikerült minimálisan elfogadható, de kellően elmeroggyant vázat felállítani, jöhetett hát a jó CGI, élvezhető karakterek és a lehetőleg nem kavics egyszerű, ostoba tőmondatok szájakba adása. A film pedig rendre megugrotta mindet, talán csak a látvány recsegett itt-ott, ahol a spec effektes keze megremegett, mikor közölték vele, hogy mennyi a büdzsé. A poénok jópofák, a színészek játéka nem darabos, látni rajtuk, hogy egyébként élvezték a forgatás minden percét és senki nem veszi túl komolyan magát, ami nagyon jól állt a film egészének. Pedig emlékszem, mennyire kretén, mennyire műanyag King Kongnak tűnt első és sokadik előzetese alatt is. Tényleg az, de szerethető, és ez itt a lényeg. Egyébként pár helyen nem fogta magát vissza annyira a trancsírt illetően, mint arra számítottam. Egy idő után azért leesett, hogy ez nem az a laza családi film, amit én elképzeltem. Piros pont. Jegyezzük meg továbbá, hogy nem lenne teljes a kép a zseniális Jeffrey Dean Morgan nélkül, aki szépen ellopta a showt minden vásznon töltött percében. Ezt a palit sajnos méltatlanul keveset foglalkoztatják nagyjátékfilmekben, pedig előkelő helye van a legnagyobb karakterszínészek kerekasztalánál.

Ha valamiért igazán hálás vagyok a japán kultúrának a wasabi mellett, az az óriásszörnyes műfaj megteremtése. Japán nélkül ma szegényebbek lennénk egy kazal agymenéssel, amit Hollywood megszelídített és emberibb nyelvre fordított (Cloverfield, Godzilla, Tűzgyűrű…), vagy éppen tovább debilizált (bármelyik Asylum műremek). Szerencsére a Rampage megtalálta a középutat és épp úgy, mint Dwayne Johnson, tisztában volt a világban elfoglalt helyével, ami már önmagában borítékolt félsiker. Mindez megbolondítva a jól bevált 100 fogas mosollyal és a boci szemekkel felszerelt marcona külsővel, elérte hatását és megint berántott maga mellé. 

Erős 10/6, bárkinek ajánlom ezt a jószívű marhaságot!

A Tombolás MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!