Death Sentence (Halálos ítélet - 2007.)

mv5bzwmzy2qxmjytytywmy00yjmyltgxodutnwnhodgxngu0ytk5l2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyntayodkwoq_v1.jpg
A Death Sentence 12 éve őrzi helyét megkérdőjelezhetetlenül a nagyok asztalánál, válogatott kedvenceim közt. Vannak filmek, melyek kapcsán jó ideje nem tartom számon, hogy hány alkalommal láttam, csupán az előre mormolt párbeszédek, mindenre felkészült könnyzacskók, a végletekig ismert helyszínek, képzeletben kivetült, ismerős illatok és szagok árulkodnak arról, hazatértem.

Amikor a szem elé tárt világot általam kiterjesztett valójában nézem számtalan áthámozás és morfondírozás, emésztés után, szinte rég nem látott családként, közeli barátként tekintek a szereplőkre, ahol pontosan tisztában vagyok mindenki szokásaival, viszonyaival, vágyaival és indíttatásaival, még ha ábrázolva sosem voltak. Mondhatnád, ez a fokú kiismerés egyet jelent a nagybetűs dögunalommal ennyi idő után. Én viszont azt mondom, ez ad egy olyan plusz faktort hozzá, ami miatt mai napig hatást gyakorol rám, ha az első megtekintésekhez mérhetőt nem is. Kevés filmmel működik ugyan, de ha találsz magadnak valamely, sokszor megmagyarázhatatlan dolgot, ami jókor, jó helyen megnyom benned valamit, instant klasszikusra lelsz személyében. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van legalább egy ilyen, úgyhogy tudjátok, miről beszélek. Számomra tehát ezen kevesek egyike a soron következő alany, amely a szememben mindig is a bosszúfilmek tiszteletdíjas alfahímje lesz.

film_death-sentence_20190201000000.jpg
Míg az általunk ismert világ fennáll, a bosszú témája kimeríthetetlen forrása lesz a képi önkifejezésnek, mely ősi, állatias lényünk egyik legmeghatározóbb vonása, tetszik, vagy sem. Elnyomása mértékétől függ, ki mennyire tud képzeletben beállni egy alátámasztott vendetta mögé. Ugyan ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy mi lenne az a pont az életében, amikor önszántából átlépné a józan emberi, társadalmi, törvényi határokat, maga mögött hagyva mindent, amit addig felépített és hitt a világról. Mi kell ahhoz, hogy egy észrevétlenül ránk telepedett, konszenzusos normahalmaz súlya alól kimásszon valaki és saját kezébe vegye a gyeplőt? Ki mondja meg egy idáig eljutott embernek, hogy mi a helyes, és mi nem? Milyen alapon? Akar-e egyáltalán moralizálni ezen, vagy rég feladta egykor béklyóit jelentő elveit? Miért tud ennyire pozitív megítélésű maradni az önbíráskodás a mai napig? Mi köze az egészhez a karmának, vagy csak mi akarjuk belelátni? Van-e vége valahol a lefelé futó spirálnak? Ha igen, vajon hányan mennek rá egyetlen ember igazságára? Hegyekben állnak a kérdések, amire mindenkinek magában kell meglelnie a válaszokat.

A fantasztikus Kevin Bacon és John Goodman nevével fémjelzett Death Sentence nem más, mint James Wan keze alatt látott borús fellegek szűrte napvilágot. Az a James Wan, aki leginkább a horror műfaj gerincét erősíti az elmúlt, lassan 20 évben, egy-egy kikacsintással. Nekem nem kimondottan tartogat sokat látásmódja és bármelyik műve, azt viszont nem tudom elvitatni tőle, hogy szakmailag ritkán hibázik (Az aKvAmEn számomra nem történt meg), annak ellenére, hogy a munkáit övező közhangulat nem mindig ezt tükrözi. Kiváló példája ennek ez a komolyan alulértékelt film is, ami a negatív kritikai hangoknak szögesen ellentmond egyszerű fogyasztói szemmel nézve. A magam részéről hálás vagyok a rendezőnek, mert lelket öntött egy nyers, kegyetlen témába, ha a hatásvadász eszközöktől helyenként nem is zárkózott el túl mereven. Kimondottan Max Payne utóízű (ezért külön vastaps), szürke, levegőtlen hangulata késként váj belénk fordulataival, pattanásig feszít és rongyol át rajtunk a kellő pillanatokban. Zeneileg szintén nincs ok panaszra, a Pilot Speed együttes „Alright”-ja azóta is az érvágós-öncsonkolós aláfestések császára nálam.

