6 Underground (Hatan az alvilágból - 2019.)

6-underground-2019.jpg

Majd’ 3 gyönyörűséges év szökellt tova, mióta Michael Bay görcsbe feszült, szennyes karmai többé-kevésbé le lettek pajszerezve az utolsó szikrányi energonig kizsigerelt Transformers franchise meggyalázott félholttestéről. Még ha ezzel a döntéssel legalább 4 robotos filmmel elkésve is, de végre valahára esélyt kapott az élettől, hogy visszatalálhasson egykori tesztoszterondús önmagához, újradefiniálja a rendezéshez és úgy egyáltalán az alkotás művészetéhez fűződő hányatott viszonyát, ami őszintén megvallva fénykorában sem garantálta a minőségi szórakoztatás magasiskoláját.

Annyi biztos, hogy nagyjátékfilmes projektjeiben a kezdetektől akarva-akaratlanul, elég szerényen mér bármiféle többletértéket a korrektül komponált akciójeleneteken és közepes dumakészleten felül. Ennek eredményeképp a köztudatban legfőbb ismertetőjegyeként szívódtak fel a grandiózus vizuális effektek, az utolsó kutyaólra is felszögelt, szélfútta amerikai lobogók, a mértéktelen tűzfétis és az elcsábított befektetők arcunkba állított, kínosabbnál kínosabb reklámjai, amik kivétel nélkül uralkodó helyet szorítanak ki maguknak bármelyik mozijában. Valamiképp azonban a legordenárébb logikai- és cselekményvezetési tigrisbukfencek ellenére is rendre meg tudja ugrani az élvezhetőség minimumára ejtett lécet, ami néhány művének meglepően jól áll, és van, aminek sokkalta kevésbé, esetleg sehogyan sem. Felmerül bennem a kérdés, hogy egy ilyen öncélú vizuálpornós, aki jóformán magának készít stúdiópénzen (nem mellékesen mozikba küldött) pirotechnikai díszbemutatókat, egyáltalán érzi-e okát számot vetni az eddigiekkel, onnan pedig van-e bátorsága levonni a kellő tanulságokat 8 roppant hosszú év nagyipari hulladéktermelése után? Vagy nem, és nekifutásból visszatoccsan a komfortzónája hívogató biztonságának langymeleg dagonyájába, ahol folytathatja a felszínt vakargató szakmai önkielégítést. Kár volna tagadnom, hogy böszme nagy gellert kapott víziói alkalmával sem voltam képes 180 fokkal elfordulni a rendezőtől, vissza-visszakacsintgatok minden vele kapcsolatban padlóra hulló hírmorzsára, mert az a fenemód ragaszkodó reménytöredék képtelen megförmedni bennem. Transformers fanboyként számtalanszor porba trancsírozott várakozásaim keserű emlékfoszlányait ezúttal sikerrel elnyomtam, felajzott érdeklődéssel vártam a négy sarkamból kifordító ámokfutást, nem titkolt áhítozással remegtem egy hamisítatlan, oldschool Baylményre. Vagy mi.

6-underground-cast-image.jpg

Az első meglepetés akkor vert tarkón, amikor a trailer alatt tudatosult bennem, hogy a 6 Undergrounddal a Netflixhez igazolt az öreg, ami a maga csekélyke 150 millió dolláros költségvetésével menten a szolgáltató zászlóshajójává lett. A nézettségi adatok pedig nem is adtak okot a csalódásra, állítólag a Witcher sorozat mellett a másik egyértelmű csúcsragadozója lett a kínálatnak. Kár, hogy önmagában a nézettségi számok elég tágra vett következtetéseknek adhatnak teret, nem véletlenül nem lehet soha egymagában a színvonal hiteles fokmérője. Főleg nem Bay „bármit is a levegőbe repítek” úrfi esetében, aki lelki szemeim előtt mindig Hollywood fordítva bekötött félcédulás fajankója volt, akit csak azért nem püfölnek agyba-főbe az osztálytársai, mert mindenki reszeli az anyját. Értsd, mivel szokásához híven minden tekintetben kimaxolja a modern idők hagyományos- és házi-mozijainak technológiai kereteit, a nép pedig -érthetően- felettébb vevő az igazi audiovizuális erődemonstrációkra, érinthetetlenné teszi a nagy általánosságban elsodró bevételcunami. Ezek után más egyebet már tényleg nem is kívántam, mint hogy Ryan Reynolds bandája ne legyen egész árnyalatokkal sötétebb a kisvakond belső zsebénél, és a könnyed randevúnk véletlenül se torkolljon IQ-romboló erőszaktevésbe, hogy utána magzatpózba gömbölyödve dörzsölhessem Ultra Dermmel órákig a látó- és hallószerveim, megsemmisülten zokogva a forrón ömlő zuhany alatt.

