Kedvelek néha nem nagyokat érezni és migrénig kirakózni, vagy tövig rágni a körmeim. Nehezebb napokon, heteken átmanőverezve, midőn asztráltestem már hányni sem tér belém, és a tükörképem sem integet többé vissza, jobb gyógyírt keresve sem találhatnék egy szimpla feel-good filmnél. Se ő, se én nem…

Nehéz egy ilyen film után bármit is mondani, írni. Nem is akartam. Egyáltalán nem is kell. Gondolatban lesétáltam a Duna-partra és a vízbe hajítottam a kulcsot, amit az imént fordítottam rá szívem egy fiókjára, benne 136 percnyi gyönyörű, életre szóló emlékkel.

Ahogyan életem minden területén, úgy filmszerelmesként is az elvek emberének vallom magam. Van egy igen terjedelmes, képzeletbeli filmes becsületkódexem, ami tartalmazza az általános nézői etikett főbenjáró bűneinek listáját is. A legritkább esetekben hagyok magamnak kibúvót ezek alól, akkor is…