Hosszan gondolkodtam, hogy tulajdonképp mi ültet le az 1974-es, nem túl kiemelkedő, bizonyos körökben mégis épphogy, de kultfilmmé öregedett Death Wish remake-je elé. Némi erős és kicsit több, közepesen erős hívószó keringett lelki szemeim előtt, pont azon a határon tartva, ahol bármelyik oldalról elég lett volna egy gyengéd fuvallat, hogy bezuhanjak valamelyik opció karmaiba.

A tarkón talpalást hiába vártam, már az előzetesek sem pöckölték meg túlzottan az ingerküszöböm, sőt… Bosszú. Vágy. Megtorlás. Egy hétköznapi ember tragédiája. Ezek mondjuk elcsépeltségükben is jól hangzanak. Eli Roth, mint rendező? Na, egyre érdekesebb… ugyanakkor ott a remake ténye és hát ugye Bruce Willis. Az említett fuvallatot végül pont ő jelentette, hogy megint, megint és megint önként bilincseltem magam a vegytiszta középszerűség gőzerővel zakatoló mozdonya elé. Persze, nem egy nagysebességű TGV kíméletes és gyors áldozata lettem, hanem a MÁV repedezett, felpúposodott sínein vártam, hogy fájdalmasan lassan gyötörje ki belőlem a lelket egy göthös szerelvény. Csak nem Thomasnak hívták, hanem Brucenak. Mr. Willis megannyi alkalom után, még mindig képes megszegetni velem a magamnak tett, „soha többet” ígéretem.

Az ember meztelen valójában, természeténél fogva vonzódik a bosszúhoz, fajunk egyik legfőbb hajtóanyaga, ha tetszik, ha nem, bármennyire is civilizáltnak hisszük és mutatjuk magunkat. Még ha nem is érzed magadban lüktetni, időnként felsejleni, suttogni a füledbe, mindenkinél ott a gyárilag szerelt piros gomb, ami aktiválja, csupán a kiváltó okok és azok súlyossága változnak egyénenként. Ettől senki nem lesz automatikusan rossz ember, ki kell ismerni, kezelni, elzárni egy eldugott szegletünkbe és együtt élni vele. Attól, hogy valaki megmerítkezzen benne, egészséges esetben egy halom belénk programozott korlát tart távol, de ettől még időnként szomjazzuk. Hogy ki és mennyire, azt e korlátok korrodálódásának mértéke határozza meg. Nem hiába olyan népszerűek az instant karma videók sem a neten, kis kárörömmel felütve, valljuk be, tényleg jó szórakozást nyújthatnak. Nincs ez másképp a bosszúfilmekkel sem, nem véletlenül az egyik legeladhatóbb műfaj, hiszen ősi, elemi összetevőnket csiklandozza. Hol lesznek már a szuperhősök, vagy a PC filmek, amikor a családját, kutyáját, lopott autóját megtorló ember még mindig perverz szórakozásunk rivaldafényében mártózik majd. Ugyan ki ne lett volna már akár nap, mint nap a rendszer, vagy egyének áldozata. Reggel óta be akarsz jutni a dokihoz, aki rendelési időben a szemed láttára lelép? Szabit vettél ki ezért? Majd kiveszel még egyet. Nem tudtál jelentkezni időben egy kurzusra a Neptun miatt? Jobb esetben fizetsz, és felveheted, rosszabb esetben vársz egy félévet a következőre. Ja, hogy keresztfélévben nem indítják? Akkor egy évet. Jegyet akarsz váltani a buszra, de egy többmilliárdos beruházás automatái képtelenek kiköpni egyet is? 10 percen belül megvág a kaller? Ilyen az élet. Képtelen vagy időre odaérni bárhova, mert megint koncepció és ész nélkül túrják a fél várost, vagy adják oda rendezvényeknek? Majd elmúlik. Stb stb… És ezek még csak a hétköznapi semmiségek, hogy mit jelenthet egy, a szóban forgó filmben feldolgozott tragédia, elképzelni sem lehet, de vannak, akik megközelítőleg éreztethetik velünk egy ilyen pokoljárás kénköves bűzét, mocskát, kárhozatát. Temérdek alkotás dolgozta már fel a normakövető, igavonó közember történetét, aki nem tűr tovább, magához ragadja az irányítást, kerül, amibe kerül. Mint azt tudjuk, a bosszú beteljesülése nem jár végső, lelki kielégüléssel, azonban a kivitelezés pillanatáig ez senkit nem érdekel, amikor már belső vadállatunk megérezte a terjengő vér szagát, de ez a bestia egyben belőlünk is táplálkozik, az önpusztítás ösvényén űzve minket. A zsáner (számomra) követendő példáját 1993-ban állította fel a klasszikus sorból kicsit kilógó „Falling Down” (Összeomlás), Michael Douglas főszereplésével, valamint a 2007-ben érkező „Death Sentence” (Halálos Ítélet) Kevin Bacon sziporkázásával (ez utóbbiról még biztosan olvashattok nálam a jövőben). Ezeket a filmeket csak és kizárólag azért nem nézem meg havonta, mert nem akarok napokig a sarokban összekuporodva, vonyítva bőgni, bár így is többször láttam őket, mint azt be merném vallani.