És akkor most kapaszkodjon meg mindenki, amiben csak tud, legyen az monitor, egér, telefon, a buszon melletted ülő, vagy a szomszéd néni, mert ami most jön, az legvadabb álmaitokban sem… STORYTIME!
Adott egy nem kimondottan túlspilázott kódszámokon (1-6) bemutatott, 6 tagú vegyesvágott a világ munkaerőpiacának legellentétesebb szegleteiből importálva, akik hozott értékeik és motivációik különbségei ellenére egy cél felé eveznek rizikós terveik tengerén. A válogatott társulat tagjai mind máshoz mutatnak kiemelkedő affinitást, van itt neves pilótákat megszégyenítő képességekkel megáldott sofőr, dollármilliókból mecénáskodó mágnesfíliás hekkercsávó, morcosan szexi ex-titkosszolga néni, közléskényszerben szenvedő kiugrott bérgyilkos, még a többi lapraszerelt karakternél is alulírtabb felcser hölgyemény, valamint egy főállású tolvajként elhelyezkedett profi parkouros. Egyes, azaz Ryan Reynolds, sokat látott feltaláló-üzletemberként felismerni vélte, hogy az örök vérontásra ítélt jó és gonosz egymásnak feszülő erőviszonyai nem épp egy jóléti és békés globális berendezkedés elősegítése felé mozdulnak történelmünk jelen szakaszán.  Az emberi nyomorúságért felelős háttérhatalmak elfüggönyözött zsarnokai ebül szerzett befolyásuk mámorától megrészegülve Guinness rekordokat döntögetnek az ártatlan népközösségek önkényes sanyargatásában. Nahát. Konklúzió: elb*szott világot élünk. Ekkorra azonban már valószínűleg Egyeshez is eljutott a két szóban összefoglalt, esszenciális intésünk: EZ VESZÉLYES! Egy váratlan gondolati kisülés sugallatára tehát vagyonát arzenálnyi high-tech felszerelésre, aggályait vakmerő tettekre, addigi életét pedig hirtelen halálra váltotta. Nem bízta a véletlenre, ezt látva még Bruce Wayne is megnyalta volna mind a 20 ujját. Ám a jól megérdemelt hereverészés helyett a napfényes öröklétbe tett átkelőjét megrendezve inkább lázas kutatómunkával fojtotta le a tragikus műeseményeket. Kivetette hálóját a társadalom peremvidékére, netalán illegalitásba sodródott rétegek zavarosába, hogy önjelölt Facebook kócsok olcsó motivációs mondataival manipulálva egzisztenciális válságban, esetleg csapdahelyzetben tengődő, de nyomokban gerincet és lelkiismeretet tartalmazó, pixisből kiesett elit arcokat toborozzon maga mellé a „túlvilágra”, hogy végül specifikus szakértelmük és erejük együttállásában megbolygókapitánykodják a velejükig zápult elnyomóinkat, földrajzi- és hatalmi elhelyezkedésüktől függetlenül.

