Da 5 Bloods (Az 5 bajtárs - 2020.)

da-5-bloods-poster.jpeg
Egy váratlan nekrológnak kell szentelnem a kezdést.

2020.08.29-án megrendítő gyászhír érte el a világ filmrajongóit. Jelen cikk utómunkálatai közben a címszereplők egyikét alakító, 43 éves Chadwick Boseman még csupán a filmbéli karakterében emelkedett a lét egy magasabb szintjére. Mire helyére tettem volna a záróakkordot, az élet egyetlen kíméletlen tollvonással átírta a forgatókönyvet. A karrierje zenitje felé törekvő karizmatikus színésztehetség temérdek potenciális szerepet vitt magával a túloldara egy hosszas küzdelem után a rákkal. Betegségét sosem tolta nyilvánosság elé, tartással és eltökéltséggel viselte állapotát a függönyön innen, láthatatlan háborút folytatott az alattomos kórsággal, miközben diagnosztizáltként tett le elénk a harc négy éve alatt olyan alakításokat, melyek elhozták számára élete legnagyobb elismeréseit, egyben fényes jövőjének zálogát. Interjúiból mindig is egy rendkívül szimpatikus, törődő és alázatos ember rajzolódott ki, aki inkább adni, semmint kapni szeretett. Volt valami megmagyarázhatatlanul nyugtató az aurájában, ami erős, de nem tolakodó jelenléttel ruházta fel a térben, szinte észrevétlenül nőtt fel a nagyok lábnyomaihoz, idővel pedig melléjük is szegődhetett volna, mert bőven volt még benne a Marvel nagyszínpados ugródeszkája után. Nyugodjék békében az 5. bajtárs, Stormin’ Norman, aki immár nem csak Vietnám, de a való élet egyik legnagyobb harcosa is!  

chadwick-boseman-no-more-6-powerful-movie-quotes-of-the.jpg
Érzelemvezérelt emberként megvan az a jó/rossz tulajdonságom, hogy nehezen tudok elvonatkoztatni egy számomra valamely szempontból eléggé ellenszenves alkotó lényétől, még akkor is, ha munkássága egyébként karakteréről lefejtve átlagon felüli és túl tud mutatni személyes korlátain. Spike Lee pontosan ezt a kényes kategóriát testesíti meg bennem. Nincs annál a felismerésnél kiábrándítóbb, amikor érzed, hogy a rendező egy igazán fontos téma ütőerére tapintott, de egyszerűen nem jön ki belőle az a gondosan finomhangolt, mégis átható erő vagy lehengerlő intelligencia, amit elvárnál tőle és ami a szórakoztatás mögé kódolt üzenetek hatékony célba juttatását garantálná. Legyen egy nemes ügyet szolgáló vízió bármilyen nagyratörő is, mindezektől megfosztva a végeredmény vélt vagy valódi értéke nagy eséllyel földbe fog állni az alapanyagot érteni, átérezni vágyó minőségi közönség előtt. Okosan kell megválasztani a fegyvernemet az aktuális terepre, mert ha például egy vaddisznó shotgunt szorongatsz, nem túl kifizetődő távlövészkedni, mivel értelemszerűen körberöhög a nézők érintetlenül hagyott céltáblája. Egy búcsús céllövöldébe beállni meg nem túl elegáns, egyszersmind világi pocsékolás a szellemi egypálcásokra tüzelni vele. Egyáltalán nem gondolom, hogy én tulajdonlom az afroamerikaiak egyenjogúsági törekvéseinek, vér és verejték árán megszerzett eredményeik, megtépázott történelmük bölcsek kövét. Ugyanis plot twist: sem fekete, sem amerikai nem vagyok. Abban azonban egészen biztos, hogy egy számtalan aspektusában egyszerűbb, mégis a valaha volt talán legbonyolultabb kor közepén(?), 2020. derekán a politikában és társadalmi eszmecserékben már nem működnek, illetve nem előremutató az a fajta erőszakos és szélsőséges kommunikációs attitűd, amit oldaltól függetlenül rengetegen, többek között Lee is folytat a negrid rassz élhető jövőjének támogatásában. Ma már nehéz nem belátni, hogy az elemi fizika hatás-ellenhatás viszonyában megmutatkozó alaptételek átültetése a különböző nagyközösségek, nációk, szövetségek stb… párbeszédébe kontraproduktivitást rohasztanak a többre érdemes kezdeményezésekre. Radikális nézetekre nem lehet radikális a válasz, voltaképp nemhogy kiegyenlítené a kettejük által bezárt amplitúdót, fegyvert ad a másik oldal kezébe is, ezzel határozott mozdulattal magasabbra rúgva az amúgy is kiélezett ellentéteket. Jól átgondolt, visszafogott, megfelelően elhelyezett csapásmérésekkel lehet megnyerni, de legalább döntetlenre hozni az ideológiák háborúját.

