Joker (2019.)

mv5bngvjnwi4zgutnze0ms00ytjmlwe0zdctn2ziytk2ymi3ntyyxkeyxkfqcgdeqxvymtkxnjuynq_v1.jpg

Fú, de nehéz, bizony pokolian nehéz ilyen elementáris energiákkal lüktető produkció átélése után összeszedetten nyilatkozni a látottakról, amikor legszívesebben az összes építőeleméről többoldalas szuperlatívuszokban értekezne az ember. A Joker temérdek, beláthatatlanul messzi gondolati síkra vitt el magával, ahonnan lélekben még mindig nem tértem vissza igazán.

Hogy mikor és miként fogok, lövésem sincs, de az kétségtelen, hogy bőven lesz, amit soha többé nem tudok már ugyanúgy látni majd, mint a vetítés előtt. Szeretném azt hinni, hogy belső vándorlásom állomásainak magját, legalább apró töredékét képes leszek felidézni, hogy kissé megcsiszolgatva átnyújthassam nektek mindazt, amit életem egyik túlzás nélkül legvártabb filmjében Todd Phillips ajándékozott nekem Joaquin Phoenix szavakba alig önthető tolmácsolásában.

Képregényfilm. Napjainkra mennyire divatos szó, népszerű címke, önálló kategória, mesésen rentábilis vállalkozás lett. Tulajdonképp sosem gondolkoztam el behatóan hozzá fűződő viszonyomról és a hallatára előmerészkedő érzéseimről. Képregényfilm. Milyen egyszerű szóösszetétel. Milyen gyakran lépünk át észrevétlenül fölötte. De tulajdonképp mi fölött? Az újságok hasábjaira kockázott történetek rajzolt világából adaptált, több évtizedes dömping tömegek számára tette megkérdőjelezhetetlenül szexivé az ide sorolható alkotásokat. A kifejezés hétköznapi használatának kezdeti sugallata azonban piszok sokat formálódott a hosszú évek pavlovi kondicionálása során, ami mostanára nem pusztán a feldolgozás eredetének megjelölésére szolgál, de főleg a Disney-Marvel érának és áldatlan ellenhatásainak hála egy kazal más ismertetőjegy is rátapadt, nem feltétlenül a zsáner előnyére. A hozzá társult ígéretek általában olyan grandiózus események köré rendeződnek, ahol a szájtátós vizuális megoldások háttérbe száműzik az eredetiség utolsó morzsáit is. A stúdióóriások gyorséttermében vérprofin kitenyésztett érzékszervi szupereledelektől túladagolt receptoraink tompa nyáladzásában pedig gyakorta hajlandók vagyunk ösztönösen lemondani a valódi művészi értékekről. Ettől a pillanattól kezdve lehet problémás valós helyén kezelni egy-egy kasszarobbantó, hordozott erényeiben mégis szerény popcornmozit, aminek köszönhetően olyan ligákban versenyeztetik meg őket, amely nem kimondottan saját súlycsoportja. Ez a szakmai- és fogyasztói körökben egyaránt elterjedt általános félreértelmezés vezetett nálam oda, hogy a képregényfilm skatulya szerzett egy állandó, degradáló színezetet. Éppen ezért érint rosszul, amikor a Jokert egyszerűen ebbe a gyűjtőbe vetik. Mielőtt vajazókéssel a skalpomra törne bárki, nem azt mondom, hogy nem léteznek jó képregényes adaptációk, mert nem egy darab kiemelt elismerésemnek örvend, csupán kikérem a film nevében, hogy megállítsák ezen az alsóbb emeleten. Phillips és Phoenix ugyanis sikerrel léptették ki saját dimenziójából és a közlés egy klasszisokkal magasabb szintjére segítették, ahol a sokkolás és lenyűgözés eszköze az értelmi és érzelmi horizontok tágítása szolgálatába van állítva, nem pedig célként azonosított bevételi katalizátorként üresedik ki.