screen-shot-2019-10-01-at-30851-pmpng.png

Ugyan ki ne akarna egy ponton megfeneklett életének búcsút intve beleszabadulni a korlátlan lehetőségek létsíkjába, ahol az egyetlen életbevágó szabály az anonimitás megőrzése? A személyes akaratszabadság illúziójának láncait porba hullajtva megindul hát a zabos hatos eliminálni a leggonoszabb embert széles e világon, hogy némi büntetlen vérvételezés árán egy fikarcnyival jobb hellyé tegyék e kegyetlen planétát. A kipécézett célszemély pedig egészen véletlenül, megmagyarázhatatlan véletlenek játékaként, teljesen váratlanul, de tényleg nem akciófilmes közhelyeknek behajolva egy közel-keleti diktátor, aki torz küldetéstudattól elvakulva hivatásszerűen gáztámadja sajátjait, főleg belpolitikai megfontolásból. A hazai pályán kivéreztetett muszlim nép nagy szerencséjére azonban bármikor akad számukra egy tartalék szeletke az exportált amcsi demokráciából, kérniük sem kell. Főleg, ha a diktátor öccse maga is vállaltan szimpatizáns. Szóóóóóval, jah… A tisztánlátó és tévedhetetlen amerikai elkattan, eltemeti magát, csapatot csinál, őket is eltemeti, aztán elkapják a kíméletlen rosszfiút, majd helyére tolnak egy nemzetközi porondon szalonképesebb bábot. És ezt két ember írta meg. Kettő. Nem egy. Vagy nem egy betanított labormajom. Nem. Paul Wernick és Rhett Reese. A dupladinamit, akik például olyan kellemes kikapcsolódásokat hoztak le korábban, mint a Deadpool 2, vagy a Zombieland 1-2. Történetileg egyik sem volt egy díszes matyóhímzés, de ezúttal mintha mindent el akartak volna követni annak érdekében, hogy a lehető legsablonosabb kiindulási alapot tegyék le Hollywood egyik legsablonosabb rendezője elé. Semmi vargabetű, semmi cicomázás. Csak így simán, kurtán, puritán. Hasonló színvonalú munkák születésekor valahol a nagyvilágban mindig felsír egy Tom Clancy politikai-thriller. Mintha még hallottam is volna… Nem több egy jellegtelen és buta alváznál, ami épphogy elgurít a hátán egy rácsavarozott csilli-villi kasztnit, arra számítva, hogy az majd elfedi észveszejtő „1+1”-ét. Nem fedte. Ha egyetlen tűpontos mondatban akarnám leírni, azt mondanám, hogy a 6 Underground egy kiváló alapanyag ahhoz, hogy a legszándékosabb spoileres véleményezéssel is spoilermentes maradjak. Nincs különbség. Asszem’ ez így elég beszédes.

7brbsv2e3owssbhnylj5.jpg

Fennkölt sznobéria nélkül mondom: számomra sajnos impotensbe hajlott. Mielőtt landolnának a bokából felböfögött „De hát ez egy Michael Bay film, mégis mit vártál?!”, „Ha nem tetszik, ne nézd!”, „Csinálj jobbat!” mondatok, hagy szögezzem le, én tiszta szívemből imádom és támogatom az érdemes látványfilmeket is. Értelmet adnak a nagyvászonnak, a kitudjamárhány.1-nek, úgy en bloc igazolják a mozik létjogosultságát, nem lehet folyton szikrázó agysejtekkel logikai tekervényeket bogozni kifelé, vagy tucatszor meghalni lelkileg a főszereplővel egy film alatt. Igenis kell, szükség van a könnyed vonalra is, DE! A könnyed sosem lehet egyenlő a kőbutával. Ha viszont már kőbuta, legalább ne kezelje félre magát, ne táncikáljon nekem ki-be azon a határon, amin belül valójában mozognia kellene ahhoz, hogy ne váljon szégyenteljes nevetség tárgyává. Így még mutatkozna esélye kapufára menteni a füstölő öngólt. Pláne akkor nem tanácsos orosz rulettezni a megfelelő pozícionálással, ha a csilliárdos alany eleve a nézők otthonaiba lett megálmodva, mert lakossági környezetben hatványozottan fel tudnak erősödni az esetleges gyengeségek, amik bizony kérdés nélkül leuralják az egyébként tényleg retinaszaggatóan odatett építőelemeket is. „Jól van, értem, de most már mondasz is valamit a filmről, hol az igazság?” Az igazság az, hogy őszintén mérges vagyok a látottakra. Ez annyiban jó jel, hogy indikálja a kontárul megpocsékolt értékei voltát. Ha csak egy átlagos tucatműanyag volna, lazán átlépném egy 600 szavas kivonattal, nem 1406-nál tartanék éppen, alapos visszametszések után is.