image_6.jpg

Filmes példával élve, Jordan Peele elmés és jóval puhább stratégiája már két zseniális művével (Get Out; Us) is kis túlzással eredményesebb volt a fekete színészek és háttéremberek széleskörű szakmai elfogadtatásában, mint Spike „elszabadult hajóágyú” Lee tekintélyes múltú rendezői működése. Ebben vastagon szerepet játszhat korkülönbségük, merthogy az újszülött Peele akkor nyitotta szemét a világra, amikor az öreg Lee már rövidfilmeket rendezett a 80-as évek Amerikájában. Egyszerűen más korszakban, más körülmények közt szocializálódtak és lettek férfivá. A 22 évvel idősebb Lee valószínűleg mélyen magában hordozza egy számos árnyalattal sötétebb múlt sérelmeit és a felszín alatt forrongó dühét, amit nem tud és talán nem is akar ténylegesen levetkőzni. A Da 5 Bloods esetében nem elhanyagolható tény, hogy bizony ő még a saját bőrén tapasztalta a vietnámi háború hosszú lefolyásának otthoni lenyomatait, mivel fiatalkorát telibe kapta az élesen vitatott, felfoghatatlanul magas emberi és gazdasági áldozattal járó külhoni katonai beavatkozás. Önmagában tehát ezért nem is tudom őt kárhoztatni, hiszen amíg az én idegrendszeremet az széjjeltriggereli, hogy a szomszéd autószerelő konstans teleparkolja az utcánkat csühös bontószökevényeivel, neki a puszta létezése teherként jelent meg az akkori és mostani -másképpen- kirekesztő társadalmi rétegek elnyomásában. Szóval a múlt valamelyest legitimálja, de inkább megmagyarázza ezt a gyakorta tanúsított gyerekes, bazári primadonnaságát, másrészt viszont ideje volna rájönnie, hogy az új idők új módszereket kívánnak meg a nézeteink érvényre juttatásában, nem érdemes a szociális törésvonalakat tovább szélesíteni holmi leküzdhetetlen egomániával megfuttatott általános sértettség okán. Számomra ez a dacos, ész nélküli pozőrködés teljességgel beárnyékolja a munkásságát, nincsenek álmatlan éjszakáim, ha kihagyom bármelyik darabját. A vietnámi konfliktus eseményei és kérdései azonban mindig be tudnak vonzani, így kíváncsiságom némileg késleltetve, de csak átszökkente Spike iránti nemtetszésem.

