Pár szót engedjetek meg az álmokról.
Sok tekintetben hasznos álmokat dédelgetni, van, akit hajtanak, van, aki szeret ölelő karjaiba menekülni zord világunkból, igazából elérési vágy nélkül és van, aki divatból tart "mondvacsináltakat". A léc magasságától függően válhatnak ezek valóra, vagy maradhatnak meg menedéknek, de egy biztos... az álmok attól igazán gyönyörűek, hogy nem teljesülnek be.

Ahogyan materializálódik, mutálódni kezd és igazodik a valósághoz, visszafordíthatatlanul kilép a saját dimenziójából. Legyen az egy szép autó, pénznyeremény, valamiféle elismerés, bármilyen élmény, az ember nem tud vele mit kezdeni lecsapódott formájában, nem tudja értékelni, célját veszti, vagy egyszerűen csak csalódik. Megtörik a varázs és csak állsz értetlenül, hogy "ennyi?".
Én egyszerű gyerek vagyok, egyszerű álmokkal, mint olyan, előfordul, hogy találkozom velük földi valójukban. Az egyik álmom, mióta eszemet tudom, hogy egyszer élőszereplős változatban láthassam DC-s kedvenceim egy Justice League filmben, a temérdek rajzfilm, játék és képregény után. Ugye, hogy nem egy nagyratörő darab...

Le is futott bennem a leírt protokoll. A DC filmek ugyanis évek óta ágyaztak félelmemnek, lassan azbesztezve lelkem gyermeki oldalát. Mire eljött a beteljesülés pillanata, nem tudtam örülni neki. A baljós jelek ellenére azonban, a gúzsba kötött, bennem lakozó "múltBravo" átrágta magát a kétségek fojtogató hálóján és reményt adott.

A film pedig... Hmm. Hát, hogy így… nah. Van az úgy, hogy... Nem. Várjatok. Nyeeeh. Ömm. Mehh... Áhh. (sóhaj) "múltBravo" 10 perc után bevette a ciánkapszulát. De engem otthagyott, én láttam, amit ő nem (Isten nyugosztalja). Láttam kicsit sem vicces, teljesen karakteridegen, zsidó (igen, ez ki volt hangsúlyozva) Flasht. Flash sosem volt nem vicces és sosem volt zsidó. Láttam hasba rúgott szárnyas(!!!) paradémont, ami egy hídról a mélybe zuhant (wtf). Láttam egy totál élettelen, helyzetfelismerő és elemzőképességek teljes hiányában szenvedő Batmant, aki nem lát tovább a saját orránál. Láttam Flash után húzó KÉK villámokat. Láttam Flash sebességével mozgó Wonder Womant. Láttam kukoricaföldeken lamentáló Supermant és majdnem csábos Loist. Láttam rögtön utána ugyanezt az anyjával. Láttam a világmentő, csekély esélyeket magában hordozó történéseket otthagyó Supermant, mert ő civileket hallott a szomszédban felsikoltani. Láttam egy rettegő, random civil családot 3-szor több alkalommal megmutatva a vásznon, mint kellett volna. Láttam Flasht sírt ásni a képessége nélkül. Láttam a King Kongból ismert, leállító gombot jelentő női karakter bevetését (hányszor, még hányszor kell…). Láttam Wonder Woman saját filmjében egyszer már elpusztult világverő kardját. Láttam újfent a Roger Nyúl a Pácban látványvilágát idéző igazság ostorát. Láttam indokolatlan lépéseket, ki nem fejtett motivációkat, alibi megoldásokat, kínosan hosszú jeleneteket, ürességtől kongó dialógusokat, karakterek közti, impotens kémiát, csatakosra izzadt humort, súlytalan eseményeket, kihagyott háttér infókat és galaxisokat elnyelő hézagokat a plotban.

Mindezek ellenére, a film önmagában, a saját univerzumában nem borzalmas, csak vegytiszta középszer. Egy mocskos drága pozőrködés. Ez is valami, nem? Azt mondjuk sosem fogom megbocsátani a készítőknek, hogy az egyik legnagyszerűbb Justice League rajzfilm (War) történetét leszedálták, kiherélték, majd lobotómiára is elküldték (megtekintése házi feladat). Továbbá az is beszédes, hogy játék létére még az Injustice 1-2 is komoly köröket ver hangulatban és történetben is erre a Snyder/Whedon Frankeinstein szörnyre. Dzsásztiszlígebb a dzsásztiszlígnél. Mindenki döntse el, hogy ez most a játékiparnak hatalmas vállveregetés, vagy a filmiparnak gigászi szégyen.

Tanulság: ne álmodozzatok, mert a végén véletlenül valóra válik! 10/6

Az Igazság Ligája MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!