joker-todd-phillips-joaquin-phoenix-dc-01_1pg5.jpg

Igazán nagy bravúrrá mégis az teszi a sikerüket, hogy mindezt a valaha volt egyik legnépszerűbb klasszikus képregény karakterrel játszották meg. Pedig hosszú ideig osztottam azt a közkeletű vélekedést, miszerint Joker káosz vezérelte figurájának egyik legáthatóbb fűszerét a homályban tartott múltja adja, hogy nem muszáj mindig mindent kimondani, nem szükséges lerántani az összes lepel takarását. A jó Joker attól jó, hogy nincs eredete, csak van és kész.  Ez építi őrületének sötétbe vesző misztikumát. Egy szintig legalábbis. Aztán később, a film kiindulását is képező Batman: The Killing Joke történetével hirtelen ráébredtem, hogy pont ez a hozzáállás béklyózza karakterét az egydimenzió hamar sivárrá váló korlátai közé. Nyilván szükség van erre a keretrendszerre is, nyilván lehet benne komolyat meríteni, de szvsz a kifinomult élvezetekhez igenis keresni kell a rendszert a rendszertelenségben, az okokat az okozatban. Ebbe a szemléletbe lett beledörrentve a korszakokon átívelő 79 év alatt sokat megélt DC antagonista legújabb inkarnációja, akit most mondom, nem áll szándékomban összehasonlítgatások puskaporos ütközetébe küldeni, mert pontosan annyira értelmezhető e sokak által módfelett kedvelt méregetés, mint a nullával való osztás. Semennyire. Tanuljuk meg önálló teljesítményük alapján elismerni, vagy lerántani őket.


585e942b-9787-4ff0-8b36-975be4b0059d-joker_1.jpg

Ki hitte volna, hogy az a Todd Phillips fog végül megbotlani a téma bölcsek kövében, akit eddig a közepesen maradandó komédiák (Terhes társaság, Másnaposok 1-2-3, Starsky & Hutch…) pápájaként ismertünk. Egy reggel arra ébredt, hogy a vígjáték, mint formátum, számára örökre halott. Ideje hát új távlatok felé nyitnia. Ő pedig nem kis vállalást téve megfogta minden bohócok kisiklott atyját, annak számos változatát, legkülönbözőbb vonásait és gondosan összegyúrta azokat egy sosem látott, hibrid eredetsztoriban, amit kifejezetten és kizárólag az épp színészi képességeinek csúcsát élő Joaquin Phoenixre álmodott, akit a legnagyobb szerencsénkre végül meg is tudott győzni víziója működőképességéről. Bár Phoenix kisujjból uralja mindazon kompetenciákat, amelyek mentén a bűn hercegének egy ezidáig ismeretlen mélységét felszínre hozhatja számunkra, a szerepeit híresen kényes alapossággal megválasztó színészzseni megnyerésével nem volt könnyű dolga a rendezőnek.  A manapság csömörön lévő univerzum fabrikálástól, vagy abba való besorolástól tett tudatos eltartás és a lélektani karakterdráma vezérfonala viszont kellően vonzóvá szépítette számára az ajánlatot. A többi pedig már történelem.