da-5-bloods-pic.jpg

A napjainkban játszódó történetben négy afroamerikai vietnámi veterán egy nemes ügyért ismét összeverődve visszatér a vérmocskos háború purgatóriumából látszólag kigyógyult vidékre, hogy egykor elesett bajtársuk, mentoruk, vezetőjük maradványait felkutassák és hazavigyék, méltóképp adhassák át az anyaföld gondoskodó ölelésének uszkve 40 évvel később. Ám az ünnepélyes küldetés bír egy, már legkevésbé pátoszban fürösztött apróbetűs résszel is, amit nem szívesen ültetnek ki muskátlis ládába az ablakban. Éppenséggel egy anno megbugázott és elhantolt, tekintélyes adag aranykészletet is felnyalábolnának valami semmi kis side quest keretében, ha már a merő véletlenek szeszélyeként éppen arra vetődnek. A mutatvány távolról sem ígérkezik rutin sétagaloppnak, hiszen egy 17 millió dollár értékű rúdállományt mozgatni minden, csak nem feltűnésmentes akár az utcán, akár a határon. Ennélfogva kénytelen-kelletlen bővíteniük kell a bennfentesek körét, amelybe bekerülve bezony mindenki szeretne egy testes szeletet a tortából. Instabil bizalom, hömpölygő PTSD, kísértő múlt, összetört jelen, feléledő emlékek, megzavarodott erkölcsi iránytűk, felszakadó generációs és rasszok mentén gyűlő ellentétek, morális válságok és kisiklott küldetéstudat éhes démonai kísérik útjukon a mindhalálig bajtársakat. A temérdek kérdőjel közt egy valami okvetlen borítékolható, ahogy az már a háborús körülmények őrületében is volt. Ugyanúgy egyikük sem fog visszatérni Vietnámból, miképp az áthatolhatatlan dzsungelbe vetették magukat. Bár az alapfelállás első ránézésre nem vállal semmi fajsúlyosat vagy korábban még milliószor nem látott ötlethalmazt, a szokásos amcsi propaganda formátum felrázását azért reménykedve beleláttam a fekete hősök szemszögének fénytörésébe.

merlin_172626933_7fbe25a6-b8bf-49f3-b7fa-a2d59f05c6ae-mobilemasterat3x.jpg

Bűn lenne ugyanis letagadni, hogy a Da 5 Bloods simán lekötött, valamint a maga két és fél óráját sem éreztem végzetesnek, hiába nem rohan sehova a cselekmény. Legalábbis azzal nem, amit úri kedve szerint nem lép át hanyag eleganciával. A diktált tempó kellemesen komótos, egyenletesen bontakozik kifelé, ám néhány motiváció és karakter is viszonylag kurta maradt az extra figyelem hiányában, esetleg pont egy tudatos elképzelés eredményeként. Értem én, hogy nem muszáj alfától omegáig képernyőre szuszakolni az összes szereplő összes egzisztenciális mérföldkövét, no de az azért finoman meg tudja pirongatni orcám, amikor kicsit hunyorítva, de csont nélkül elment volna ez Da 3 Bloods-nak is. Nem öt darab embert emelt ki a cím? Mert jelen felállásban így 3 bloods + 2 half-bloods lehetne inkább. Ilyenkor csak én várom el cuki naivsággal, hogy mindannyian szerves részei legyenek az eseményeknek, ne pedig egyetlen jelenet kulcsaiként cipeljük el őket odáig a zsebünkben, mint valami holtterhet? Amúgy, ha még ennél is szigorúbb akarok lenni, csupán egyetlen központi figura karakterdrámájára le lehet hámozni az egész filmet, ami hát… nyilvánvalóan megtehető bármelyik másik filmmel is, épp ezért szükségtelen, hisz egy pazar főétel mindig megkívánja a finom köretet. Ám azokon a pontokon, amikor viszont látványosan próbálja passzírozni, hogy ez most bizony valami sokkal több, mindenkinél magasabb ligában játszik, ott keményen visszasül a buli és lefordul a magas ló nyergéből. Itt csatolnék vissza Spike Lee elhibázott kommunikációjára.

