Természeti katasztrófák, emberi tragédiák, nyomorúságos körülmények idején joggal merül fel sokakban a kérdés: tulajdonképpen hol van ilyenkor Isten? Miért fordítja el arcát gyermekei felől? Hogyan hunyhat szemet ennyi szenvedés felett? Hát… bennem ezek akkor fogalmazódnak meg, amikor a nevével olyan veretes főbűnt követnek el, mint a „The Nun”.

Nem szoktam ilyet tenni, mert szembemegy szigorú elveim szerint kirakott filozófiámmal, de ezúttal olyan magasról sz*rok a spoilerekre, hogy olyan magasra fel sem tudnék mászni. Ez az ótvaros förtelem tényleg a mélypokol kénköves, fingszagú bugyrában fogant, megkísérlem visszapenderíteni oda, ahova való, nem érdemli meg, hogy tisztelettel és jóindulattal álljak hozzá és elhallgassam a testén éktelenkedő, üszkös fekélyeket. Aki ezek után is hisz még a csodákban (én sajnos hittem), annak köszönöm, hogy itt volt, legközelebb találkozunk!

Téged pedig üdvözöllek a szarfilműző szeánszomon, gyújts egy gyertyát az elkárhozott lelkéért és foglalj helyet mellettem. Kapaszkodj, terjedelmes kifakadás következik.

FILM ENNYIRE UNDORÍTÓAN – nagyon kevés kivétellel - MÉG TALÁN NEM CSALT MEDVECSAPDÁRA! Ezt itt tényleg ordítanám. Kezdjük a legelején, nem túlságosan messziről. A film a szerintem kissé túlértékelt The Conjuring 2. (Démonok Között 2.) gonosza, Valak karaktere köré kulminálódik, köszönhetően egy masszív rajongótábor megszerzésének. Bevallom, a történet számomra egyetlen izgalmas eleme volt Bonnie Aarons jóvoltából életre hívott démon jelenlétének minden perce. A színésznő alapból annyira durván szögletes és szigorú arcvonásokkal rendelkezik, hogy civilben látva is megállna bennem az ütő átható tekintetétől. Kapott egy iszonyatosan para maszkmunkát, apáca szerkót és messze profibb tálalást, előkészítést, mint az elvárható lett volna. A végeredmény pedig vérfagyasztó lett, mai napig nem tudok szabadulni 1-2 jelenetétől. Jó pár éve (tavaly) azért kinőttem már a sötétben való, megszaporázott léptekkel kísért hátratekintgetésekből, de néha azért elkap valami kényelmetlen szorongás, amikor olyanom van. Az elmúlt évek szerintem legdurvább és egyben legérdekesebb gonoszát alkották meg a mainstream horror műfajban. Amikor meghallottam, hogy spin-off készül róla, egy másodperc kétségem sem volt afelől, hogy ennek vakon megadom a nagyvásznas élményt. Megadtam. Ez is lett a vesztem. Pedig felrúgva működési szabályzatom, mint egy igazi hülyegyerek rohantam bele tátott szájjal az összes trailerbe, előzetes hírekbe, kritikákba, véleményekbe, de ez sem volt elég. Nem hittem nekik. Egyiknek sem. Ezek semmit sem tudnak. Majd én megfejtem, amit 25 portál firkászai nem. Aha… Íme:

A baj ott kezdődött, hogy én egy többismeretlenes egyenletet vártam, amit megoldva majd elégedetten veregethetem a vállam, ehhez képest kaptam egy matematikailag értelmezhetetlen nullával való osztást. Annyi, de annyi ziccert hagyott ki a film, hogy vinnyogni tudtam volna a székben. Minden adott volt a sikerhez. Fájdalmas volt végignézni, ahogyan a rendező ezeket egy laza mozdulattal, hanyagul a háta mögé hajítja, majd elfeledve, tehetetlen dühtől könnyes szemekkel szerteszét gurulnak a padlón. Corin Hardy direktor sajátkezűleg tett tönkre egy abszolút ígéretes alkotást, addig-addig farigcsált, míg a mamutfenyőből egy fogpiszkáló maradt kontár mancsaiban. Ott volt egy, már felfuttatott, tömegek kedvelte antagonista, valamint a tökéletes, végletekig autentikus helyszínek és a közeg adta sűrű atmoszféra. Könyörgöm, Erdély, kolostor, apácák, erdő, a tudomány érintetlenségében lebegő középkori hangulat, néhány lépésnyire vagyunk egy újabb "A rózsa neve" kalibertől, épp csak érte kéne nyúlni. Innen kizárólag annyi dolga lett volna, hogy éljen velük, hagyja, hogy kibontakozhassanak maguk szépségében/borzalmában, nagyítsanak rá, had sokkoljanak, hatoljon csontjainkig nyomasztó légkörük. Minderre elég lett volna egy erős közepes sztorit rádobni, hogy robbanjon a bomba.