2d2f9b98-44d5-406c-ab23-7943b20713b9.jpg

Gotham. Harapható szmogfátyol. Utcákon hempergő mocsok. Emésztő frusztráltság. Vadul tenyésző korrupció. Kiugró bűnözési ráta. A társadalmi feszültségek fokmérője kiakadva. Reményvesztett kilátástalanság. Tetőző munkanélküliség. Napról-napra való túlélés. Omladozó szociális és egészségügyi háló. Két világra szakadó bipoláris társadalom, melynek egyre hasadó szakadékába naponta zuhannak a szétmálló rendszer áldozatainak százai, ezrei. Gotham, a fertő köhögő nagyvárosa a gazdag politikusok és bűnszervezete(i)k kisajátított játszótere lett a leszakadt polgári rétegek nyomorúságán élősködve. Léhán nyikordulva ütött a város jelenlegi, defektes berendezkedésének végórája. Arthur Fleck csupán egy, azon út szélén hagyott emberek közül, akik a saját bőrükön tapasztalhatják meg Gotham kegyetlen zordságát. A súlyos mentális sebek fel-felszakadó hegeivel küszködő, szinte nincstelen férfi erőn felül tűr, tart ki a semmibe vezető hétköznapok fogaskerekeinek szüntelen darálásában. Szórakoztatóipari munkahelyén (megrendelésre kiszervezett bohóc) megbillogozott őrültként kezelik, az emberek lenézik foglalkozása miatt, aminél jobbra aligha számíthatna orvosilag kimutatott gyengélkedő elmeállapota miatt, de pszichiátere sem tesz a kötelező szakmai körökön kívül különösebb erőfeszítéseket Arthur összekaparása érdekében, cserében beteg édesanyjáról is egyedül gondoskodik egy dohos koszfészek levegőtlen falai közt, egy mélységesen lezüllött környék közepén. A végső összeomlástól csupán gyógyszerei kerítik el időlegesen a leszedáltság életlen, de gyakorlatilag minden kínt átengedő mellékhatásos állapotában. Csak egy valami tart pislákoló gyertyafényt vaksötét órái sűrűjébe, a vágy, hogy híres stand up előadó lehessen. Hogy átadhassa másoknak azt a tőle teljesen idegen lelki állapotot, amit ő is oly kétségbeesetten kerget kemikáliáktól megvadult képzelőereje alternatív valóságába menekülve. A derűt, a jókedvet, a nevetést. Egy élet felfoghatatlan szenvedése ösztökéli elérni, hogy tapsolják, hogy elismerjék, hogy örömet szerezhessen, hogy legalább mások szívébe csempészhesse, ami neki sosem volt osztályrésze. Sóvárogja, hogy végre szeressék őt ebben a kiaszott, durva életben. A minden sarkon rá leselkedő téboly egy nap aztán letépi láncait, midőn Arthur törékeny védőburkát jelentő kezelések támogatási rendszere központilag szertefoszlik forrásmegvonás okán. A szervezetéből lassanként távozó gyógyszerek hatása után borítékolható a zavart állapotának hegycsúcsairól meginduló lavinák pusztítása. Rajta áll, hogy széttárt karokkal bevárja lezúduló végzetét, vagy magáévá teszi az elsöprő következmények természetét és meglovagolja azokat a felszínen maradás érdekében. Arthur az életet választja. Kerüljön bármibe is…

 joker-trailer-29.png

Ha nem tudnánk Joaquin nyilatkozataiból, hogy mennyire megviselte szellemileg és egészségileg a szerep lehető leghitelesebb elsajátítása, azt mondanám, a Joker az ő hamisítatlan jutalomjátéka volt, így viszont bármennyire is helytálló lenne, nem kicsit visszásnak hatna a kijelentés. Inkább azt mondom, megkaptuk tőle a filmszínészet emberileg valaha elérhető legeslegmagasabb iskoláját, az átlényegülés non plus ultráját, egy kivételesen nívós bemutatót Phoenix csapásmérő fegyverarzenáljából, ami után ülve marad a néző és letérdel a szakma. Alakításait és munkamódszereit ismervén a legapróbb kétség sem fért hozzá, hogy valósággal lubickolni fog a karakter masszívan elborult határain belül és azon jóval túl. Esszenciális játékának vakító tündöklése minden mást elhalványít maga körül, olyan mértékben forr össze a szereppel és uralja a vásznat, de az az előtti nézőteret is, hogy ehhez fogható hibátlan azonosulást a legritkább esetekben láthat az ember, talán szökőévente. Se. Hatalmas mentális erők mozgósításával új alapokra helyezte a „tökéletes alakítás” definícióját, ami valójában lazán lerázta magáról a klasszikus színészi eszköztárak adta alakváltás hagyományos kereteit. Amit látunk, az ott ő. Phoenix maga. Minden porcikáját alárendelte Arthur Flecknek, totálisan eltépte magát saját személyiségétől, lenyúlt Joker megzabolázhatatlan lényegéig, tanulmányozta, figyelte, megértette, majd átültette magába és türelmesen hagyta, segítette, hogy lépésről lépésre elharapódzva átstrukturálja a testét és mérgező sötétjével szétkaszabolja elméje szövetét, 100%-os adaptálódást ért el. Egyszerre csodálatra méltó és hidegrázósan rémisztő követni, ahogy ilyen hatásfokú élethűséggel hullik szét jelenetről jelenetre a szemed láttára egy emberi lény, ahogy hátat fordítva is képes mély érzéseket kommunikálni, ahogy szavak nélkül skálázza végig a fájdalom 50 árnyalatát, ahogy földöntúli színezetet nyer valószínűtlen mozgása. Nyomorúságosan kényelmetlen érzés a mesterszintű kínlódást tehetetlenül és mégis kíváncsiságtól hajtva szemlélni, szánalommal és együttérzéssel elkísérni Arthurt a szégyenérzettel vegyes, megfeszített belső harcai percein. Megrázó átélni vele a gyötrelem olyan szabad szemmel nem látható magasságait, amikor a maradék, még funkcionáló tudata elkeseredett védelme érdekében alászáll a mentális védernyője képzelgései felszabadító voltában. Delejező élmény megfigyelni csak a tekintetét, képes lettem volna egyedül abban elveszni, ahogy meg is tettem néhányszor. Az emberi arc speciálisan összetett izomzata a messzemenőkig alkalmas a legszélesebb terjedelemben kifejezni éppen regnáló belső állapotunkat, aminek vizsgálata során általában több dicsőséget tulajdonítunk a szemek játékának, mint amit valójában letesznek, hiszen oly szorosan fogják közre ábrázatunk egyéb elemei, hogy nehéz elválasztani őket egymástól. Hát én most megtettem. Láttam, ahogy lát, de nincs mögötte, csak elgyötört, gyógyszeres bódulattól lekapcsolt tudat. Nagy büdös semmi. Jeges üresség, hideg élettelenség. Láttam, ahogy ennek ellenére többet ad, mint pár elgurított mondat. Láttam, ahogy a segédanyagok megvonásával fokozatosan mászik elő a zavart félelem a pupillákon át. Láttam, ahogy ez a félelem átalakul magabiztos megszállottsággá. Láttam bennük, ahogy szertefutó repedések pókhálózzák a később leomló szellemi védgátakat. Mindent láttam bennük. Azt mondják, ez instant Oscar szobor. Én azt mondom, az Oscar gála nem ér fel a filmhez, sem a színészhez.