screenshot-5599.png

A rendező képtelen a partvonalon hagyni saját, hevesen vergődő személyiségét, ha az afroamerikaiakat ért, valóban felháborító igazságtalanságokról van szó. Ettől két, párhuzamos életet él a film. Kapunk egy masszív karakterdrámát valami elképesztő színészi játékkal, bőven frankó sztorival, kerek cselekménnyel, de Spikenak ez nem elég. Keményen az orrunk alá fogja dörgölni a feketéket ért valamennyi atrocitást a vietnámi háborús- és posztháborús korszakból, bármibe kerüljön. Mielőtt bárki félreértené, nem a jogosságát vitatom, hanem a kiforratlan, nyers és eképpen oktondi módszerét. Üres korholásra használja fel a történelmi tényeket és korabeli bevágásokat, hozzádobja pár, szereplőkkel kimondatott gondolatát, giccses pózerkedést, amiknek semmilyen szinten nem ágyaz meg a történet szempontjából, hanem rábízza a háborús téma keretére, organikusan majd úgyis összekapcsolódnak azok. Valamennyire. A csávó fest egy Mona Lisát, majd dühből szétfrecskeli citromsárga temperával. Persze mindig lesz, aki hümmögve áll majd előtte és a művészet magasiskolájaként azonosítja, de végeredményben akkor is egy megpocsékolt kép marad, mindegy mit magyaráznak bele. Annyira bődületesen kilógnak ezek a blokkok és párbeszédek, hogy talán még az is jobb lett volna, ha maga a rendező mondja el mindezt a kamerába egy külön snittben, mert ebben a formában iszonyatosan fejfogós és rendszeresen kivet a látottakból. Saját alkotását alárendelte háborgó személyiségének, ezzel sikeresen inflálva a benne rejlő élményfaktort. Tudjátok miért bántóan irritáló és elkeserítő mindez? Mert ugyanebben a filmben számos helyen megtalálható a tökéletes, patikamérlegen mért arány is, konkrétan egymás mellett látod a funkcionális- és a diszfunkcionális megoldásokat. Sőt, rendíthetetlen meggyőződésem, hogy a főszereplő karaktere maga a jól átírt Spike Lee, akinek brutálisan erős pillanatai vannak és fantasztikusan át tudta adni a testi-lelki sebektől tépázott egyén belső konfliktusainak mibenlétét. Kár, hogy a rendező vad önkifejezési megalomániája maga alá temette ezt a kimunkált gyöngyszemet. A veteránok talán legutolsó nagy kalandja azonban nem csak ebben az értelemben nyeklik-nyaklik. Miközben ettől a hektikus, tudathasadt identitáskereséstől maga az összkép szintúgy szétmállóban van, ennél sokkalta zavaróbb, hogy félszemmel figyelve is az öledbe ugranak a képernyőről azok a momentumok, amik a későbbiekre nézve kétségtelenül jelentőséggel bírnak. Az események pedig libasorban, szolgaian le is csapkodják egyesével. Kínteljes, ahogy jó előre szitává lövi a fordulatait, pofátlanul kiszámítható helyenként. Ehhez a halmazhoz tartozik továbbá a mindenkori, legnagyobb kedvencem is, az írói/rendezői lustaság csimborasszója, a páratlan isteni szerencse segítségül hívása a történet görgetéséhez. Zsigeri szinten gyűlölöm ezt a „pont jókor, pont jó helyen, pont annyi, pont majdnem” megúszást. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a profin megkomponált összetevők és emlékezetes színészi teljesítmények közé vegyülő amatőr hibákat egy tapasztalt és elismert rendezőtől.

da-5-bloods-2.jpg

Mert hát egyik oldalon a film fényképezése valami káprázatosan gyönyörű. A vietnámi (jelen esetben thaiföldi) helyszínek gyilkos szépsége önmagában regényeket mesél hírhedt vendégszeretetéről, egyszersmind rikító kontrasztot állít a természeti kincsei közt eltemetett borzalmak szellemével. A cselekmény ritka ötletes és igazán hangulatos beállításokkal szegve terelődik egyébként nem túl extrém medrében, a jelen és a flessbekkek közti képarányos libikókázás például az egyik, ha nem a legokosabb vizuális megoldás az idősíkok kulturált megkülönböztetéséhez, amihez valaha szerencsém volt. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy ez a film találta-e fel, mindenesetre remekül vezeti a figyelmetlenebbeket is egyik évszámból a másikba, a szemfülesek számára pedig elég kreatív ahhoz, hogy ne érezzék magukat hülyének kezelve. Egy szó, mint száz, a látvány kiváltképp patent volt, amiből a néhol kicsit túlcukrozott, pátoszos zenei vonulatok sem tudtak kizökkenteni e furcsa háborús-heist-road hibrid mozi során.

