Vannak időszakok, amikor képtelen vagyok erőt venni magamon, hogy különösebb figyelmet szenteljek a filmválasztásnak. Ilyenkor agyi funkcióim szokatlanul alacsony órajelen ketyegnek, így elég egy megmagyarázhatatlanul jól hangzó hívószó bevillanása és a következő 2 óra sorsa el is rendeltetett.

Általában ekkor férkőznek át védelmi rendszerem illesztésein az igazán ritka gyöngyszemek (pl. Wes Anderson bármelyik műve is egy ilyen pillanatra vár sok-sok éve már). Életem legmegtörőbb, egyben legmeglepőbb tapasztalatai is ezekhez az alkalmakhoz köthetők, szóval sosem zárkózom el e kétes módszertől. Jobb sorsra érdemes filmek kiontott vérétől csatakos vértem levetkőzve állok, kezem szorításából porba hull a megmondás fényes pallosa, fémes csendüléssel landol mellette a berögzülések áthatolhatatlan pajzsa is. Mindenre készen várom a felettes erők sugallatát. Charlize Theron-t duruzsolták. Őt meg bizony szeretjük.
Hogy őszinte legyek, a főszereplőn és a plakáton kívül semmi mást nem ismertem a Tully kapcsán, tökéletes vakrepülés vette kezdetét. Nem mondom, hogy a magyar cím láttán nem kaptam hektikus szemrángást, de már megszokhattuk, hogy erre felesleges adni. Később még biztosan összeszedem a hazai kiadók legbriliánsabb címadásainak 10 bajnokát, bizony komoly esélyest köszönthetünk. Kétségem sincs afelől, hogy aki ezeket a címeket megszüli és átengedi a rostán, lábon kihordott lobotómiával tengeti napjait.

A film egy 3. gyermeküket váró és világra hozó párról, valamint családjuk hétköznapi megpróbáltatásairól mesél el egy szép, szívhez szóló történetet, leginkább az anyukára fókuszálva. Szép, szívhez szóló, de nem vidám. Keserédes. Ha el tud kapni, meg is csavar benned valamit. Van még a képletben egy fiatal bébiszitter, autista(?) gyerkőc, nehéz anyagi körülmények, sivár magánélet, ellenpontként pedig gazdag testvér a tökéletes családjával. Feloldás csak hébe-hóba, inkább a víz alatt tart, de jó érzékkel pengeti azokat a bizonyos érzelmi húrokat. Az ember hajlamos könnyed legyintéssel elhessegetni ezt az egyébként csodás időszakot beárnyékoló nehézségeket, amit vagy az idő jótékonyan szépítő fátyla takar, vagy a puszta tapasztalatlanság. A divatos látszat-világunkban dúló kirakat-öröm osztása, lélekstimuláló szőnyegbombázások indítása, boldogságunk virtuális elismerésért való kiárulása különböző platformokon szintén nem segít ezen. Témától függetlenül, túl kevés szó esik a képek és különböző tartalmak túloldalról, ahol az egész árnyalatokkal eltérő igazság lapulhat a valóság filtermentes égisze alatt, ugye. Előrebocsátom, hogy igazán csak az fogja átérezni a film ízlésesen becsomagolt mondanivalót, aki tudja, mit jelent egy másfél órás altatás, egy szerencsétlen padlóreccsenés, hogy kezdhesd az egészet elölről, az éjszakai etetések, a véletlenül túlmelegített tápi visszahűtése standby üzemmódban, az éber alvások, az áldozatkészség, a 0-24 szolgálat, barátnak és szülőnek lenni egyszerre, a korábbi igények leszorítása, az önfeledt magánélet masszív csorbulása stb stb…  és akkor ezt most jelen esetben szorozd be hárommal.

Ennek ellenére a Tully változatos és friss eszközeivel nagyon jól kommunikál minden feldobott körülményt és élethelyzetet, így tényleg bárki számára befogadható darab született, a személyes élmények hiánya nem fog csorbítani az élvezeti faktoron. Az ügyesen táblára dobált szereplők és a köztük pattogó, vagy épp lohadó szikra ügyesen fenntartja az érdeklődést viszonylag eseménytelen percekben is, a nagy fordulat azonban idővel könnyen felismerhetővé válik, igaz, sűrű utalásokkal van kikövezve a megvilágosodáshoz vezető utunk. A hivatalos leleplezésre már csak helyeslően bólogatsz a megfejtés birtokában és ez így van jól, ennek a filmnek egyáltalán nem a nagy megdöbbenésekről kell szólnia. Az események érkeztetését illetően nem a hova, sokkal inkább a miként kerül előtérbe. A kifejlet ismeretében mondjuk számos gyakorlati kérdés fogalmazódott meg bennem a korábban látottak kapcsán, ahogyan hasonló megoldással élő filmekkel mindig is lenni szokott, de elengedtem, mert az üzenet célt talált nálam és ez a lényeg. Gyönyörűen végigvezetett utat barangoltunk be kéz a kézben, a Legoval felszórt szobák és kétségbeesett újradefiniálások díszletei közt.

Jól eső nyugalommal konstatáltam, hogy a gyermekszínészek teljesen szerethetők, a legkisebb mértékben sem pogóztak az idegpályáimon, sőt… Ritka kincs, melyet igen megbecsülök. A varázslathoz szükségeltetett továbbá egy magából teljesen kifordult, esendő, ám leharcoltságában is csodálatos Charlize Theron, aki természetes őszinteségével és odaadó profizmusával úgy tálalja a főszereplő szemén át az eseményeket, hogy kérdés nélkül hiszel el neki bármit, amit játszik. Alapokig visszanyúló, szellemi-testi átformálódás szemtanúi lehetünk a szerep kedvéért, ez a fajta szakmai alázat pedig elismerésre méltó. Megkockáztatom, ha szembeállítom a színésznő kiterebélyesedett anyuka karakterét és a posztapokaliptikus sivatagban száguldozó, félkarú amazonját, előbb böknék rá a Tully-ra, ha valódi értelemben vett női hősfigurát szeretnék választani. Mackenzie Davist pedig nem lehet nem szeretni az odaadó és életigenlő bébicsősz szerepében. Alakítása stabilan megáll a csavar előtti- és utáni állapot talaján is, izgalmas visszamenőlegesen rávetíteni az új ismereteinket.

Mindent összevetve úgy érzem, hogy több lettem a film megtekintésével, véleményem szerint nemtől, kortól, családi állapottól függetlenül bárki meg tudja találni benne a maga igazságát. Az úton-útfélen szembejövő vígjátéki felcímkézéseket felejtsétek el, ez egy komoly karakterdráma, amit az a pár vocces adalék és jelenet nem fog hosszan kimozgatni ebből. 

Köszönöm szépen a készítőknek, ez egy bátran ajánlható, korrekt 10/7.

A Pszichoanyu MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!