maxresdefault_1_4.jpg

A problémám gyökere tulajdonképp a rendező hozzáállásában talált stabil táptalajra. Michael Bay az írás elején remélt moralizálást látszólag halálos nyugalommal hagyta el, felmarkolta az elmúlt 25 évét meghatározó összes jó-rossz munícióját, tekercseit torzójára csattintotta, betárazta velük irgalmatlan kaliberű golyószóróját, kiállt velünk szemben a sánc tetejére és iszonyatos fűrészelésbe kezdett. Az eget elsötétítő záporral kínált meg minket, kvázi 20 százalékos találati aránnyal. Nem érdekelte, mi ér célt, mi nem, hova csapódnak be a poénok, a vagánynak szánt mondatok, akciók, dráma, csak tüzelt, tüzelt vég nélkül. Az ütemesen fellobbanó torkolattűz minden egyes villanása egyre groteszkebb vigyort festett az arcára. Élvezte. Amíg utolsóként kilőtt mondanivalójának füstölögve kiüresedett hüvelye földet nem ért, kérlelhetetlenül húzta az elsütőt. Majd csend. A pillanatok alatt némaságba borult csatatérről sértetlenül értetlen tekintetek és szórványosan átszakított, gőzölgő homloklebenyek szegeződtek rá. Ami talált, az kétségtelenül megtette a hatását, de hahóka, itt senkinek nem lett volna szabad talpon maradnia. Régen volt már szerencsétlenségem ennyire önmagáért létrehozott műhöz, ami arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább hülyének nézzen, egyáltalán bármilyen szinten is foglalkozzon a nézőivel. Létének alfája és omegája a rendező öncélú közlésének kiszolgálása, amibe lazán belefért például egy permanens identitásválság a röhejes giccsdráma, lejárt szavatosságú vígjáték és irdatlan látványorgia háromszögébe fogva, persze mind bőven túltolva a jóízlésen és optimális időkereten. Tökéletesen kinullázzák egymást végig. Lehetetlen a lens flare-el megküldött slowmoban haldokló családokért könnyeket ejteni a majdnem hitelesen megtört Ryan Reynolds széles vállán, amikor 2 perccel előtte még a hímtagjával viccelődött egy felrobbanó ceruza lökéshullámán szörfölve. Olyannyira aránytalanul lett összeállítva ez a hektikus, darabosan átjárható stíluskavalkád, mintha különálló filmekből lenne összesulifixezve. Sajnálatos módon a színészi játék, illetve a rájuk bízott karakterek sem nyújtanak elég biztos mankót ahhoz, hogy mindez radar alatt maradjon.

maxresdefault_12.jpg

Eleve ez a számozás… Egyből a Cartoon Network-ös Codename: Kids Next Door rajzfilmsorozat ugrott be Egyeske, Ketteske, Hármaska stb… eltulajdonított inkognitójával, ahogy az Army of Two játékok maszkjai is egy az egyben visszaköszönnek később, innentől pedig igen megerőltető lett volna egy percig is komolyan venni az ádáz igazságosztóinkat. Oké, ez az én személyes baromságom, nem rovom fel neki. Ellenben azt már igen, hogy a figurák felvezetései, tettei, mondatai, poénjai javarészt a különböző szálak végpontjainak voltak alárendelve. Remekjól felfedi az írók és Bay defektes működésének valóját. Mintha lett volna 3-4 jó ötletük összesen, és abból fejtették volna vissza a mindenképp szükséges mozzanatokat ahhoz, hogy ezek az elképzelések ebben a formában bekövetkezhessenek, pedig ennek pont fordítva kellene megtörténnie egy felfogható, átélhető ív megteremtéséhez. Ez elsőre talán nem hangzik kifejezetten tragikusnak, de a legjobb példaként itt van erre a kezdetektől elég fontos sarokkőnek beállított, megrendezett halálok esete. Voltaképpen zéró jelentőségük, vagy hatásuk van az eseményekre. Egyszer aztán nyilván lebuknak, de… de ennyi. Tudomásul vesszük és már lapoztunk is, nem történik jó büdös franc sem. Később rájöttem, hogy igazából néhány humorkezdemény és számtalan konyhafilozofálgatás üzemanyagaként használták fel csupán, ami édeskevés, tekintve, hogy a legnagyobb megfejtések ezzel kapcsolatban olyan epikus magasságokra törnek, mint „a halálban az a jó, hogy nem kell adót fizetni”. Bazdmeg. Ehhez hasonló elbánásban részesült egyébként Reynolds Egyese is az egész mágnesbuherálós feltaláló háttérsztorival, meg a hellyel-közzel elszórt, témába vágó poénokkal, amik önmagukban csak magányosan lógnak a levegőben. Állítsa belém bárki a rozsdált macsétát, ha nem a végső leszámolás egyetlen jelenete kedvéért írták bele izzadva-görcsölve igazolásként. Ez a „mindent IS akarok, bármi áron” kapkodás lépten-nyomon kikandikál, ami zeneileg egyaránt belép a szinte snittenként váltott számokkal. Ez pedig különösen a maratoni hosszúságú, agyabeteg autósüldözés alatt csúcsosodik ki leginkább, jóformán gázadásonként más EDM kuttyogásra hörög fel a gépállat motorja. Sajnos annyira viszont nem hangosan, hogy elnyomná a gyakorta bárgyú, szükségtelenül feszültségtördelő szövegelést. Hagy nyugtassalak meg titeket, kizökkentően bazári szájtépésből a játékidő egésze alatt nem lesz hiány, de a nagy számok törvénye alapján legalább itt-ott sikerül neki mosolyfakasztani, a meddő próbálkozások feledtetésére azonban egyik sem alkalmas érdemben.

