Jó ideje nézünk mi ketten farkasszemet egymással a szoba légterén át esténként, de végül valami zsigeri rossz érzések folyton tovább rugdostak a következő opcióig. Leonardo DiCaprio Oscar-ért való giccses vonaglása a természet zord ölén (A Visszatérő - The Revenant) látszólag minden érdeklődést kiölt belőlem a túlélő/kaland műfaj iránt.

Már-már a tudatalatti síkján váltam élből elutasítóvá. Egyáltalán nem volt kedvem kísérletezgetni, főleg nem egy eleve középmezőnybe célzott darabbal, de Radcliffe miatt rendesen facsart a lelkiismeret-furdalás, titkon nagyon élem a filmjeit. És bizony, kapitális hiba lett volna kihagynom. Na nem, mert valami igazán egyedülállót láttam volna, hanem számos gondolatébresztő témát ölel fel, amik megragadják a fejed és magadba fordítják, hogy kicsit nézz körül odabenn is néha.

Mielőtt ráfordulnánk a filmre, beszélnünk kell a skatulya jelenségről. Ha valaki, hát Daniel Radcliffe nagyon sokáig iskolapéldája volt a klasszikusan beskatulyázható színészeknek. A skatulyák belsejét én mindig is a Mátrixhoz hasonlítottam. Rengetegen bekerülnek, sokan megelégednek vele, kiélvezik, pancsolnak a langyos pisiben, kevergetik, aztán lassan, nagyon lassan a szakma leghitványabb vége, a feledés fojtogató homálya felé sodródnak. Vannak viszont, akik életük egy pontján ráébrednek, amiről mindenki azt hiszi, hogy a megmászott csúcs, valójában csupán a kezdet. Mert kitartó, tudatos, kőkemény munkával, gondosan megválasztott stratégiával és menedzsmenttel lehet kiút. Akad, akinek ez az út minden próbálkozása ellenére korán kudarcba fulladt (Ed O’Neill, mindenki Al Bundy-ja), van, aki még szorgosan tapossa bíztató eredményekkel (bezony, ez lenne Radcliffe), és vannak, akik miatt tudjuk, hogy mindez egyáltalán lehetséges, nem csupán valami légbőlkapott szóbeszéd (Matthew Istenkirály McConaughey). Ne legyünk azonban igazságtalanok a többiekkel, Daniel vitorlája rendesen dagad a puszta ténytől, hogy gyerekkora óta láthatjuk a vásznon, így önmagában a fizikai/lelki felnőtté válása is fűszerezi őt, mondhatni, az idő neki munkál. Az viszont tagadhatatlan, hogy iszonyú nagy melóval vedli le Potter minden egyes hámrétegét magáról, színházi előadásról előadásra, filmről filmre, erről sokat lehet olvasni. Komoly figyelmet fordít a legkülönfélébb szerepek elvállalására, amik első blikkre gyakran (talán saját maga számára is) kívül esnek a komfortzónáján és az idáig ismert képességein. Volt már fantasy-ben démoni lény (Szarvak - Horns), horrorban családapa (A fekete ruhás nő - The Woman In Black), de neonácik közé beépült ügynök is (Imperium), és most elérkezett az emberi lét megpróbáltatásainak legősibb állomásához, a kíméletlen természetben való keserves túléléshez.

Yossi Ghinsberg igaz történetét dolgozza fel a film, aki egy bolíviai őserdőben vezetett, kétes kalandtúra alkalmával elszakad társaitól, és 3(!) héten át tartó, gyötrelmes harcot vív az életéért.
Nem egy könnyed sztori, oly sok helyen el lehetne tolni, de a rendező ügyesen üzemi hőmérsékleten tartja az egészét, unatkozni senki sem fog, ebben biztos vagyok. A szereplők szépen fel vannak vezetve, a viszonyaik kellőképp tisztázottak, az érdeklődésünknek kiválóan meg van ágyazva. Közel hoz a történésekhez, a csapattal együtt sétálunk a kis faluk utcáin, vállvetve vágjuk a bozótot, te is fulladsz a párás levegőtől, minden lépés súlyát érzed. Remek kezdés, megspékelve az ember és a természet jelenlegi- és ideális kapcsolatáról, az anyagi javak vélt- és valós fontosságáról, még ha csak a felszínt kapargatja is. Nem megválaszolni akar, hanem megrázni, fonákkal egyet odasózni. Ez tetszik. Nyomja, nyomja, nyomja, hogy itt bizony saját magadon kívül minden azon van, hogy megöljön az első pillanatban, ahogy lehetősége nyílik rá, legyen az bármi. A következő pillanatban meg az orrodra koppint, hogy a-a, a természet olyan magasról szarik rád, amilyen magasra fel sem tud mászni, te egoista vadbarom, muszáj folyton magad helyezni a középpontba? Egy porszem vagy, aki visszakerült az érintetlen, sok ezer éves, rendes ügymenet vérkeringésébe. Atmoszférát teremt, kissé ritkán, de akkor gyönyörűen játszik a hangokkal, a képi világba is lehetetlen belekötni. Egy ponton aztán váratlanul kizökkentem a dzsungelből…

A gondok (amik valójában nem gondok, csak csalódást keltő hiányosságok), viszont pont a lényegi résznél ütik fel rút fejüket. Épp elhiszed, hogy a végtelen rengeteg soha nem volt még ennyire embertelen, ennyire kegyetlen, aztán hirtelen vége, feszkó felold, haladjunk tovább. Na most ezt nenene, nem akarom látni, nem akarom elhinni, hogy ilyet ember elvisel… jaaa… hmm. Ennyi. Felold, menjünk tovább. 
Megvannak azok a poén videók, amikor egy lassított, esetleg makro felvételt nézel bármiről, aminek tudod a végét, de azért nézed, mert van benne valami, ami vizuálisan kielégít, várod a beteljesülést, aztán hopp… levágják? Kiborító. Na, ez ugyanaz. Vagy emlékeztek még a fonákra? Szintén. Megmutatom, de csak kicsit. Ami annak nagyon jól állt, itt baromira frusztrálóvá válik, és nem azért, mert amit látsz, egyébként nem jó, csak az első felvonás alapján elvárnád, hogy mélyebbre ásson, rágjon meg és köpjön ki. Igazán haragudni sem tudtam rá, csak sajnálkoztam.

Félreértés ne essék, Daniel Radcliffe szerintem élete formájában van. Amit csak lehetett, azt kihozta magából, mindent elhittem neki. Számomra talán az első filmje volt, ahol a pillanat tört részéig sem láttam benne egy morzsányi Harry Pottert sem. Korszakos zseninek továbbra sem tartom, de jó az irány, érdemes rá odafigyelni a jövőben is! A néhol jelentkező hiányérzettel együtt egy 115 percnyi, leheletnyivel több, mint korrekt iparosmunkát láttam, ami sok tekintetben példaként szolgálhatna nagyobb műfajtestvéreinek (van ilyen szó?), pedig aztán rendesen magára hagyta a marketing gépezet is.

Méltatlanul háttérbe szorult darab, amely tőlem 6,5 pontot érdemel, ez azonban az élményfaktort nem tükrözi, bátran tessék megnézni! Csak ne az első randin.

A Dzsungel MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!