Hát az az erős közepes egy rosszabb videótékás szint lett, plusz kaptunk egy megállás nélküli, de tényleg legsuttyóbb, bazári jump scare összeállítást a klasszikusan hitvány fajtából. Sejtelmes zene, párbeszéd vége, zene le, nagy nézések, kamera kering, háttérben elsuhan valami, kamera kering, nagy nézések, majd hirtelen 300 decibelen megáll az arcodban a rém. Taps, függöny, fej fog. És ezek komolyan egymást érik. Ennek köszönhetően a történet alig halad, ami meg mégis érdekelne, nyugi, nem fogják tartalmasabban érinteni. Cserébe kapunk egy kazal random bedobált dialógust, amik nem futnak ki sehova. Na, de van itt még neküüünk, lássuk csak… ostoba főszereplők, akik rendre ellene mennek életösztöneiknek. Teljesen érthetetlen és mocskos gagyi zombi apácák. Egy folyamatosan kígyókat okádó, halott kisfiú. Robitussin. Persze, vágom, hogy ezeket Valak gerjeszti szereplőink bűntudatából és félelmeiből táplálkozva, de az öreganyjatérdeszakállát már, én nem erre váltottam jegyet! Frankón többet vannak ezek a világi baromságok képernyőn, mint a címszereplő.

Apropó, a hatalmas erőket birtokló, démoni Valak.  Az a Valak, aki kb. bármit megtehetne kénye-kedve szerint bárkivel. Bármit. De nem. Ő mindenkit fojtogat. FOJTOGAT. Amikor egy csettintéssel dadaista képzőművészeti alkotássá rendezhetné az emberi anatómiát, vagy törhetné szilánkosra az elmét. Fojtogat... Miért nem rúgja rögtön hátba, vagy kopogtatja le őket gerincfeszítéssel? Amikor pedig nem fojt, falhoz vagdos. Sosem láttam azelőtt ehhez hasonlót (de). Ráadásul helyenként indokolatlanul telibe van mutogatva, amitől egy pillanat alatt válik röhejessé az amúgy kiváló maszk spec effektes felturbózása. Két mondata is csak arra jó, hogy 8 ránccal több keletkezzen a homlokunkon, 10 centivel feljebb vont szemöldökünktől. A következő versenyző pedig maga Krisztus vére egy szent ereklyébe zárva, ami rácsöpögtetéssel megoldja összes nyavalyánk. Csak ne mutassa a kamera egy pillanatra, és akár egy szappanadagolóból, hirtelen bárki ken a tenyerébe, tölt a szájába különösebb nehézségek nélkül, hogy aztán rákenje/köpje a gonoszra. Igen, jól látod. Ráköpje. Konkrétan ez a filmvégi leszámolás kiútja. Egy fojtogatott apáca Jézus vérével arcon köpi a világb*szó pokolfajzatot. Na ha valamit, EZT aztán TÉNYLEG nem vártam, azt meg végképp nem, hogy valaha elhangzik ez a mondat a számból. Egyébként a maga nemében zseniális húzás, el kell ismernem. Na, nem rugdosom tovább ezt a szerencsétlent, nem épp lovagias cselekedet, és a ti bűnös szórakozásotok sem akarom teljesen kinyírni, mert ezt bizony látnotok kell.

Szóval… Faék történet, érdektelen szereplők, következetlen és józan észt nélkülöző jelenetek, logikai tigrisbukfencek, a valósággal összeegyeztethetetlen döntések, minden misztikum módszeres leépítése, kezdő filmes ijesztések, röhejes kifutás, nulla katarzis, végeredményben pedig a címszereplőről sem derül ki szinte semmi plusz. Viszont ott van Franci. Eredeti nyelven Frenchie (Frencsi), utalva a szereplő francia-kanadai származására. Képesek voltak lefordítani Francira. Ja, Franci amúgy férfi. Rengetegszer elhangzik. Sokkal többször, mint nevetés nélkül bírnád. Mi Atyánk, gondolom, most teljesen kivagy a mennyekben, kérlek, ne hagyd, hogy ez megint megtörténjen velünk!

Két egészen értékelhető ötletért, valamint a táj és a kolostor adta lerombolhatatlan hangulatért jár az 1-1-1 pont.
10/3. Soha többet ne lássalak...

Az Apáca MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!