6underground_trans_nvbqzqnjv4bqzgekzx3m936n5bqk4va8rwtt0gk_6efzt336f62ei5u.jpg

A végtelen pofázásra felkapaszkodva szeretném még érinteni pár mondatban Ryan Reynolds urat. Az embert, akit egy világ ölelne keblére, ki a cuki mosolyáért, ki a fizikumáért, ki a stílusáért, akitől a parádézó felmentősereget vártam. Egyedülálló felüdülést, hűs vizű oázist jelent a karót nyelt sztárok homoktengerén. Egy nagyra nőtt hülyegyerek, csak szívlelni lehet, noha nem vallom jó színésznek. Ő fenomenális Ryan Reynolds. A legjobb. Karrierje minden állomásán példátlan Ryan Reynolds volt. És mi szerettük. Szerettük romkomban, szerettük horrorban, szerettük akcióban, szerettük szuperhősben. Szerepek és díszletek jöttek-mentek mögötte, de ő szilárdan megalkotott imidzsével maradt ugyanaz az állandó együttható filmről filmre. Miért emelem ezt ki? Mert ennyi év után most éreztem azt először, hogy számomra elfáradt a varázsa, a trükkje. Már van az az alantas szint, amit ez a tömegével újrahasznosított karakter nem képes egyedül elcipelni. Van az a pont, ahol nem elég a leszedált Deadpool. Fájt kiéreznem a sikerre vitt brandjének erőszakos markolását, a vetésforgóban sokadszor visszadobált manírokat és beszólásokat. Félek, egy korszak ért véget, de mint minden, ami képtelen változni idővel, Ryan dinoszaurusza is kihalásra volt ítélve. Nem mintha a többiek egyébként lélekszakadva igyekeznének kilépni a felejthető kategóriából. Mélanie Laurent megélhetési játéka nettó csalódás, Ben Hardy emléke már alig pislákol, Adria Arjona nem ezzel a miniatűrre szabott alakítással fog bekerülni a nagyok asztalához, Dave Franco korábban sokkal jobb is volt ennél az ökörködésnél stb stb stb… Egyedül Manuel Garcia-Rulfo Hármasa számára íródtak jobban ülő poénok és jelenetek, viszonylag megfelelően is tudott élni velük.

Most úgy tűnhet, hogy ki nem állhatom ezt a 128 percben lefőzött Bay-életművet. És majdnem. De görény dolog lenne említés nélkül hagynom a pozitív húzásait. Nem meglepő módon ott pörög igazán magas hatásfokon, amikor őszintén tud magán röhögni, nem pedig hatásvadász drámázásokat erőltet ránk. Olyankor természetes gördülékenységgel simulnak össze a dialógusok a szereplőkkel és azok az aktuális jelenetekkel. Egy kis odafigyeléssel sokkalta jobb szinergiák munkálnak velünk, nézőkkel. Imádtam, amikor egy röpke párzási rituálé alatt felcsendült a Muse-tól a Dig Down, vagy mikor Reynolds mintegy már kikacsintva kortyolgatja a saját márkás Aviator Gint egy bárpultnál, de a bérgyilkos szájába adott filmes idézetek is jellemzően jópofák voltak. Ezekből vajon miért fogytak ki idejekorán…? És hát nyilván ott a monumentális látványbemutató, amitől bizonyosan kiesett a helyéről pár eltátott állkapocs, megjegyzem okkal. Az olyan forgatási helyszínekről viszont lassan tényleg leszokhatna már Bay, ahol még az ablakokban kuporgó muskátlik is nitroglicerinben áznak, vagy ahol a vasbeton gerenda az utca aszfaltjához érve 15 kilotonnás detonációt eredményez. 2019. végére ez bőven homlokráncoló húzás. Cserébe bevállalósan véres, a bodycount számláló félúton kiakadt, kimondottan kreatív ötleteket potyogtattak az ütközetekbe, a választott helyszínek nem mindennapi környezetét zseniálisan kihasználják, az itáliai autós jelenet abszolút elmebeteg még a fentebb leírtakkal szabotálva is, a slowmo sosem megy ki a divatból, csak jól időzítve kell használni, a mágneses leszámolás pedig mindent visz.

Összességében bárhogy is keresem, spanyolviaszt sehol nem találok, ahogy érdekes történetet, vagy feszes cselekményvezetést sem. Utólag nem siratom a tényt, hogy elkerülte a mozikat. Egy online videotéka polcrengetegében ugyanakkor elfér egy címnek. Egy olyan „ha már minden mást láttam”, 4/10-es címnek.
Kár érte.  

 

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!