Nem mondom, hogy hasonló elvárásokat támasztottam a 2018-as Bosszúvágy felé, de előre leszögezném, ennél bőségesen többet vártam. Eli Roth rendezői és írói tevékenysége nekem mindig egy pohár hideg vizet jelentett az izzó homokdűnék közt. Ha nem is teljes oázis, de ideig-óráig felfrissít, a langyos vizeletnél pedig mindenképp jobb. Így joggal számíthattam rá, hogy sikerül neki egy különlegesebb szűrőn át megmutatni a témát, de bizony beérte a sekély vízzel. Levette a „Hogyan rendezzünk filmet kezdőknek” tankönyv oldalairól a kész paneleket, itt-ott kozmetikázott, összekeverte, és hipp-hopp, így született a délutáni limonádé. Legalább a feszültséget szabályozta volna a hullámvasúton, de elaludt a kezelő, rögtön az indítás után és alapjáraton hagytak minket 107 percen át. Az akciók ostobák, az ábrázolt erőszak öncélú, bár korrekt maszkmunkát végeztek. A sztori szintén nem segített, kötelező minimum. Próbálkozott üzengetni valami felszínes gondolatokat önbíráskodásról, rendőri tehetetlenségről, a fegyvertartás laza szabályozásáról, de annyira egydimenziós, hogy nem is érdemes agysejtet pocsékolni rá. A mellékszereplőkben rejlő potenciál is egyszerűen bennragadt, képtelenek voltak kiaknázni a színészekből. Meggyőződésem, hogy a tehetségüket nem kellett volna sokáig noszogatni. Vincent D’Onofrio mintha benne sem lett volna a filmben, Dean Norris pedig kiskosárban hozta magával Hank Schrader egyébként zseniális, de közönnyel beoltott, legyengített karakterét a Breaking Bad-ből (Totál Szívás). Volt azonban valaki, aki még így is megmenthette volna a filmet, akire mindenki számít, ha baj van, az pedig vastagon volt.

Bruce Willis sosem volt az az ezerarcú Oscar várományos (bár Emmy és Golden Globe így is esett neki), aki egy ujjmozdulatával egész történeteket tárt fel előttünk, de nem is ezért szerettük. Fénykorában még játszi könnyedséggel érte el, hogy azonosulni tudjunk megformált figurájával. A karrierje zenitjét jelentő ’90-es évek tündöklése után a 2000-esekben már érezhetően visszább kapcsolt, mind teljesítményben, mind szerepei megválasztásában, hogy aztán egy újabb évtized múlva beírja magát a színészképzők és filmakadémiák még így is kevésbé, de elrettentő példái közé. A 2012-es Looper-ben még villant egy utolsót, egy év múlva már csak pislákolt parazsa a vizes avar alatt a RED 2-ben, majd számomra végleg kihunyt sokáig füstölgő fénye. Persze, mondhatjuk, hogy Bruce bácsi nem mai sütés 1955-ös születésével, de ez nem kifogás. Főleg nem a kor- és pályatársai által tartott színvonal tükrében (Tom Hanks, Kevin Spacey, Gary Oldman, Denzel Washington…). Az igazság az, hogy egykori hősünk, a mindig koszos, fáradt, másnapos, szókimondó, egysoros fenegyerekünk elfelejtette magát nyugalmazni. A napnál világosabb, hogy szarik a világra és csak azzal foglalkozik, amivel szeretne. Zenélget (egyébként baromi jól), Hell-t vedel sok pénzért, haknizik, standby-on van. Ha felkérik egy szerepre, elmegy és bekapcsolja a robotpilótát. Miért ne tenné? Tudjátok mit, egy részem tök igazat ad neki. Nekünk, a remény rabjainak kellene felfognunk, hogy ez már csak mirelit, egy bűnös szenvedély, gyenge pótlék rosszabb napokra.

A film egészét ugyanazzal az ábrázattal hozza, és azért az meredek, hogy a hidegvérű bosszúálló és a szerető családapa közé halvány árnyalatot sem húz. Színészi eszközeit tekintve simán behelyettesíthető lenne bármelyik Madame Tussaud's-ban fellelhető szobrával. Rezignált tekintettel szeret, dolgozik, vívódik, hoz döntéseket, esik kétségbe, aggódik, gyilkol, fél. Nincs átmenet. Így nincs ív. Ha nincs ív, nincs fejlődés. Ha nincs fejlődés, nincsenek súlypontok. Ha nincsenek súlypontok, nincsen feszültség. Ha nincsen feszültség, nincsen kiváltott érzelem. Ha nincsen kiváltott érzelem, nincsen katarzis. Ha nincsen katarzis, nincs filmélmény. Ha nincs filmélmény, nincs többé Bruce Willis. Egy nézhető film utolsó védvonalát testesíthette volna meg, erről viszont csak őt nem értesítették. Mindezek ellenére képtelen vagyok haragudni rá, békés elfogadást érzek és jó kívánságaim küldöm neki a „b” oldal hátralévő részéhez, szebb szakmai napjait a szívembe zárva.

A bosszúvágyból én egyedül a bosszút láttam, a vágy félúton elveszett valahol. Kár, mert az lett volna a lényeg. Egy felejthető 10/5, esős uborkaszezonokra.

A Bosszúvágy MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!