maxresdefault_6.jpg 

Todd Phillips minden téren a legesélyesebb lóra tett. Kimondottan üdvözöltem a tényt, hogy végig kitartott az eredeti DCEU-n kívüli berendezkedés elképzelése mellett, amit még jobban eltépett egymástól a ’80-as évekbe helyezett miliővel megoldott időbeli eltolás is. Szintén süvegelendő és helyes döntés volt részéről, hogy betartotta a szigorú eredetsztorihoz való ragaszkodását és valóban ott vágja el baltával a történetet, amikor az eltaposott Arthur bukásából őrült vigyorral feltápászkodik Joker. Gotham számára pedig vele együtt egy új korszak is beköszönt. Szerencsére e vérbeli karakterdráma súlyát és a cselekményt nem ütötték fel stílusidegen csihipuhival, szükségtelen akciókkal, vagyis a film kifejezetten lassú folyású, amit szemet gyönyörködtetően alulszaturált színvilág kísér a legbetegebb zenei betétekkel ölelkezve. Ez persze nem jelenti, hogy ne lenne feszes és minden ízében izgalmas, 122 perce így is brutálisan rövidnek tűnik.

 c518f4ca-b7db-4e43-9974-f06d1e3079f4-joker1.jpg

A Joker jó eséllyel egy olyan filmművészeti hivatkozási alap lesz évtizedekig, amiről sok tekintetben regényeket lehetne értekezni, és kell is a jövőben. Egy éber lázálom, amiből nincs ébredés, nincs kiút, csak a fékevesztett fájdalmak tüzében táncoló elmebaj. Legyen ez a film mindenki részére egy kicsavart tanmese a viselkedésünkkel betöltött társadalmi felelősségvállalásunkról embertársainkért. Jusson eszedbe minden nap, hogy a számodra legjelentéktelenebbnek tűnő hibád/tetted lehet másnak a végső lökés afelé a bizonyos szakadék felé. Nagyon fontos és soha aktuálisabb üzeneteket hordoz a produkció, amikre érdemes vadászni, fülelni és befogadni. Kikezdhetetlen. 10/10.

A Joker MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!

Címkék: film dráma 2010s DC