maxresdefault_1.jpg

A sikeres és gazdag Nick Hume (Kevin Bacon) és szép családja az amerikai álmot éli, aminek rövid időn belül részesei leszünk, hála a szorosra vett operatőri beállításoknak és a bensőséges családi pillanatok megosztásának, home videós flashback-eken keresztül. Mire a szilveszteri felvételekhez ér, már együtt fújod velük a dudát a nappaliban, tökéletesen azonosulni tudsz e hétköznapi emberekkel. A kibontakozó események fókusza hamar Nick és nagyobb fia kapcsolatára áll rá, aki történetesen zseniális jégkorongos és éppen az amerikai gyerekek szokásos dilemmája foglalkoztatja, miszerint az egyetemi tanulmányok, vagy az élsport legyen a jövője? Egy győztes meccsről hazafelé tartva aztán betekintést kapunk az apa-fia szinergiába, betyárbecsületbe, reményekbe, szeretetbe, rácsavarva még egyet a szimpátiánkra, hogy aztán egy félreeső, nem túl bizalomgerjesztő környék benzinkútjára vezessen minket az autó porzó tankja. Pillanatok alatt foszlik semmivé Nick és környezete élete, amikor fia a szeme láttára esik áldozatul egy értelmetlen, véres beavatási gyilkosságnak. Némi vigaszt nyújt a fájdalomban, hogy az elkövetőt sikerül azonosítani és bíróság elé állítani, ahol később kiderül, hogy minden körülményt figyelembe véve is csupán pár évet szabhatnak ki a tettesre, mivel vádalkuval élt. Nick mérlegel. Felismeri, amit addig talán ő is csak filmeken tapasztalt, de saját bőrön sokkalta fájdalmasabb: a törvények szabta keretek kevés esetben egyenlők az arányos igazságszolgáltatással. Elvették a fiát. Elvették az életüket. Erre rohadtul nem gyógyír 3-5 év. Visszavonja vallomását, hogy maga állítsa helyre az univerzum egyensúlyát. Ettől a pillanattól kezdve nincs hátraarc, vakon lépdelve elindul a kárhozat rögös és mocskos ösvényén, egyetlen céltól vezérelve…

death-sentence.jpg
A történet nagyon igényesen mutatja be, ki hogyan próbál meg az egyén és a család szintjén egy ilyen tragédiát feldolgozni, hagy időt neki levegőzni, átérezni. Megágyaz a döntéseknek, végig megérteti a nézővel a miérteket. Ahogyan a konfliktus kiindulásakor is, minden mérföldkő előtt tisztán látjuk, mit veszíthetünk, mégis menetelünk tovább (anti)hősünkkel a pokol felé. Egy ismeretlen háborúba indult, melyet idegen terepen kell megvívnia, tapasztalt gyilkosok, fegyverkereskedők, drogdílerek ellen, ahol senki nem fogadna arra, hogy megéri a holnapot.
Kevin Bacon játékát figyelve kétségem sincs, hogy a való életet láttam. Molekuláról molekulára épül le szemünk előtt civilizált énje, olyan finom színészi eszközökhöz nyúl, hogy egy kósza szájremegése többet mesél el minden szónál. A testileg-lelkileg megtörhető halandó ezer sebből vérezve igyekszik a felszínen maradni, megtépázva a sors kíméletlen darálójától. Feladata beteljesítéséhez egy raklap szerencse mellett folyamatos tanulásra és alkalmazkodásra van szüksége, ami megint csak nem magától jön egyik jelenetről a másikra. Ez szintén egy olyan alapvető feltétele a végső katarzisnak, amit tanácsos bemutatni, ha nem egy alternatív terminátor filmre ácsingózunk. James Wan nem bazíroz a képzelőerőnkre, nem rest időt szánni a kezdeti bénázásokra, a hajszál híján megúszásokra, hogy tapintható és földhözragadt maradjon főhősünk a lehető legnagyobb érzelmi megcsúszást elősegítve mindezzel. Kevin pedig csodálatosan játszik a kottájából, ahogyan egyébként legtöbb szerepében mindig is kiválóan helytállt. Vérszomjas vágyakozással lehetünk tanúi, ahogyan ellenségei hajtóvadászatából kihámozza magát, majd válik ő az igazság kicsit sem finnyás pörölyévé. Vérbeli karakterdráma ez, akcióelemekkel dúsítva, ami megszégyeníti a téma „wannabe” prófétáit, lásd „Megtorló”, „Bosszúvágy” stb…

death-sentence_44838-1.jpg

Amennyire súlyos Nick karaktere, kicsit el is lopja a show-t a túloldalról, picit szegényesebben lettek megírva a rosszfiúk, noha színészileg nem lehet beléjük kötni. Egy leheletnyi fűszer még hiányzik nekem a tökéleteshez, de így is túlmutatnak a korrekten. Ami viszont egyértelműen felhelyezi a koronát az ellenlábasok csapatára, az az örökké káprázatos John Goodman. Lehetetlen nem vigyorogva borzongani minden mondatán. Amikor pedig két olyan titán jelenik meg egy térben, mint Bacon és Goodman, ott érdemes figyelni… Megáll az idő. Nyilván két Oscar nyeretlen emberről beszélgetünk…


Egy szerető, gondoskodó, de esendő apa és férj története ez, aki nem akart mást, mint bármi áron védelmezni azt, ami számára a legfontosabb. Ennek érdekében görögtűzbe borította a világot, de azzal nem számolt, hogy őt és szeretteit is megégetheti. Felperzselt lelke támolyogva verődik meghozott áldozatainak sűrűjében, rezignált tekintettel meredve maga elé. Vége. Nincsenek győztesek, csak veszteségek, összetört sorsok, áthatolhatatlan sötétség, ahol az élet többé sosem borul színesbe.

deathsentence.jpg

Karcos darab, őszinte. Nem fellengzős, nem kertel. Semmi öncélú túlzás, csak a realitás. Kisebb bicsaklásai már fel sem tűnnek. Ahogy a főszereplőtől elvesz, úgy ad neked. Ha akarod, bőven lesz mit fontolóra venni értékrendről, prioritásokról, múlandóságról, a pillanat megéléséről. Ha nem akarod, csak némán fogadd be. Megéri. 10/8.

A Halálos ítélet MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!