da-5-bloods-land-mine-scene-spike-lee-1592234239.png

Ha valami kéz a kézben jár az élvonalbeli operatőri bravúrral, az a lenyűgöző színészi játék, melynek fokmérőit Chadwick Bosemannek, Delroy Lindonak és Jonathan Majorsnek hívják. Nem mintha bárkivel szemben panaszt emelhetnék, de ez a hármas messze elvitte a hátán az egész filmet, hiszen a legjobban megírt figuráknak kölcsönöznek brillírozó gazdatestet. A kiemelt triumvirátus interakciós epicentrumában Lindo karaktere áll, Paul. Az egész világra, egyben magára is betegesen dühös veterán egy elég rendesen elburjánzott PTSD-s tünetegyüttesben vergődi veterán életszakaszát, lélekben sosem tért vissza igazán a régesrég elnémult fegyverropogásból. Egykori parancsnokuk és szellemi vezetőjük, a küldetésük során elesett Stormin’ Norman (Boseman) szelleme évtizedek óta kísérti, beszél hozzá lelkiismeretén keresztül. Nem csoda, hogy a gyötrődő Paul teljességgel alkalmatlan volt legalább egy minimális spektrumon kifejezni fia iránt érzett szeretetét, minőségben mellette állni és tettekel, szavakkal támogatni őt felcseperedésekor és azután. A figyelméért és elismeréséért versenyt futó David (Majors) bizonyítási vágyból az aranylázban izzó társaság mellé csapódik, remélve romon lévő kapcsolatuk rendezését egy közös kaland mediációjában. Az emésztő múlt sebeinek hirtelen feltépése azonban a legritkább esetben termel ki megfelelő apa-fiú pillanatokat, kőkemény próbára teszi családi és emberi kapcsolatukat. Delroy Lindo pedig tökéletes érzékkel nyúlja le a showt mindenki elől, mindkét rácsatlakozó konfliktusszálat elbírja, majd le is hozza autentikus és átszellemült alakításával. A kötelező, giccsbe mártogatott Spike Lee blokkokon túl ráadásul méregerős szövegeket kapott. Látva az eredményt, nála jobb csapatkapitány választásában nem hiszek, fantasztikusan közlekedett letérdelőben lévő elméje és a valóság közt, ahol mindkét végponton 1-1 szintúgy remekbeszabott partner várta, hogy kihozzák egymásból a legtöbbet. Jonathan Majors eleddig ismeretlen arcként tűnt fel előttem, de ezek után figyelni fogom neve felbukkanását, biztos érzékkel nyúlt a szeretetéhes fiú lényegéhez, ketten bőven összerakták, amire a költő gondolhatott és amit a néző látni akart. Meg hát Chadwick Boseman… jelenléte ebben a szerepben is megtöltötte a teret, ugyanakkor nem uralta le társait jeleneteiben. Végtelen nyugalmat áraszt túlvilági entitássá lényegült emlékképként, lebilincseli a figyelmed és pár percekre észrevétlenül elzár a külvilágtól. Az ember, aki kicsiben alkot nagyot. Illetve alkotott… Szívszaggató belegondolni a tragikus hirtelenséggel érkezett hír után, hogy már bőven a végső stádiumos kezelések közepette hozta rezzenéstelen fegyelemmel ezt a színvonalat, halálával pedig egészen más tónust nyer alakítása és karaktere egyaránt. Hármójuk játéka árnyékában a többiekről azon kívül nem tudok mit mondani, hogy eleve lekopasztott figuráikat az elvártaknak megfelelően elevenítik meg, több hátteret vártam volna némelyiküknek.

A Da 5 Bloods nem lesz senkinek élete filmje, cselekménye ahhoz elég faék, hangvétele feleslegesen fennkölt és mondanivalója túl szájbarágós sok helyen, ellenben a meseszép ország tájain pezsgő színészi teljesítményekért jó szívvel tudom ajánlani. Egyszerre ment az agyamra és lopta be magát a szívembe, de hát az "agy kontra szív" meccsekben rég tudjuk, hogy melyikük indul behozhatatlan lépéselőnnyel. Immár Chadwick miatt is.

6/10.

 

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!